A 34 éves győri fényképész, Edl Szilvia munkásságát mutatjuk be.

Szilvával beszélgettünk arról, hogy mikor is kezdet el érdeklődni a fényképezés iránt. Mit jelentet akkoriban számára a fotózás, és mit jelent a jelenben. A portréfotózás szépségéről, nehézségeiről. PL. egy esküvői fotózáson mennyire könnyű együtt dolgozni a férfiakkal. A portrék mellett még mit szeret fotózni. Milyen céljai vannak a fotózás területén. És mikor nem képeket készít, akkor mivel is tölti a napjait…..



Már az idejét se tudom, hogy mikor vettem először fényképezőgépet a kezembe. Első saját masinámat (a lila-sárga-fehér kis filmes csodát, amit sosem fogok elfelejteni, annyira színes volt) spórolt pénzemből vettem körülbelül 12 éves koromban. Már ekkor elmaradhatatlan kellékem volt a fényképezőgép például az iskolai kirándulásokon. Az évek múlásával sem hagyott alább a fotózás iránti érdeklődésem, de csak pár évvel ezelőtt fordult meg először a fejemben, hogy a hobbim miért ne lehetne a hivatásom is egyben - egy olyan munka, amire mindig is vágytam -, ami változatos, és nemcsak nekem okoz örömet, hanem másoknak is.



A fotózás a mai napig, nagyon sok új dolgot ad számomra, és ez még fokozható. Teret enged az új ötletek megvalósításának, a kreativitás szárnyalásának, úgy hogy közben maradandót alkothatok. A legszebb és legtalálóbb megfogalmazás a fotózásról számomra Henri Cartier-Bresson egyik gondolata: "Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik." Egy csodás vidéki kis falucskában (Kajárpércen) nőttem fel, ahol a lábam előtt hevertek a szebbnél szebb fotó témák, amit csak a természet adhat. A mai napig egyik legkedvesebb témám a természetfotózás, és ez életem végéig meg is marad.



Megszámlálhatatlan képet készítettem a cicáinkról, a kutyusokról, édesanyám csoda szép virágairól, de sokat jártam édesapámmal vagy egyedül az erdőt, a dimbes-dombos tájakat, rengeteg egyedi pillanatot megörökítve, és ezek a mai napig élesen élnek bennem. Portré készítéssel legelőször, akkor találkoztam komolyabban, amikor az egyik órai feladat az volt, hogy emberekről készítsünk képeket az utcán. Egy annyira édes kislányt sikerült lencse végre kapnom - aki egyébként a saját kis játék fényképezőgépével szintén lefotózott engem - hogy akkor ott valami elindult bennem. Onnantól pedig nem volt kérdés, hogy mi az én utam.



Nagyon sok olyan eset van, ahol nem tudom befolyásolni a történéseket, és a szereplők viselkedését, így minden érzékszervemmel összpontosítanom kell az adott szituációra, hogy a lehető legjobb pillanatot tudjam megörökíteni. Gyerek fotózásánál, vagy egy esküvőn nincs ismétlő gomb, ha egy adott eseményt nem sikerül elcsípnem, akkor az már nem visszahozható. Ha beállított képekről van szó, nagyjából újra játszható egy helyzet, de van, hogy így se sikerül, mindig minden ugyanúgy. Az emberek nagy része a fotózás elején zavarban van, mivel nem minden napi tevékenység, hogy pózolni kell a fényképezőgép előtt, de kb. negyed/fél óra után oldódik a feszültség és én is azon vagyok, hogy minél lazább hangulatban teljen a fényképezés. Van, aki úgy mozog a gép előtt, mintha arra született volna, de a legtöbb esetben azt gondolom, nagyon sok múlik a fotóson. Én igyekszem semmit sem ráerőltetni az emberekre, és ezt úgy vettem észre meg is érzik.



