Egy nagyon hosszú beszélgetés Tóth Nikolettel, az Experidance 22 éves táncosával.

A tehetséges táncossal beszélgettünk arról,
- hogy lesz egy sportolóból balett táncos,
- a balett, a főiskola nehézségeiről, szépségéről, a feladásról,
- a pályakezdésről, illetve milyen úton kerül egy balett táncos a néptánc közelébe,
- mit keres, mi talált meg a néptáncban,
- hogy látja a jelent, a jövőt, mit is csinál mikor éppen nem táncol?

Már egészen pici korom óta jelen van a tánc az életemben. Óvodásként nagy álmom volt, hogy versenytáncos legyek, idő közben viszont úszni majd szinkronúszni kezdtem. A szinkronúszásban meg volt minden, ami akkoriban vonzott: a zene, a víz és valamilyen formában a tánc, a művészi kifejezés is. Ahogy teltek az évek és egyre nagyobb sikereket értünk/értem el, egyre biztosabbá vált, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék. Mindeközben ének-zene tagozatos osztályba kerültem, ahol az órarendünkben szerepelt a dráma és a néptánc is, iskola után és edzés előtt pedig heti 2-3 alkalommal balett órára jártam. Először nem kimondottan vonzott a balett világa, csak azért kezdtem bele, mert jó kiegészítésnek tűnt a szinkronúszás mellé. Kezdetekben csak az motivált, hogy sokat dicsértek az órákon és csak később, a főiskolán szerettem meg igazán a balettot. Az általános iskolai mesternőim – akik még aktív táncosok voltak az Operaházban – tanácsolták, hogy érdemes lenne jelentkeznem a Magyar Táncművészeti Főiskolára (ma MTE), és ha esetleg sikerül, még van időm eldönteni, hogy mi legyen a szinkronúszással. Végül felvettek a főiskolára, de a szinkronúszást nem tudtam elengedni, így kezdetekben együtt csináltam a kettőt. Pár év után persze kiderült, hogy ekkora terhelés és időbeosztás mellett, mint ami akkor az iskolában volt, nem lehet sokáig folytatni a kettőt együtt. Nem beszélve arról, hogy az iskola mellett tilos volt versenyszerűen, de akár hobbiból is sportolni, hiszen nem a balettnak megfelelően fejlődnének az izmaink, valamint sok sportban nagy a sérülésveszély is. Nagyon nehéz volt, de mivel a szinkronúszásból itthon nem lehetett megélni, így a balett mellett döntöttem.



A főiskolába kerülés nem könnyű dolog, így már egész kicsiként sejthettük, hogy a bent maradás sem lesz az. Persze épphogy a gimnáziumba kerülve ezeket a dolgokat még nem fogja fel egy gyerek, így mi sem vettük véresen komolyan a szakmai órákat… az elején. Aztán amint jöttek a félévi és évvégi vizsgák és több negatívumot kaptunk, mint pozitív visszajelzést, lassan kezdtünk rájönni, hogy ez a pálya nem csupán az élvezetről és a szép dolgokról szól, hanem olyan kemény munkáról és kitartásról, amellyel azelőtt még nem volt dolgunk. Nagyon fiatalon kellett eldöntenünk, hogy feltesszük-e az egész életünket erre a hivatásra. A tanulmányaim során sokkal több csalódás és kudarc ért, mint vártam. Mindez nem csoda, ha az ember egy adott területen (szinkronúszás) sokáig nagyon sikeres, úgy érzi, semmi nem esik nehezére, viszonylag könnyen jönnek a sikerek, majd egy más adottságokat követelő területen (klasszikus balett) egyik pillanatról a másikra rengeteg akadályba ütközik, nem érti, hogy ugyanakkora erőfeszítéssel miért nincsenek vele megelégedve. Néhány alapvető dolgot leszámítva nem voltak/nincsenek kimondottan jó adottságaim a klasszikus baletthez, például szűk a csípőm, nem olyan puha a hátam, nagyon gyenge a bokám. Így minden sokkal lassabban ment és sokszor dupla annyi energiát igényelt, mint másoknak. Elfogadtam, hogy engem nem fognak versenyekre küldeni, nem leszek benne minden előadásban, nem lehetek majd annyit színpadon, mint a nálam tehetségesebb vagy jobb adottságokkal rendelkező társaim. Ez egy idő után egyre nagyobb önbizalomhiányt szült, amit azóta is nap mint nap próbálok leküzdeni.

Itt mutatkozik meg szerintem, hogy nálunk egy jó vagy adott esetben rossz balettmesternek milyen nagy szerepe van a karrierünk és személyiségünk alakulásában. Növendékként (de még táncosként is) teljesen rá vagyunk utalva, az ő visszajelzéseiből építkezünk, rajta keresztül ismerjük meg magunkat, nagyrészt rajta áll, hogy ki tudunk e alakítani egy egészséges önképet, amihez később már aztán nem lesz szükségünk az állandó pozitív visszajelzésre.



