A 26 éves Pallagi Melittával, a Stúdió K Színház színésznőjével beszélgettünk.

Benned mikor érett meg a gondolat, hogy színésznő szeretnél lenni? Akár akkoriban, akár most, mit is jelent neked a színészet?

Igazából azért nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert nem emlékszem olyan periódusra az életemben, amikor nem színésznek készültem. Nyilván máshogy gondolkozik az ember 14 évesen a színészetről, mint mondjuk 26 évesen, vagy később. Nagyon szeretek játszani, pláne szeretem azt a szabadságot, amit a színpadon töltött idő ad, de önmagában az, hogy jó legyek egy előadásban nem elég. Mármint ez alapvető elvárás magammal szemben, de azért a színházcsinálás a legtöbb esetben nem egy egyszemélyes műfaj. Sok ember sok pénzt és időt áldoz arra, hogy megnézzen egy-egy előadást, tehát kell, hogy kapjon tőlünk valamit, ami talán nem illan el a következő öt percen belül. Épp ezért nagyon fontos számomra, hogy milyen a közeg, amiben dolgozom, a csapat, hogy közös ügyünk legyen az előadás létrejötte és ne pusztán rutinmunka. Persze attól még nem biztos, hogy a végeredmény is jó lesz, de egy jó csapat szerintem csodákra képes. Az, hogy színész vagyok, az számomra eszköz, amin keresztül lehetőségem van felvetni egy csomó kérdést azzal kapcsolatban, hogy milyen is az a világ, amiben élünk.



Valaki egyszere, valaki többszöri próbálkozás után jut be az egyetemre. Vannak, akik könnyen, vannak, akik nehezen birkóznak meg az egyetemi évekkel. Te melyik csoportokba tartozol?

Elsőre vettek fel Kaposvárra, 18 éves voltam, rendkívül naiv, viszont abban az időben elég ocsmány módon szivárgott be a politikai érdekérvényesítés az egyetem hétköznapjaiba, szóval gyorsan fel kellett nőni. Szerencsére nagyon jó osztályom volt és a körülményekhez képest elég jól átvészeltük ezt az időszakot. Főleg a munkaéhségünk segített, mindenki dolgozni akart, ráadásul akkoriban kezdett el a K2 színház működni, és elég jó dolgokat hoztunk létre az egyetem mellett. Aztán harmadév végén a tanáraink nagyrészét kirúgták, és mivel ezek után teljesen ellehetetlenült a képzésünk, mindenki megpróbált a saját lábára állni és valahogy elindítani a pályáját.

Akár a középiskola, akár az egyetem alatt soha nem volt benned olyan, hogy ez nem az én pályám?

Dehogynem. Előfordult többször is. Alapvetően kételkedő típus vagyok, amihez hozzátartozik, hogy időről-időre megkérdőjelezem, hogy elég jól csinálom-e, amit csinálok, egyáltalán van-e bármi értelme, haszna annak, hogy csinálom. Igazából nekem az fura, ha valaki sosem kérdőjelezi meg magát, vagy a pályaalkalmasságát.

Miként indultál el a pályán?

Harmadév után költöztem fel Pestre, viszonylag gyorsan ki kellett találnom mihez akarok kezdeni. Szerencsém volt, hogy a K2-vel többször dolgozhattam már az egyetemen is, ez Pesten folytatódott, és még abban az évben csináltunk három előadást. Közben dolgoztam a KOMA Bázison, majd meghívtak egy előadásba, ami a Stúdió K és a Kerekasztal koprodukciójában készült. Ez volt a Szélben szállók című színházi nevelési előadás, ami után a Stúdió K társulata felvetette, hogy mi lenne, ha a későbbiekben velük folytatnám a munkát. Így tulajdonképpen negyedéves koromban társulati tag lettem, ami adott egyfajta biztonságot. Már amennyi biztonságot a független színházi létforma adhat.

Eddigi legfontosabb szerepeid?

