A kaposvári Csiky Gergely Színház 26 éves színésznőjét, Mikecz Estillát mutatjuk be.

Mikor álltál először úgy igazán színpadra?

16 évesen még Salgótarjánban csináltunk egy nagyon komoly abszurd drámát, A Jaj apu, szegény apu a szekrénybe beakasztott tégedet az anyu, s az én pici szívem olyan szomorú. Akkor álltam igazán színpadon, akkor éreztem meg, hogy milyen ez úgy igazából. hatalmas nagy élmény volt, amit nagyon-nagyon köszönök. Tele voltam gátlásokkal az elején, és egy nagyon kemény szerepet kellett játszanom benne, de annyira csodálatos volt, hogy egyértelművé vált számomra, a színpadon a helyem.

Nehezen vettek fel a színművészetire, előtte keleti kultúrát és nyelvet tanultál. Hogyhogy?

Az egyetem választás előtt anyukámmal forgattuk azt a nagy felsőoktatási könyvet (akkor még volt). Jelentkezéskor belekalkuláltam, hogy a színművészetire nem biztos, hogy felvesznek, ezért megjelöltem a Semmelweis Egyetem rekreáció szervezés képzését, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem japán szakát. A tesi érettségin elszakadt a keresztszalagom, ezért nem tudtam megcsinálni az egész évben gyakorolt elemeket, így tornából nem tudtam elérettségizni, ami szükséges lett volna a egyetemhez így aztán maradt a japán szak. A nyelveket mindig is szerettem, középiskolában angolt és franciát tanultam, japánból középfokú nyelvvizsgám is van. Ide 2,5 évig jártam, mert közben többszöri próbálkozás után sem sikerült a színművészeti, a Kaposvári Egyetemre viszont elsőre felvételt nyertem.



Salgótarjánból Elszármazott Művészek Fesztiválján.


Az egyetem alatt mik voltak azok a legfontosabb dolgok, amit ott láttál, tanultál, tapasztaltál?

Elsőként az alázatot említeném, ami nem is tapasztaltam, de megtanultam, amúgy valahol ez bennem is volt, amit azt hiszem anyukámtól örököltem. Kitartás, gyakorlás nélkül semmi nem megy. Az élet bármely területére ez igaz, nyilván a színészetre is. Az egyetemi évek alatt nagyon kiszélesedett a látóköröm. Nagyon sok mindennel megismerkedtem, emberekkel, színházi alkotókkal, filmekkel, eljutottam Moszkvába, Rómába. Nyári időszakban jöttek a Kaposvári Egyetemre különböző országból, kultúrából emberek. Itt nagyon sok fajta gondolkodásmódot ismertem meg, amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy most ilyen vagyok.

A vizsgaelőadásotok egy erotikus darab volt, a Psyche. Mikor megtudtad, hogy mire is számíts, akkor mi futott át rajtad: gyere Estilla simán megcsináljuk, vagy inkább volt benned félsz? Barátok, szülők mit szóltak hozzá?

Ahogy mi ezt az előadást csináltuk én úgy láttam, hogy olyan helyénvaló az egész. Nem éreztem azt, hogy bármi is öncélú lenne. Bármi is csak azért lenne, hogy… Ez egy erotikus történet, maga Psyche ennek a megszemélyesítője. De én nem vagyok meztelenül a darabban, bár van egy olyan jelenet, ahol mintha úgy lennék, és egy fátyol választ el a nézőktől. Az elején azt gondoltam, hogy az egész zavaró lesz, de mikor csináljuk, akkor mintha nem én lennék ott, és igy a rossz érzés teljesen megszűnik. Tudom, hogy egy magasabb rendű célt szolgálok. Még senkitől nem kaptam olyan visszajelzést, hogy ez visszatetsző lett volna, ne értené, hogy miért is vannak benne ezek a dolgok. Családomnak is tetszett a darab, és nem találtak benne kivetnivalót, vagy csak nekem nem mondták.



Cabaret (fotó: Memlaur Imre)


Müller táncosai


Attila, Isten ostora (fotó: Eöri Szabó Zsolt)


Az eddigi legfontosabb szerepeid, és most jelenleg hol vagy látható?

Azokat a szerepeket említeném, ahol a bizalmat éreztem. Azt a bizalmat: lehet, hogy a rendező nem nagyon ismer, kevés helyen látott, de látott bennem valamit és ezért rám bízott komoly szerepeket. Szerepeltem a Nemzetiben több darabban, hisz ott voltam gyakorlaton az egyetem alatt. Az egyik legfontosabb szerepem, amit Trokán Annától vettem át– Attila feleségét, Miokoltot- az Attila, az Isten ostorában. Nagy dolog volt, hogy két próbával, próbafolyamat nélkül, otthoni felkészüléssel a hátam mögött álltam a színpadra. Amilyen nehéz, olyan csodálatos élmény volt mikor sikerült. Ezt, sok más dolog mellett az osztályfőnökömnek, Vidnyánszky Attilának köszönhetem. Kaposváron Bozsik Yvette rám osztotta a Kabaréban Sally Bowles szerepét, ami pályakezdőként nem kis feladat. Ezek hatalmas nagy ajándékok voltak, ami nem mindenkinek adatik meg. De ez a bizalmat megkaptam Goda Krisztáéktól is, a Csak színház, és más semmi című sorozatban. Erre az évadra leszerződtem Kaposvárra. Ott játszom sok darabban, és már most iszonyatosan sokat tanultam. A legutóbbi bemutatónk a Rajkai Zoltán által rendezett Müller táncosai volt, amiben olyan fajta karaktert játszottam, amit életemben még soha. Neki is köszönöm a bizalmat és azt a sok támogatást, amit kaptam, és segített kihozni magamból azokat a dolgokat, amik nem gondoltam, hogy bennem vannak. Kaposvár mellett játszom a Nemzeti Színházban, Vácott és Salgótarjánban is. A tanár című sorozat első részében volt egy kisebb szerepem, és nyáron, ha minden igaz, megint forgatni fogok.

A zene, az ének, a tánc mennyire áll hozzád közel?

Nagyon szeretem őket. zongorázom, gitározni is tanulok, illetve énektanárhoz is járok. 10 éves koromtól úgy 8 évig táncoltam (hiphop).

Sokan elindulnak valahonnan és elérnek valahova, és közben elfelejtik a gyökereiket. Te Salgótarjánt, a salgótarjáni színpadot nem. Miért fontos ez neked?

A pályafutásom első nagy mérföldköve az Salgótarjánhoz kötődik, onnan indultam, ott csináltam végig a középiskola alatt ezt az utat. ott álmodoztam arról, hogy színésznő leszek. Az ottani emberek segítettek, támogattak, amikor nem sikerült a felvételi a színművészetire (négyszer próbálkoztam), akkor is mellettem voltak és hajtottak előre. Ezért úgy gondolom, hogy tartozom ezzel nekik. Nagyon szeretem, az ottani légkört, a salgótarjáni színházat sosem felejtem el, segítem, amiben csak tudom.

Psyche, fotó: Eöri Szabó Zsolt