Visszatérve az örömökre és a szép dolgok mögötti árnyoldalakra, annál nagyobb és erősebb öröm/boldogság az iskolás évek alatt biztosan nincs, mint amikor egy karakter bőrébe bújva színpadon táncolhatsz. Ez egyfajta jutalom a rengeteg teremben töltött óráért, amit van, aki könnyedebben, élvezetesebben, van, aki sokkal küzdelmesebben él meg. Emellett az iskola egyik nagyon jó tulajdonsága, hogy hihetetlen közösségteremtő ereje van, amire én is csak utólag, az iskolát elhagyva jöttem rá. Visszagondolva az évfolyamunkra én azóta semmilyen közösségben nem tapasztaltam olyan erős összetartozást és szeretetet, mint az iskolában. Mivel időnk minimum 80%-át együtt töltöttük, minden jót és rosszabb együtt éltünk meg nagyon erős kapcsolódás és hovatartozás érzés alakult ki.

A küzdelmes részét a dolognak két oldalról lehet megközelíteni. Van egy fizikai oldala, ami általában a fizikai fájdalmat és/vagy a nem megfelelő adottságokat jelenti. A fizikai fájdalomhoz szerintem elég hamar hozzászokunk, hiszen a balett extrém tágságot, mégis rugalmas és erős izomzatot követel, valamint ott van a spicc cipő használata és a kisebb-nagyobb sérülések, amik sajnos néha elkerülhetetlenek, bármennyire is körültekintőek próbálunk lenni. Egész kis kortól nagy fizikai terhelésnek vagyunk kitéve, így hamar megtanuljuk elviselni a fájdalmat, sőt néha már mazochista módon vagyunk képesek „kínozni” magunkat a cél elérése érdekében.

A lelki oldala ennek a hivatásnak számomra sokkal több kihívást jelent. Nem azért, mert ez a szakma rengeteg lemondással járna, hiszen a tánc szeretete és a színpad optimális esetben kárpótol érte. Inkább azért, mert a rengeteg kudarccal az elején nem számolunk. A klasszikus balett extrém fegyelmet, alázatot és kitartást igényel, hiszen vannak nehéz időszakok, amiken csak nagyon erős kitartással és az önbizalmunk folyamatos újraépítésével lehet túljutni. Van, hogy úgy érzi az ember ennél többet már nem tud tenni, kidolgozta a belét, küzd és mégsem tart ott, ahol szeretne, nem kapja meg azt szerepet, így is csak közepesnek mondják, nem kap olyan jó osztályzatot, nem használják a színpadon stb., pedig ő tényleg úgy érzi, hogy a tőle telhető legtöbbet megtette. Ilyenkor nagyon nehéz nem feladni és belefáradni az egészbe. A legnehezebb dolog a szakmában szerintem, hogy korántsem kapunk annyi pozitív visszajelzést, mint negatív kritikát, pedig az előbb említett nehéz időszakokban van, hogy ezek a pozitív megerősítések, dicséretek jelentenék a legnagyobb segítséget. Sok esetben a jót meg sem említik, hiszen alapvetően az a cél, hogy a rosszat kijavítsák, a hibákra felhívják a figyelmet. A hátulütője viszont a dolognak, hogy ezért könnyen érezzük úgy, hogy nem vagyunk elegek ehhez a szakmához, könnyen el tudják kedvteleníteni a legtehetségesebb táncost is, ha mindig csak arra hívják fel a figyelmet, hogy ez sem volt jó, meg az sem volt jó. Összességében tehát a klasszikus balett és a főiskola is kitartásra, alázatra és maximalizmusra nevel, sokszor fájdalmas eszközökkel, de hosszútávon úgy érzem mégis profitálunk belőle.



