Interjú Gonda Katával, a szombathelyi Weöres Sándor Színház 29 éves színésznőjével.

Azt tudjuk, hogy kislányként is szerettél már szerepelni, táncolni, jártál vers-, és mesemondó-, illetve táncversenyekre is, de akkoriban mi akartál lenni táncos vagy színésznő?

Mikor megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, gondolkodás nélkül azt válaszoltam rá, hogy színésznő. Azt hiszem azért akartam inkább színésznő lenni, mint táncos, mert ahhoz, hogy maximálisan ki tudjam fejezni magam a színpadon, szükségem volt arra, hogy szóban is megnyilvánulhassak. Nagyon szeretem a táncot, az másfajta kihívás, amikor csak a test áll rendelkezésre az érzelmek, állapotok kifejezésére. Engem valamiért jobban érdekel az, amihez beszéd is társul.


Fotó: Danku Sándor


Elvégezted a Tánc- és a Színművészeti egyetemet is, erre kevesen vállalkoznak, te miért? Ez tudatos döntés volt?

Érettségi évében bejelöltem mindkét iskolát és a Táncművészire sikerült a felvételi. A jelentkezés tudatos volt, de azt nem terveztem el előre, hogy mind a kettőt elvégzem. A Táncművészeti alatt rájöttem, hogy a színészetet is szeretném felsőoktatási keretek között tanulni, tetszett, hogy koncentrált az oktatás. Jártam ugyan külön énekelni, meg Földessy Margit stúdiójába, de vágytam arra, hogy intenzív képzést kapjak. Örülök, hogy elvégeztem mindkét iskolát, rengeteget tudok kamatoztatni a táncműs tapasztalataimból, ha valamilyen táncos, vagy mozgásos feladat talál meg, akkor abba pedig igyekszem a színészetből is belecsempészni.

A két egyetem nagyon más világ?

Nem gondolom, hogy másvilág a két intézmény. Mind a kettő művészeti oktatás, van elméleti és gyakorlati része. Készülni, próbálni kell külön, a tanításon kívül is a különböző feladatokra. Színész szakon általában este, éjjel próbáltunk mesterség óra után, a táncműn más volt az időbeosztás, ott délutánra esett a koreográfiagyártás. Ami mindkét oktatásban nehéz, hogy rengeteg önszorgalom kell ahhoz, hogy minél többet kivegyünk a képzésből. Nem elég csak részt venni az órákon, a fejlődéshez muszáj folyamatosan gyakorolni, próbálni. Nagyon nagy előny a művészeti oktatásban, hogy azok az emberek tanítanak, akikkel a szakmában utána találkozol, akikkel együtt fogsz dolgozni. Engem ez egyfajta biztonsággal tölt el azóta, ha olyan alkotóval hoz össze a sors, akivel az egyetemen találkoztam, mert ismerem az ízlését, munkamódszerét. Például az egyik első egyetemen kívüli színházi munkámat a volt osztályfőnököm, Réthly Attila rendezte. Nagyon izgultam, mert nagy színészekkel dolgozhattam együtt, Bezerédi Zoltánnal, Margitai Ágival, Balikó Tamással, de biztonságban éreztem magam a volt osztályfőnököm kezei között és oldottan tudtam próbálni.


Fotó: Danku Sándor


Az egyetem után mennyire volt nehéz a pályakezdés?

Én úgy gondolom még mindig a pályakezdés szakaszában vagyok. A Vígszínházba kerültem színházi gyakorlatra, aztán diploma után ott játszottam és független produkciókban vettem részt. Két éve pedig Szombathelyen, a Weöres Sándor Színháznál vagyok. Mindenkinek más az útja, én örülök, hogy állandó helyen, állandó csapat tagja lehetek, nagyon hálás vagyok pályám eddigi alakulásáért.

Valahol azt olvastam, hogy nagyon boldog voltál, mikor 2016-ban leszerződtetett a szombathelyi színház, hogy egy társulat tagja lehetsz, mások meg akkor boldogok, mikor szabadúszók lesznek, neked miért volt fontos a szerződés?

Csapatjátékos vagyok, szeretek társulathoz tartozni. Szeretem, hogy alaposabban megismerhetem a kollégáimat, izgalmas, hogy mit tudunk kihozni egymásból a sok közös produkció kapcsán. Rengeteget tudok tanulni mindenkitől. Nekem a folyamatos fejlődés nagyon fontos ezen a pályán, hogy megpróbáljam magamat mindig felülmúlni, ez vagy sikerül, vagy nem, de ehhez olyan szerepek kellennek, amelyek erre lehetőséget adnak. Szombathelyen szerencsére ilyen feladatokat kapok, melyeket ezúton is köszönök. A szabadúszásnak is megvan az izgalma, biztos ilyen szakasza is lesz majd a pályafutásomnak, abból is igyekezni fogom kihozni a legtöbbet.

