Interjú a pomázi Kis Kármennel, az Operettszínház 20 éves táncművészével.

Mindig is táncos szerettél volna lenni, vagy érdekelt kislányként más dolog is? Mikor lépett be az életedbe a tánc?

Igazából az, hogy táncos szeretnék lenni már nagyon korán, négyéves koromban megfogalmazódott bennem, akkor láttam először a Barbie és a Diótörő mesét, ami kislányként nagy hatással volt rám. Azóta pedig minden napomat végig kíséri a tánc, nem nagyon gondolkodtam máson. Persze olykor azért eszembe jutott, hogy még is mit csinálnék, ha nem jönne össze a tánc, ilyenkor szinte egyértelmű volt számomra, hogy tűzoltónak állnék, édesapám nyomdokaiba lépve, ugyanis mindig csodáltam őt, és azt, amit csinál.

Ötéves koromban kezdtem el táncolni, de akkor még a szüleim úgy voltak vele, hogy ez csak egy hirtelen fellobbanó szerelem a balett iránt (mint általában a legtöbb kislánynál) és mivel a közelünkben nem is volt balett oktatás, így először művészi tornára írattak be. Amit én élveztem is, de már az első alkalom után közöltem, hogy „ez jó, csak nem balett”, a szüleim „bánatára” nem adtam fel, hogy én balerina leszek. Szerencsénkre nem sokkal később a városunkban elkezdődött a balett oktatás kicsiknek, természetesen az elsők között voltam, akik beiratkoztak. Egészen addig jártam oda, míg nem felvételiztem az akkori főiskolára, ez alatt két balettmesterem volt, mind a ketten az Operában voltak táncosok, feltűnt nekik a balett iránti szenvedélyem és az, hogy minden adottságom meg is van hozzá. Ők javasolták, hogy felvételizzek a főiskolára, de azt is hozzá tették, hogy nagyon nehéz lesz, de még ezzel sem tudtak eltántorítani a célom elérésétől.



Nehéz volt? Nehéz tanulóévek vannak mögötted? Nagyon sok lány kezd el táncot tanulni, aztán kicsiként, tiniként, vagy épp az egyetem alatt bizonyos dolgok miatt abbahagyják, te nem adtad fel. Mivel tartott a tánc magánál? Soha nem volt benned olyan, hogy vége, befejeztem?

Szerintem ez a kilenc év senkinek sem könnyű. Voltak mélypontok, amikor rendesen megszenvedtem, voltak benne olyan pillanatok, amikor azt mondtam ezért érdemes volt. Voltak olyan időszakok, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez valóban nekem való, és tényleg ezt akarom csinálni. Az utolsó évem végén is felmerült, mikor próbatáncról-próbatáncra jártam, és nem vettek fel sehova, azt gondoltam ez egy jel, hogy nem is táncosként kéne folytatnom az életemet. Persze nagyon el voltam szomorodva, hisz ez az életem, ezen kívül nem kifejezetten értek máshoz, hisz ez egy zárt kis világ, amibe nem elég csak 50%-ot belefektetni és a maradék 50-et másra fordítani, ebbe több mint 100%-osan bele kell tartozni. Így nincs sok időnk, sem energiánk más fele tekingetni.

Én eléggé makacs személyiség vagyok, és szerintem pont ennek köszönhetem, hogy nem adtam fel. Mikor nem ment úgy a tánc, ahogy szerettem volna, volt mikor megkérdezték, hogy biztos akarom ezt folytatni, de nekem mindig ugyanaz volt a válaszom, mindig volt bennem egy „csakazértis”, hogy megmutassam tényleg erre a pályára szántak engem. Ha valamit elhatározok - már pedig ezt kiskoromban elég magabiztosan eldöntöttem - akkor arról nehéz engem lebeszélni. Természetesen imádok táncolni, tánc közben elfelejtem a gondjaimat, és mikor belefeledkezem a táncba, akkor azt érzem, hogy jó helyen vagyok, és azt csinálom, amit szeretnék, ami jól esik. Számomra a tánc a természetes mozgás, nem feltétlen a séta.



Manapság a legtöbb lány a kortárs, a modern táncok, balettet részesíti előnybe, te klasszikuson tanultál. Egy fiatal modern lánynak mit jelent a 21. században a klasszikus balett?

Már az egyetemre jártam, mikor kezdtem megismerni a különböző stílusokat, és úgy éreztem, hogy hozzám a klasszikus balett áll a legközelebb, ezzel tudom a legjobban kifejezni önmagam. Számomra még mindig a legkifinomultabb és a legkifejezőbb mozgáskultúrával rendelkezik. Csodálatra méltó, hogy mindössze egy mozdulatsorral egy történetet is el lehet mesélni.