Nem mondanám, hogy át kell vészelni ezeket az éveket. Tény, hogy 9 év alatt mindenki, még a legtehetségesebbek is átélnek néhány mélypontot, de azért semmiképp sem kibírhatatlan, sőt… Mint már mondtam sokat számít ilyenkor egy jó mester, aki bíztat és nem hagyja, hogy felad. A kevésbé jó adottságokkal rendelkezőknek persze sokkal több csalódással, kudarccal kell megküzdeniük, de ha ez sikerül, akkor szerintem sokkal kitartóbbá tudnak válni aktív táncos korukra. Én is ebbe a csoportba tartoztam, már az első évvégi vizsgán volt róla szó, hogy eltanácsolnak, de az akkori mesternőm látott bennem valamit és azt kérte adjanak még egy kis időt nekem. Szerencsémre a következő két évben nagyon jó mesternőt kaptunk, aki nagyon egységessé tudta tenni az egész évfolyamot. Ettől függetlenül az első pár évben nem jósoltak nekem túl sok időt a főiskolán, úgy látták egy darabig el fogok tudni menni ezzel a szorgalommal és kitartással, de nem gondolták úgy, hogy balettművész diplomával fogok távozni az intézményből. A 9 év folyamán kétszer is abba akartam hagyni az iskolát, először 5. évfolyam, majd 8. évfolyam környékén. 4.-5. évfolyamban át is akartak küldeni modern tagozatra, de én nem szerettem volna menni, inkább dolgoztam amennyire csak tudtam és úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk mi lesz. Nem tudtam pontosan mihez kezdenék, csak arra emlékszem, hogy volt egy pont, pár hónap, amikor tényleg komolyan elgondolkoztam, hogy abbahagyom. Voltam felvételizni egy másik tánciskolába, egy sportiskolában is, talán visszamentem volna szinkronúszni…

Hatalmas szerencsém volt, hogy 6. évfolyamban megint más mesternőt kaptunk, aki nagyot lendített előre, az első évben hihetetlenül motiválta az egész évfolyamot. Ekkor jöttem rá, hogy nálam a pozitív megerősítés és a bíztatás használ igazán. Akkora motivációt adott, hogy végre az egész intézményben egy valaki tényleg komolyan meglátott bennem valamit, látta a jó adottságaimat és mennyi minden van még bennem, ami eddig is bennem volt, csak valamiért nem tudták belőlem kihozni, hogy az utolsó 4 évben teljesen megváltozott a hozzáállásom és újra megszerettem a balettet. 8. évfolyam környékén aztán megint jött egy mélypont, meg kellett műteni a bokám, így ki kellett hagyjak 1,5-2 hónapot, hamar rendbe is jött, viszont utána sok kisebb sérülésem is lett, fájni kezdett a hátam, ami legalább fél évig nem múlt el és emiatt nem tudtam rendesen dolgozni a balett órákon, valamint volt még egy bokasérülésem. Idő közben elkezdett érdekelni a művészettörténet és komolyan elgondolkoztam, hogy az iskola elvégzése után tovább szeretnék tanulni ilyen irányban. Aztán jött az utolsó év és valami teljesen megváltozott. Visszagondolva szakmailag ez volt életem legboldogabb éve, újra megtaláltam a munkában az örömöt és rengeteget fejlődtem. Nagyon jól sikerült a képesítő vizsga, majd a vizsgakoncert is, sok előadást csináltunk és minden „munkanap” élvezettel telt.



A főiskolai utolsó év általában mindig próbatáncokkal valamint készüléssel telik a képesítő vizsgára és a vizsgakoncertre. Nekem nagy szerencsém volt, mert összesen két próbatáncon voltam és félévkor a képesítő vizsga után már biztos volt, hogy az Operaházba megyek. Nagyon boldog voltam és meglepett is egyben, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha ott táncolhatok majd. Az évad első előadása a West Side Story volt, amiben hatalmas meglepetésemre megkaptam az egyik táncos főszerepet a második szereposztásban. Ez egy musical-szerű darab volt, tehát nem balett, a táncbetéteket sem spiccipőben táncoltuk, de hatalmas megtiszteltetésnek éreztem és óriási felelősségnek is. Abban a két hónapban, amíg próbáltunk rá, amikor játszottuk az előadást nagyon boldog voltam és nagyon szürreálisnak láttam az életemet, de legfőképpen nagyon élveztem csinálni. Egy évet táncoltam a Magyar Nemzeti Balettnél és nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, megtapasztalhattam milyen ebben a különleges közegben létezni. Mivel nem hosszabbították meg a szerződésemet a következő évadra, újra munkát kellett keresnem és próbatáncokra járnom. Mindig éreztem, hogy nem teljesen vagy nem csak a klasszikus balett lesz az én utam, már csak azért is, mert egyszerűen nincsenek elég jó adottságaim ahhoz, hogy egy teljesen a klasszikán alapuló Operaháznál táncoljak. Pont ezért nincs bennem harag, hogy nem maradhattam tovább, viszont tény, hogy akkor nagyon megtört és csalódottsággal töltött el ez az eset.



