Interjú a 34 éves Bicski Mónikával, a Dunaharaszti remek fényképészével.

Mikor és hogy lépett be az életedbe a fotózás? És mik voltak a következő lépések?

Még csak 5 éve, hogy először a kezembe vettem egy barátom komolyabb fényképezőgépét, azonnal éreztem, hogy nekem ez kell, ez az amit mindig is kerestem az életemben, már az első pillanat értelmet adott, mint egy bevillanás, és nem a vaku volt az. Mikor sikerült megvennem az első tükörreflexes gépemet hamar rátaláltam az irányra, tudtam, hogy a portré lesz az én utam, a művésziességet és a kreativitást ebben tudom igazán megélni és megmutatni a lényem a külvilágnak. Hogy az alapokat megtanuljam, természetesen az elején mindent lefotóztam, de 2-3 hónap múlva már a portrék világába találtam magam és erre összpontosítottam inkább. Megtanultam fotósként látni, mert ettől lesz az ember igazi fotós, az igazi fotós az objektíven keresztül látja élete végéig az egész világot.

Első lépésként beiratkoztam egy 2 éves OKJ-s képzésre, ami itthon sajnos követelmény, hogy vállalkozhasson az ember, mint fotós. Akkori célnak kitűztem, hogy csinálok egy stúdiót. Rengeteget tanultam abban az időszakban, de nem az iskola által, sajnos a magyar képzés ott tart, ahol…. Úgy hozta a sors, hogy ott ismerkedtem meg egy az életemet meghatározó személlyel, akinek köszönhetem mindazt, amit tudok, megtanított a fotózás csínja-bínjára. Be voltam dobva a mély vízbe, de élveztem, mert így tanul igazán az ember. Belekóstolhattam az esküvő, a rendezvény, a tárgy és a modellfotózásba nagyon erős vonalon. Rengeteg tanulást, időt és sok áldozatot követelt. Megtanultam bánni az emberekkel, ami elengedhetetlen dolog, hisz az alanynak, alanyoknak jól kell éreznie magát, hogy együtt tudjanak dolgozni. Nyitottabb lettem a világ felé, és ezek mind fontos pontok voltak az életemben. A stúdiós álmom is részben megvalósult.

Mik azok a témák amik közel állnak hozzád, és amik távol?

Portré, emberábrázolás, szeretem az apró részleteket, egy megfelelő pillanatot, pillantást elkapni. A fekete-fehér világ, ami igazán magával ragad. Van egy mondás: ha színesben lefotózol valakit, akkor lefotózod az arcát, de fekete-fehérben a lelkét. Az elkészített fekete-fehér fotó olyan az embereknek, mint egy könyv, ami enged fantáziálni, a fekete-fehér fotó sem rakja eléd a színeket, hanem te képzelheted el úgy, ahogy akarod. Az akt is közel áll hozzám, bár ez az egyik legnehezebb a fotózásban, de itt lehet igazán művészit alkotni. A fotózás során nem csak a ruhákból kell kivetkőzni, hanem a gátlásokat is le kell vetnie magáról a modellnek, ehhez kell a fotósnak a bizalmat és a hangulatot biztosítani. Itt jön ki igazán maga a fényképezés szó jelentősége és értelmezése, hisz itt a legfontosabb a megfelelő világítás használata, itt jön össze a meztelen test és a fény kapcsolata, aminek vegyítésével csodálatos dolgokat lehet alkotni. Amit kevésbé szeretek fotózni, az amiben nem tudom megtalálni a kreativitásom. Egy riport, vagy egy rendezvényfotózás kevésbé igényel kreativitást, így ezeket mondanám annak, amik távolabb állnak tőlem.

Rengeteg fotód közül van olyan egy, aminek külön élete, jelentősége, mondanivalója van?

Igen.



Ezzel a fotóval szeretném felhívni a figyelmet a bántalmazott és erőszaknak kitett nők és gyerekek néma szavaira. Akik kiabálnának, szólnának, de nem teszik, mert annyira rettegnek, hogy mit szól hozzá a világ vagy épp nincs rá lehetőségük. "Az ember alkotta művek létrehozásában mindig jelen van bizonyos erőszak a természettel szemben - egy fát el kell pusztítanunk ahhoz, hogy faanyaghoz jussunk, és erőszakot kell tennünk ezen az anyagon, hogy asztalt készíthessünk belőle" (Hannah Arendt). Ezzel a rossz tettel-vésővel formálják az anyagot-lelket, ami csak rombolás, mint mikor rossz kezekbe kerül egy szerszám. A végkimenetel sajnos az áldozaton múlik. Lehet belőle egy műalkotás vagy egy megcsorbított tárgy. Segítséget kell nekik nyújtani, hogy ne csonka életet éljenek, hanem feldolgozva a traumákat egy erős büszke nő váljék belőle. Ezért figyeljünk rájuk és segítsük őket.

5 éve fotózol, de mi lesz 5 év múlva?

A fotózás nélkül nem igazán tudom elképzelni az életem, ezért azon leszek mindvégig, hogy ebben tudjak dolgozni. Ha külföldön tudok érvényesülni, ebbe beletartozik hogy ott élek életvitelszerűen, a fotózás a hivatásom, akkor már elmondhatom, hogy sikerült az 1 éves tervem megvalósítani. Bárhová is sodor a sors, sokrétű szeretnék maradni, ugyanúgy esküvőt, modellfotózást és akár aktot is szívesen vállalok. Persze hobbi szinten, mivel nagyon szeretek utazni, kirándulni, tájképeket is szeretek csinálni, nem tudok magamból kivetkőzni még ha kikapcsolódok sem. Ez mellett szeretném, ha a nevemet ismernék, és elismert legyek, mint fotóművész. Ez nagy dolog lenne az életemben. Remélem addigra nagy volumenű projekteken tudok dolgozni. Teljes stáb: modell, sminkes, fodrász, dekoros sok tervezés és előkészület, ahol a stylist elkészíti a megálmodott ruhát, a dekoros megépíti a kellékeket, majd az elkészült munkák bejárják az országokat. Ilyen példaképem például Kirsty Mitchell vagy Brooke Shaden. Örülnék, ha a világ különböző pontjain a szobák falain lógnának az én munkáim, elismerés lenne attól, aki megvásárolja.

Mónika fotói:
















Kövess minket