A jövő színésznői sorozatunkat a 25 éves Dér Máriával folytatjuk.

A legtöbb színésznő már kislányént tudja, hogy ő mi is szeretne lenni. Téged később sodort a szél a pálya felé. Előtte tehetséges jégtáncos voltál. Erről az időszakról mit tudhatunk?

Tíz éves koromtól egészen 18 éves koromig teljes odaadással jégtáncoltam. Szerelem volt első látásra. Többszörös országos bajnokok voltunk partneremmel, 2011-ben kijutottunk a junior világbajnokságra, de anyagi okok miatt sajnos nem tudtunk részt venni a versenyen. Végül fel kellett ismernem, hogy hosszútávon nincs jövőm ebben a sportágban, így szüleimmel együtt meghoztam életem legnehezebb döntését, és abbahagytam. Hálás vagyok ennek a nyolc évnek. Olyan kitartásra és munkabírásra tanított meg, amit a színészetben 100%-osan tudok kamatoztatni. Sportolónak lenni, csakúgy, mint a színészi pályát választani ugyanúgy teljes embert kíván és komoly lemondásokkal jár.



Művészcsaládból származol. A sport mellett az a kislány voltál, aki szeretett szerepelni, iskolai rendezvényeken, szavalóversenyeken, bárhol………?

Mondhatjuk, hogy a családom minden tagja művészettel foglalkozik: édesapám rendező, édesanyám színésznő, bátyám színész itt a budapesti Katona József Színházban, nővérem dokumentumfilm rendező. Úgyhogy sokáig „feketebárány” voltam a sportolói ambícióimmal. Én kifejezetten utáltam közönség elé állni. Vicces, hogy épp errefelé sodort az élet, mert a sulis éveim alatt is, ha feladtak egy verset, amit az osztály előtt kellett elmondani, szó szerint remegtem a félelemtől és legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokba. Viszont otthon, egyedül, mikor láttam a tv-ben egy számomra izgalmas jelenetet, izgalmas női alakot, gyakran elképzeltem a fejemben, én hogyan játszanám el, tehát maga a színjátszás már kiskoromban izgatott, de sose gondoltam rá hivatásként. Kislányként régész akartam lenni. Mindig is érdekelt a titokzatos történelem, meg persze pincérnők, mert a filmekben mindig valahogy csinosnak és boldognak tűntek.

A sport után a „feketebárány” is a színészetet választotta.

Én cél nélkül képtelen vagyok létezni. Kell valami, amit fanatikusan csinálhatok. Érettségi évében hagytam abba a jégtáncot, teljesen felborult az az életritmusom, amit megszoktam kiskorom óta, és fogalmam sem volt, mihez is kezdjek az életemmel. Ekkor hozta elém az élet a következő lehetőséget, a Terápia c. sorozatot. Felhívtak, hogy van egy casting. Aztán olyan gyorsan történt minden: Beszélgetés az egyik rész rendezőjével, Enyedi Ildikóval, próbafelvétel és már a kész szettben találtam magam Rékaként, „Tessék” -re várva. A forgatáson ugyanazt az életigenlő tüzet éreztem a lelkemben, mint azelőtt a jégpályán. Ekkor eldöntöttem, hogy utánajárok mennyire találok nyitott ajtókat ezen az úton. Jelentkeztem az SZFE-re és Kaposvárra is. A pesti színműn elsőre kivágtak. Tök érthető. Túlságosan új volt a helyzet, teljesen összezavarodtam, a szöveg is kiment a fejemből, az éneknél elcsuklott a hangom… Kaposváron már tudtam, hogy mire számíthatok, és a pesti visszautasítás adott erőt ahhoz, hogy bebizonyítsam, igenis van itt helyem, és fel is vettek. Azt hiszem minden próbafolyamatomban eddig eljött az a pont, ahol kiborulva fetrengtem a szobámban, hogy „én ezt abbahagyom, én ehhez kevés vagyok.” De az a tapasztalatom, hogy mikor eljutok erre a pontra mindig onnantól kezdődik a tényleges munka a szerep megformálásában, engedem el a félelmeimet, és koncentrálok a szerepre, a dolgomra. Ez kicsit olyan, ha ledob a ló, azonnal vissza kell ülni, mert akkor lesz igazán a tied.