Eddig hol és milyen előadásokban, darabokban, szerepekben táncoltál? Milyen szerepek, karakterek állnak hozzád közel?

lassan már felsorolni is nehéz, pedig még nincs sok táncos év a hátam mögött. Szerencsére az Operában játszott Diótörőben majdnem az összes gyerekszerepben megmutathattam magam. A Diótörő mellett szerepeltem még a János vitézben, az Aida-ban és a Manonban is. Az iskola színpadán is sokszor volt alkalmam fellépni az évek során, főképp csoportos koreográfiákkal, többek között Paquita: Grand pas de deux-vel, Faust: Walpurgis-éjjel, Csipkerózsika: Pas d’action-nel és még sorolhatnám. Mostanra már több operettben és musicalben is felléptem az Operettszínház színpadán, ami nagyban hozzásegített az eddigi tapasztalataim megszerzéséhez, például a Mayában, a Víg özvegyben, az Ének az esőben és még egy párban. Több hazai színpadon is szerepeltem, akár vidéken, akár Budapesten, de volt alkalmam külföldi színpadokon is fellépni.

Hozzám inkább a vidámabb szerepek állnak közel, mert alapból egy mosolygós lány vagyok, de a lírikus szerepeket is szeretem, mert kihívás számomra, hogy tényleg azt adjam vissza, amit gondolok, és amit a szerep kíván. Éppen ezért kifejezetten szerettem azt a szerepet, amit a vizsgakoncertre kaptam. A Szentivánéji álom négyesével léptünk föl, amiben az én szerepem a legelején egy kicsit szomorú volt és kétségbeesett, mert nem talál senkit, majd az egész átmegy egy vicces üldözésben, ahol a másik lány karakterrel összeverekszem a fiúkért, de végül alul maradok. Ezen kívül van még egy számomra nagyon kedves szerep, a Carousel-Liliom, azt már itt az Operettben játszottam, ott a tánc mellé járt egy kisebb prózai rész is, ami kifejezetten egy nagyobb kihívás volt, hisz eddig nem beszéltem egyáltalán színpadon.



Tavaly óta az Operettszínház táncosa vagy. Mondtad, hogy próbatáncról-próbatáncra jártál, ami máshol nem, az itt sikerült. Nehéz volt? Hogy néz ki egy ilyen próbatánc? Az egyetem alatt voltak elképzeléseid, hogy majd melyik színházhoz szeretnél szerződni?

Kifejezett tervem nem volt, hogy hol szeretnék táncolni, a vágyam is csak az volt, hogy leszerződtessenek valahova, sajnos mostanság nem kifejezetten válogathatunk. Tavaly májusban volt a próbatánc, amire kis reménnyel jöttem, és féltem, hogy mi lesz, ha itt sem felelek meg, más részt pedig sokan is voltunk és az ének tudásunkra is kíváncsiak voltak, nekem pedig az egyáltalán nincs. Közel négy órás volt a próbatánc, abból egy óra klasszikus balett gyakorlat volt, majd utána mentünk fel a házi színpadra, ahol más műfajokban is meg kellett mutatni magunkat. Előtte lévő napokban elküldtek nekünk egy szöveget és hozzá egy zenei linket, amit meg kellett tanulnunk, majd minden sorára különböző stílusban tanítottak be nekünk táncokat, volt néptánc, kortárs, színházi tánc, hip-hop és balett. Ez nagyon nehéz volt, hisz muszáj volt figyelnünk arra, mit éneklünk és hogyan, de közben a tánclépéseket is tudnunk kellett, amit ott gyorsan betanítottak nekünk, na meg persze a stílusok hirtelen váltakozását is követnünk kellett. Mikor megtudtam, hogy felvettek ide, örömömben sírva fakadtam, és a szüleim is, hogy látták megérte az a sok próbálkozás.



Következő tervek, célok…?

A legközelebbi célom, hogy végre meglegyen a nyelvvizsgám, utána valamelyik egyetem gyógytornászi szakán még tanulni. Természetesen munka mellett, semmiképpen nem szeretném itt hagyni a színházat. Több olyan képzésen is szeretnék részt venni, ami a gyógytornához kapcsolódik, amivel kiszélesíthetem a tudásomat. Rengeteg olyan alternatív kezelési módszer van, amivel akár táncosoknak, sportolóknak, akut, illetve krónikus panaszain lehet segíteni, mert nagyon kevés olyan gyógytornász van, aki kifejezetten rájuk szakosodott. Nagyon fontos lenne, hogy minden sérüléssel időben legyen foglalkozva, és már kisebb korban is célszerű mihamarabb elkezdeni az izmok fejlesztését, hogy később mikor már nagyobb terhelést kap, ne legyen ezzel gond.