Az évadban Alföldi Róbert rendezésében mutattátok be A salemi boszorkányokat, milyen vele dolgozni?

Az Vígszínházban már találkoztunk, amikor gyakorlatos voltam. A három mondatomat is alig bírtam elmondani normálisan, annyira féltem Robitól és annyira meg akartam neki felelni, de minden próbán benn ültem, nagyon tetszett, ahogy alkot, gondolkodik. Sokat tanultam belőle. Most Szombathelyen abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Kíváncsi voltam magamra, hogy be fogok-e feszülni, vagy sikerül-e elengedni magam, hiszen mégis csak több tapasztalatom van, mint negyedévesként volt. Úgy érzem sikerült átlépnem a korlátaimat. Alföldi nagyon energikusan rendez, intenzíven, töményen instruál, ezért mindenki nagyon koncentráltan próbált. Mindenkire és minden részletre odafigyel, ezért az összes szereplőnek szívügye lesz a darab. Nagy élmény megélni, amikor mindenki rajta van a közös ügyön, hogy minél jobb legyen az előadás.


Vőlegény. Szerep: Kornél. Rendező: Mohácsi János (képen még: Peltzer Géza). Fotó: Mészáros Zsolt


Milyen egy jó színház, mi a feladata egy színésznek: egyszerűen csak szórakoztatni, vagy felhívni a figyelmet társadalmi problémákra, esetleg ezekre még megoldásokat is mutatni…..?

A színháznak szerintem mindent meg kell mutatni, amit csak lehet. A szórakoztatás is része ennek, ahogy az elgondolkodtatás, vagy az, hogy egy-egy problémára valamilyen alternatív megoldást nyújtson. Mindenkinek másmilyen a jó színház, valahol ez a szépsége a dolognak. Fontosnak tartom, hogy a színházban a nézők számára ismerősek legyenek a helyzetek, a szereplők, ettől válik élővé és maivá egy előadás. A színjátszás stílusa és a rendezői koncepció próbáljon meg lépést tartani a korral és a körülöttünk lévő világgal, ehhez nem kell feltétlen aktualizálni, de ismerni kell a környezetünket és nyitottnak kell lenni mindenre.

Amúgy mik azok a műfajok, karakterek, szerepek, amik a legközelebb állnak hozzád? És mi az a dolog, vagy dolgok, ami miatt egy szerepet nem fogadnál el, ami nagyon távol van tőled?

Alapvetően minden érdekel és ezért mindenféle szerep is érdekel. Nem hiszem, hogy azért nemet mondanék egy szerepre, mert úgy érzem távol áll tőlem. Annál nehezebb a feladat: megtalálni magamban egy tőlem távol álló karakter tulajdonságait, hiszen mindenből van bennünk, csak lehet, hogy kevesebb százalékban. Persze ez több fantáziát és kreativitást igényel, de ezeket a szerepeket is szeretem, pont az efajta kihívások miatt.


Vízkereszt, vagy bánom is én. Szerep: Viola/Cesario. Rendező: Réthly Attila (képen még: Horváth Ákos). Fotó: Mészáros Zsolt


10 éves szerepeltél a Barátok köztben, ma a szombathelyi színpadon vagy látható, akkoriban gondolom boldog-boldogtalan megismert, ma kevésbé, nem hiányzik? Az a korszak volt az, ami jó volt, szép volt, sokat tanultam, de ennyi volt, vagy inkább az, hogy mai fejjel már nem vágnék bele?

Az lényegtelen, hogy mai fejjel belevágnék-e. Akkor belevágtam és nem bántam meg. Izgalmas korszak volt az életemben, de nem hiányzik, másmilyen izgalmakat hozott az élet. Azzal, hogy felismertek az emberek, rengeteg kedvességet és szeretet kaptam. Ebből most is jut, hiszen a vidéki színházi élethez hozzá tartozik, hogy találkozunk a nézőinkkel az utcán, én például egy bérletes nézőnkkel egy házban lakom, sok elismerést és kedvességet kapunk. A szombathelyi nézők kifejezetten büszkék a színházra, és ez nagyon jó érzés.

Következő tervek, célok, akár színésznőként, akár civilként?

Szeretnék még Szombathelyen maradni, ott alkotni, fejlődni, van még dolgom bőven a Weöres Sándor Színházban. Nagyon előre nem szoktam tervezni, de azért dolgozom és igyekszem mindent megtenni, hogy továbbra is úgy alakuljon az életem és a pályám is, ahogy elképzeltem.

Címlapfotó: Sztárcsinálók. Szerep-Poppea. Rendező: Nagy Cili (képen még: Jámbor Nándor).