A férfiaknak sokszor csak addig „nyűg” a fotózás egy esküvőn, vagy családi fotózásnál, amíg el nem kezdjük a munkát. Legtöbbjüktől azt a visszajelzést kapom, hogy nem is volt ez olyan szörnyű és néha jobban várják az elkészült képeket, mint a nők. De tény, hogy a fotózást a csajok szokták jobban várni és készülni rá. Igazából csak megdicsérni tudom a férfiakat, mert derekasan helytállnak… itt is, ahogy az élet számos más területén. Női praktikákkal pedig a legmakacsabb férfi is rávehető egy kis fotós mókára.




Szeretem a spontán, természetes pillanatokat és ezekre is vadászom, ha lehetőségem van rá, legyen az bármilyen téma. Egy gyermek önfeledt mosolya, két ember őszinte tekintete, apró érintések…ezek néha mindent elmondanak és a képek egyből mesélni kezdenek szavak nélkül. Az egyhangú dolgokat nem szeretem, de amibe bele vihető egy kis kreativitás, és szépet lehet alkotni, azt minden jöhet. Akár az étel fotózás is lehet igazán kreatív és friss. S ahogy mondtam a természet, ami számomra megunhatatlan.



Azt szokták mondani, hogy vannak a normális emberek és a vadászok/horgászok…hát én ehhez csapnám a fotósokat is. Fagyban, hőségben, szélben, hóban, sárban, kúszva-mászva, magasba felkapaszkodva, vízben állva, fél lábon, étlen-szomjan bármit képesek megtenni egy jó fotóért. De csakis azok a fotósok, akik szívvel-lélekkel űzik ezt a csodás tevékenységet. Azt gondolom én is ide tartozom… a „nem normális” csapathoz...de kicsit se bánom. Ezenkívül jó egy olyan szolgáltatói csapathoz is tartozni, ahol barátságok szövődtek az évek során, nekem ezért se csak egy munka ez az egész. Véleményem szerint, aki pedig csak megélhetésből csinálja, azok egy idő után úgyis lemorzsolódnak, kiégnek. Persze utóbbi sok ízig-vérig fotóssal még így is megeshet. Néha muszáj kicsit kilépni ezért a komfort zónánkból, ami ad egy-egy új lökést, inspirációt. Ahogy egy írónak is néha van szüksége múzsára, nekem is kell mindig valami új húzó erő, hogy meg tudjak újulni. Ha nem fényképeznék, azt hiszem, nem lenne kerek az életem: Én nem lennék Én. Szóval azt kérdezed önkifejezés-e…abszolút. Mindig szerettem volna csoda szépen festeni…azt sajnos nem tudok, de festek a lelkemmel, a szívemmel és a szememmel, ami aztán megjelenik a gépemen, és monitoromon.



Azt hiszem, én maga vagyok a megtestesült tervezgetés, álmodozás, így nekem soha nincs olyan, hogy nincsenek új vágyaim, céljaim, amik megvalósításra várnak. A sok-sok álom közül a legnagyobb, hogy ha valaki rá néz majd egy fotóra, lássa, hogy ez olyan Edl Szilvis. Ehhez még rengeteget kell fejlődnöm, tanulnom, de az álmok azért vannak, hogy a nyomukba eredjünk, majd valóra váltsuk őket… Idegenforgalmi diplomám van, a főiskola alatt, szerelmesedtem bele igazán az utazásba, és ha utazok, nyilván a gépem sem maradhat itthon. Szeretem látni a különböző kultúrákat, a helyi szokásokat, és ezeket persze megörökíteni, majd az én lencsémen keresztül láttatni az emberekkel azt a világot. Amikor fotózok, és nagyon elmerülök egy témában, szinte teljesen megszűnik a világ körülöttem. Emellett egy kézműves kis vállalkozásom is van, ahol édesanyám segít be nekem. Kézmüveskedés közben, szintén nagyon ki tudok kapcsolni, miközben szintén szépet, maradandót alkothatok. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mit is szeretek csinálni, így szólna: Imádom a zenét, a napfényt, a madárcsicsergést, a tavasz illatát, a víz csobogását, a hó ropogását a talpam alatt, a kis falucskát, ahol felnőttem, a szeretteimet szeretni, a boldogságtól sírni, nevetni, úgy, hogy már fáj a hasam, az ételeket elkészíteni, majd megenni…imádok élni….imádok fotózni.