Interjú Szigyártó Szandrával, a Szegedi Kortárs Balett 24 éves táncművészével.

Hogy lesz egy kislányból táncművész? Az elhatározástól az iskola elvégzéséig milyen út vezetett? Nehéz időszak volt?

A mozgás már kicsi korom óta életem középpontja volt. Nem szobában ülős kislány voltam, sokkal inkább mozgékony, energikus természet, és ezt látva a szüleim elindítottak a táncos úton. A Carmen TSE-ben 13 évig versenyszerűen táncoltam, itt már megérkeztek azok az első sikerek, amelyek arra ösztönöztek, hogy érdemes lenne ezt a pályát választanom. Ezután felvételt nyertem a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, ahol végül táncművész végzettséget szereztem. Hamar kiderült számomra is, hogy ez a világ kihívásokkal teli, alázattal és kemény munkával lehet benne boldogulni. Másképp nem működik. Hogy nehéz időszak volt-e? Igen, de megérte minden perce!


Fotó: Dusha Béla


Az iskola elvégzése után azonnal Szegedre kerültél. A pályakezdés a legtöbb leendő művész számára nem egy leányálom. Valaki könnyen, valaki nehezebben indul el a pályán; valakit gyorsan megtalálnak a szerepek, valakit lassabban.

Egy profi társulatba kerülni az iskola falai közül, és felvenni a lépést senkinek sem könnyű. Meg kell vívni a harcot magaddal, és azzal a gondolattal, hogy egyáltalán alkalmas vagy erre a feladatra, vagy nem. És ez mind-mind kemény munkával jár. Sokat segítettek a kollégáim, akik befogadtak, és ez hamar feloldotta a kezdeti görcsösségemet. Az első főszerepemet a Szegedi Kortárs Balettben eltöltött 3. évadomban kaptam.

Szinte minden kezdő táncos (kislányként, tiniként) elképzeli milyen lesz az idő, mikor majd felnőttként a színpadon áll. De az álmok nem mindig találkoznak a valósággal. A te elképzeléseid, vágyaid, céljaid mennyire jöttek be?

Egyáltalán nem találkozott az álmom a valósággal. A valóság messze felülmúlta az álmaimat. Sosem gondoltam, hogy egy szerződéssel nemcsak állást szerzek, hanem családot is. Azoknak a szerencsés embereknek táborát erősítem, akik - közhelyek nélkül- valóban azt csinálják, ami a szenvedélyük, és olyan kollégákkal, főnökökkel, akik osztoznak ebben az érzésben.


Fotó: Dusha Béla


Jól érzem, hogy elégedett táncos vagy?

Soha nem leszek maximálisan elégedett, hiszen mindig van feljebb és mindig lebeg a szemem előtt valamilyen cél. Zavarban vagyok, ha erről kell beszélnem, mert még számomra is hihetetlen, hogy a Magyar Táncművészek Szövetsége nekem adományozta 2018-ban az évad legjobb női táncművésze díjat, és erre nagyon büszke vagyok. A hálámat talán ki sem tudom fejezni, újra és újra azt tudom csak mondani: köszönöm!

Mennyire kell odafigyelned az alakodra, súlyodra?

Ez genetikai kérdés, adottság. Valakinek jobban, valakinek kevésbé kell odafigyelnie arra, mit eszik. Mivel nekünk, táncosoknak a testünk a kifejezőeszközünk, szem előtt kell tartanunk, hogy esztétikailag kifogástalanok legyünk a színpadon. De minden szempontból fontos a helyes táplálkozás, hiszen fizikai munkát végzünk, fontos, hogy legyen energiánk, hogy pótoljuk az ásványi anyagokat, vitaminokat.


Fotó: Tamavölgyi Zoltán


És a hétköznapokban mennyire kell odafigyelned -mondjuk, ha csak lemész a boltba-, hogy mit veszel fel, sminkre, frizurára…?

Nem igazán foglalkoztat, hogy mit gondolnak az emberek, ha melegítőben, smink nélkül hagyom el a lakást. Volt már, amikor megismertek az utcán, és bárhogy is néztem ki éppen, örömmel fogadtak. Ugyanúgy élek, mint mindenki más. Van, amikor sportos vagyok; van, amikor fáradt és slampos; van, amikor elegáns és ragyogó. Ember vagyok és őszinte, az életemet is így élem a színházon kívül is.

Következő lépések, célok?

Rengeteg feladat, darab, karakter vár rám. Szeretném mindegyiket igazán megélni, és úgy közvetíteni, hogy az méltó legyen a társulathoz, hozzám és a nézőinkhez is. De a legközelebbi cél: június 27-én lesz legújabb produkciónk, az Orfeusz és Euridiké premierje. Ez lebeg most a szemeim előtt, erre készülők mentálisan, fizikálisan és emocionálisan is.