Holt költők társasága.


Eddig hol szerepeltél?

Veszprémben töltöm a gyakorlatomat a Petőfi Színházban, szeptemberben mutattuk be a Holt költők társaságát. Jelenleg Budaörsön próbálok a budaörsi Passióban, ez nagy kihívás, mert a magyar mellett német nyelven is futó darabnak készül, érdekes lesz nem az anyanyelvemen játszani. A jövőhéten kezdek Veszprémben a Nyitott ablak zenés bohózatban, Szilágyi Tibor rendezésében. Emellett játszom itt Budapesten a Nemzeti Színházban a János vitézben és az SZFE-n egy fizikai előadásban: „Akit Biffnek hívtak”. Az Egyetemen kívül még harmadévesként játszottam Lujzát az Ármány és szerelemben Veszprémben, és voltam vendégként a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban a Lila fecske című darabban, nagyon szeretek gyerekeknek játszani. Igen őszinte közönség. Amiben még látható vagyok, bár másodéves vizsgának indult, mára már előadássá nőtte ki magát, az Ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júlia, melyben két csodálatos jelenetet osztottak rám, az erkély jelenetet, és mikor Júlia megkapja testvére halálhírét és hogy gyilkosa a szerelme, akit ezért száműznek.

Film vagy a színház áll hozzád közelebb?

Először magába a filmbe szerettem bele, személy szerint pedig Claudia Cardinaleba, filmszínész akartam lenni, a színpadon létezést azt hiszem az egyetemen szerettem meg. Talán mert féltem az esendőségétől. Kiáll az ember kvázi védtelenül, egyetlen eszköze ő maga, a jelenben történik és rögtön el is tűnik. Nem lehet rajta változtatni. Mióta megtanultam bízni a testemben, hogy képes vagyok megoldani spontán helyzeteket, nagyon szeretek színpadon lenni.

A színésznő eljátszik egy szerepet, vagy minden szerepben kicsit magát is adja?

Ez jó nehéz. Erre én magam is keresem a választ, az arányát és a hogyanját. Szeretném hinni, hogy az ember egyetemes, minden benne van, és a mi belefektetett energiánktól és munkánktól függ, hogy mennyire tudjuk magunkból kibányászni a megformálandó karakter személyiségét, igazságát. Szerintem a színész és a karakter kölcsönhatásban vannak egymással. Szeretem, amikor a figura rávilágít valami újra az én életemben is, amit addig nem értettem, vagy észre sem vettem.


Rómeó és Júlia.


Mi az a három szerep, ami a legközelebb áll hozzád, amiben megmutathatod az igazi arcodat?

Ha ki kell választanom hármat… talán gondolkodásban teljesen egyetértek Csehov Irinájával, miszerint az élet mentőöve a munka. Dolgozni kell, ez az élet értelme. Elkeseredett egy megoldás, de egyetértek. Hajlamos vagyok Helénaként futni olyan után, aki engem nem szeret és nézni könnyeim áztatta arcomat a tükörben, és megállapítani, milyen szép az arc, ha sír. Harmadiknak azt hiszem Portiát mondanám A velencei kalmárból: Hamar átlátja a helyzetet, mégis belemegy a játékba. Valószínűleg holnap vagy akár 10 perc múlva már másik 3 személyt mondanék.

Most fogsz végezni, pályakezdés sokszor nem egy leányálom, hogy látod a következő időszakot?

Erre a válaszom: „Táncolni kell uram, a zene majd csak megjön valahonnan…” /Kazantzakisz/