Voltam néhány próbatáncon és végül felvettek az Experidance-hez, ahol lassan már két éve táncolok. Nagyon örültem neki, egyrészt mert az akkori barátom is néptáncos volt, illetve tetszett annak a lehetősége, hogy én is jobban megismerjem ezt a műfajt, kíváncsi voltam mennyire illek bele ebbe a világba, másrészt pedig mindig is szerettem az előadásaikat, sok Experidance darabot láttam, bár főleg a főiskolás évek elején, de vágytam rá, hogy itt táncoljak. Már látom, hogy ez a világ nagyon más, mint amiben én felnőttem, de nem negatív értelemben. Ma nincs más társulat Magyarországon, akik ennyi előadást játszanak egy év alatt, mint mi. Rengeteg a munka, az első évben nagyon nehéz volt számomra, hogy minden nap más előadást kell színpadra vinni, hogy reggeltől délutánig folyamatosan próbálunk, majd este előadást csinálunk, hogy nagyon sokat utazunk. A kevés szabadnappal és a rengeteg munkával először nagyon nehéz volt megbarátkoznom, de mára sikerült hozzászoknom ehhez a fajta beosztáshoz. Az idő múlásával egyre jobban érzem magam a társulatban, az első év kicsit nehezebb volt, de most már örülök, hogy itt táncolhatok, szeretem, hogy sokat utazunk külföldre is, hogy részt vehetünk olyan nagy produkciókban, mint a Havasi Symphonic vagy a vizes világbajnokság megnyitója. Leginkább viszont azért örülök, hogy ide kerültem, mert megismerkedhettem a néptánccal, amit azóta nagyon megszerettem és remélem, hogy lesz még lehetőségem itt a jövőben mélyebben tanulni/megismerni.

Mindenképpen sokszínűség és folyamatos megújulás jellemzi az Experidance-et. A néptáncból, mint formanyelvből kiindulva építkezünk, de rengeteg más stílust tanulunk, használunk fel és ezeket próbáljuk olyan formában vegyíteni, hogy az emészthető, élvezetes, de leginkább minőségi és látványos legyen a mai közönség számára. Amikor néptáncról beszélünk általában csak bizonyos folyamatokat ragadunk ki és azokat próbáljuk nem autentikus módon, hanem sok más különböző stílussal keverve prezentálni. A célja ennek egy modern felfogású hagyományőrzés, ízelítőt adni és eljuttatni a magyar kultúra egy kis szeletét a világ minden tájára.



Már a főiskolán arra tanítanak minket, hogy az itt végzettek nagyon kevés százalékából lesz magántáncos, szólista. Emlékszem, sok mester hangoztatta, hogy „ Itt a főiskolán mi kartáncosokat képezünk, nem szólistákat”, ezért mindenki megtanul a 3. szemével is figyelni, megtanul teljesen szinkronban mozogni a többiekkel, megtanul nem kilógni a sorból. Persze a legtöbb növendék főleg az iskola elején, amikor még naivak és mernek nagyot álmodni, mind szólista szeretne lenni valamelyik nagy színháznál, de viszonylag hamar rájövünk, hogy ez tényleg csak nagyon keveseknek adatik meg. Furcsa, hogy nekem fiatalon sem voltak szólista céljaim vagy reményeim, valahogy nagyon tisztán láttam a képességeimet és a lehetőségeimet, vagy csak ezt nevelték belém… Már annak a gondolata is boldogsággal töltött el, hogy bekerülhetek egy általam jónak vélt társulatba. 3 éve aktív táncosként viszont tudom, hogy nem elégítene ki, ha mindig csak a karban kellene táncolnom, mára eljutottam odáig, hogy vágyom a nagyobb kihívásokra, szeretek egyedül is megmutatkozni, ami azért nagyon jó és egészséges, mert talán kezdem visszaépíteni és megerősíteni az önbizalmamat, ami ebben a szakmában létszükséglet, valamint az ilyen kihívások által fejlődik igazán és kap újabb lendületet egy táncos. Én teljesen elégedett vagyok az elmúlt 3 évvel, amit a szakmában töltöttem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy két ilyen jó és sokszínű társulatnál táncolhattam/táncolhatok, és nagyon hálás vagyok azokért a szerepekért, amik eddig megtaláltak. Hiányérzet talán egy kevés csak azért van bennem, mert itt az Experidance-nél még nem használták ki igazán a balettból származó tudásomat, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy várok még egy igazán balettművésznek való szerepre. Minden másért viszont igazán hálás lehetek, hiszen a társulattól ez alatt a majdnem 2 év alatt több lehetőséget kaptam, mint vártam, amiről álmodhattam.

Szabadidőmben általában pihenek, tanulok vagy a barátaimmal, kollégáimmal szervezünk beszélgetős- eszegetős-iszogatós estéket. Most végzem az MTE-n a mester szakot, aminek mindjárt a végére érek, így végre a szabadnapok sem tanulással és iskolával fognak telni. Tervezem, hogy nyáron megszerzem a jogosítványt, így remélem több lehetőségem lesz utazni is, mivel az utazás nagy szenvedélyem lenne, ha az időm engedné. Mindemellett nagyon szeretem a művészeteket, szeretek múzeumokba, kiállításokra járni, műemlékeket felfedezni és imádok olvasni.

Kövess minket