A K2-vel csináltuk a Mielőtt az éj leszáll! című előadást, ez nagyon fontos nekem, egyrészt szerintem húsbavágó társadalmi kérdéseket feszeget, másrészt színészileg is nagyon nagy kihívást jelent számomra minden alkalommal, amikor játsszuk. Szerencsém van, hogy egy ilyen rendezésben, ilyen kollégákkal játszhatok. Sen Te/ Sui Ta-t, ami, ha már szerepekről beszélünk, szerintem sok embernek szerepálom, már ha van ilyen. A Szélben szállók egy színházi nevelési előadás, ennek kapcsán lehetőségünk van a kirekesztésről, az elhagyatottságról, a mélyszegénységről, az elhallgatásról és még egy csomó problémáról beszélni 10-18 éves (sokszor valamilyen szempontból érintett) fiatalokkal. Itt egy fiatal cigánylányt játszom, aki a testvérével intézetbe került, majd onnan megszökve próbálja megtalálni az apukáját.. Aztán ott a Peer Gynt, amiben Ingridet, Anitrát és a Zöldruhás nőt játszom, szerintem ez egy nagyon izgalmas előadás, és nem csak a helyspecifikussága miatt, ami jelen esetben kőbányai pincerendszeren keresztül a Bakáts téri templom altemplomáig rengeteg helyszínt érint, hanem azért is, mert tulajdonképpen 4,5 óra alatt egy egész emberi életet bejárunk, ami különleges igénybevételt jelent színésznek és nézőnek egyaránt. De ott van még a Halhatatlanság, amit az FAQ-val csináltunk Kundera regénye alapján, a Reggeli dinoszauruszokkal (r.:Fekete Ádám), a Rettegés és ínség a harmadik birodalomban (r.:Fábián Péter, Benkó Bence), a Babaház (r.:Jeles András), tényleg sorolhatnám, a szerepeket illetően mind izgalmas kihívás nekem, mind nagyon különböző, de ami még fontosabb, hogy szerintem a maga módján különleges és fontos előadás mindegyik.



Szöveget könnyen tanulod, vagy nehezen? Szövegtanulásnak van titka? Volt már olyan előadásod, ahol elfelejtetted a szöveget, bakiztál….?

Elég gyorsan és könnyen tanulok szöveget, nem hiszem, hogy ennek van titka, valószínűleg erre van ráállva az agyam. És persze, hogy bakiztam már, de szerencsére még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy nem lehetett volna valahogy megoldani.

Amúgy a rendezők álma vagy: aki mindig úgy és azt csinálja amit mondanak; vagy az a nő vagy, akinek sokszor van különvéleménye, ötlete, másként látja, másként csinálná és ezt szóvá is teszi?

Nem vagyok benne biztos, hogy minden rendezőnek az az álma, ha valaki kizárólag végrehajt. Persze akinek az, az se feltétlenül rossz, sőt, egy csomó esetben szükséges ahhoz, hogy koherens legyen egy előadás, és kívülről ne úgy tűnjön, hogy a színpadon álló három színészből három más nyelvet beszél. Én a magam részéről mindig igyekszem a rendező elképzeléséből kiindulni és annak mentén próbálni és ha úgy érzem, hogy van tér az ötletelésre, akkor szeretek ötletelni és sok mindent kipróbálni. Nyilván olyan is van, hogy valamit máshogy látok, mint a rendező a szerepet illetően, akkor kérdezek és előbb-utóbb adja magát a megoldás.

Mikor kislányként eltervezted, hogy színésznő leszel gondolom tele voltál elképzelésekkel, hogy majd milyen lesz. Álmok a valósággal mennyire találkoztak?

Ha azt a részét nézem, hogy azt képzeltem, hogy játszani jó, akkor abban végülis nem tévedtem nagyot, játszani tényleg jó. Legtöbbször független színházban, független csapatokkal dolgozom. Jelenleg a legtöbbet a Stúdió K Színházban játszom, főleg ott lehet megtalálni, illetve játszom egy előadásban a MU Színházban is. Ez elég nagy létbizonytalanságot jelent, nehéz előre tervezni, sokszor pénzhiány miatt nem tud megvalósulni egy-egy produkció, viszont a függetlenség ad egyfajta szabadságot is. Akkor érzem jól magam, ha sokféle munkám van, szeretek és a jövőben is szeretnék új emberekkel együtt dolgozni.