A Miskolci Nemzeti Színház 25 éves színésznőjével Prohászka Fannival beszélgettünk.

Mikor voltál először színházban? Milyen előadást láttál első alkalommal?

Nem emlékszem milyen előadást láttam először életemben, de szerencsére édesanyám nagyon sokszor vitt színházba kiskoromtól fogva. Az egyik legrégebbi emlékem: a Bors néni című előadás a Kolibriben, amit többször láttam. Szinte semmire nem emlékszem a történetből, csak arra, hogy Molnár Piroska játszotta Bors nénit, és én nagyon messziről és magasról néztem a színpadot. Valószínűleg egy sima erkély vagy páholy lehetett, csak én voltam nagyon pici.

Mikor döntöttél a színészi pálya mellett? Döntésnél a színház vagy a filmek lebegtek a szemed előtt?

Gyerekkoromtól fogva színész akartam lenni, eszembe se jutott más hivatás. Óvodai előadások, szavalóversenyek, rajongás a színház és irodalom iránt, gyerektársulat, aztán a Vörösmarty dráma tagozata, és Színművészeti, majd a miskolci szerződés. Mindenféle kitekintés nélkül, mondhatni túl egyenes út. Szeretnék sok mindenhez érteni a színház mellett, tavaly angoltanárhoz jártam, most a jogosítványt szeretném megszerezni, aztán idővel feleleveníteni a gitártudásomat. De szoktam írogatni, sportolni, érdekel a drámapedagógia, de például még a korongozás is, és még rengeteg dolgot sorolhatnék, remélem mindenben lesz alkalmam elmélyülni egyszer a munkám mellett. Gyerekkoromban azt hittem inkább a színház része érdekel, a filmezés kevésbé, sokat mondogattam, hogy nem az ismertség vonz a legjobban, hanem az értékes munka, de mostanra persze megtapasztaltam milyen fantasztikus tud lenni egy forgatás. Például egyik legnagyobb filmes élményem volt, amikor Innsbruckban egy osztrák filmben játszottam, de nagyon élveztem a forgatást a Kút című filmben vagy az Aranyéletben is.



2 éve végeztél az egyetemmel, 2 éve vagy a miskolci színház tagja. Vidéki lányok Pestre szeretnének kerülni, te pestiként vidéket választottad, miért?

Valójában nem vidéket választottam, hanem a Miskolci Nemzeti Színházat. Azokat az emberi és művészi értékeket amit képvisel, a szerepeket, és a társulati létet. Nehezen szoktam meg az ingázást Pest és Miskolc között, és néha nagyon rühellem még mindig. De most a legfőbb feladatom a darabokkal foglalkozni és továbbfejleszteni önmagamat, az egyetemről kikerülve most már önállóan, amihez talán még jobb is egy csendesebb vidéki város, mint a bekebelező és elkábító Pest. A miskolciak nagyon szeretik a színházukat, ez a legrégebbi vidéki színház, és büszkék is a társulatukra, ezért nagyon jó érzés nekik játszani. Barátjukként tartanak számom, például van egy olyan kedves színházba járó hölgy, aki még sütit is hoz rendszeresen a társulatnak bizonyos előadások előtt.

Az elmúlt két évben is, és az egyetemi évek alatt is sok szerep megtalált. Ezt milyen tulajdonságaidnak, adottságaidnak köszönheted? Ehhez kell szerencse is, jókor kell jó helyen lenni…..?

Elsősorban nem szerencse kell hozzá, hanem adottságok, érzékenység, de emellett kitartás, szenvedély, és az a tudat, hogy ebben a szakmában van feladatod. Ez a feladat lehet csak annyi, hogy magadat megismerd, vagy magadon segíts, de akár az is, hogy gazdagítsd vagy megváltoztasd a körülötted levő világot.



Melyik volt az a szerep, amiben a legjobban érzeted magadat, ami szinte rád íródott?

K2 Színház rendezői, Fábián Péter és Benkó Bence két éve írtak egy darabot egy Babits regényből (Elza pilóta), ami az Elza, vagy a világ vége címet kapta. Elza szerepe a próbafolyamat alatt íródott, szóval sok esély van rá, hogy rám íródott: Elza próbálja megmenteni a kultúrát és a szerelmét egy elkorcsosult világban, ahol háború dúl. Mindezt nagyon sok humorral és szívvel sikerült megírnia a fiúknak. Szerencsére még mindig műsoron van, és Elza velem együtt nő föl.

Melyik volt a legnehezebb szereped, melyik szereppel vívódtál a legtöbbet?

Minden szereppel vívódok, úgy gondolom, baj lenne, ha nem, mivel a próbafolyamat maga hat hét vívódás. Körvonalazni a szerepet, megpróbálni a vele egyező személyiségjegyeket előtérbe helyezni, közben szembenézni önmagammal, hogy miért vagyok ilyen vagy olyan, de emellett önmagam maradni a próbatermen kívül, majd pedig minden próbán és előadáson kitermelni ezeket az érzéseket, és átélni a katarzist. Enyhén szólva megterhelő tud lenni, és kissé lehetetlen küldetés is. Például nehéz feladat volt Az ember tragédiájának Évája, mert szinte első szerepeim egyike volt Miskolcon, és nem tudtam meggyőzni magamat arról, hogy 23 évesen nem vagyok fiatal ehhez a szerephez, ahol a nőnek az öntudatlan fiatal lény és a megtört anya közötti sokféle stádiumát fel kell vonultatni.

Volt olyan szerep, ami nagyon meghatott, megfogott?

Az Alszanak a halak? című monodrámám egy 10 éves kislány gyászáról szól, akkor még csak egy szakítás fájdalmas élményéhez tudtam kötni, mostanra közvetlen élményem van a gyászról.

Legszexisebb, legpikánsabb jeleneted?

Talán az Egy csók és más semmiben Manci szerepe, Szőcs Artúr rendezésében. Ez az epizódszerep izgalmasabb lett egy cserfes titkárnőnél, mert Manci a nyílt színen öltözik át egy bárénekesnő estélyi ruhájába, mindezt egy koreográfia és egy dal alatt. Eddig nem kellett levetkőznöm teljesen egy szerep kedvéért, Manciként és Elzaként rövid ideig vagyok fehérneműben, és nem találom zavarba ejtőnek. Szerintem nem ördögtől való bűn, ha egy színész, legyen férfi vagy nő levetkőzik, ha egy jelenetben az indokolt és ízléses, és növeli a hatást. Nyilván kamasz koromban még a szerelmem előtt is alig mertem levetkőzni, de azért felnőtt emberként megérti az ember, hogy ez egy természetes és egészséges helyzet.



Sikeres, elégedett színésznőnek tartod magadat?

A legtöbb mindent megvalósítottam, amit terveztem. Akkor érzem magam sikeresnek, amikor tisztán emlékszem, miért akartam színházzal foglalkozni, vagy amikor például arra gondolok, hogy ilyen hivatás és életforma mellett megőriztem a számomra fontos barátságokat. Mondhatnám, hogy kaptam már különdíjat (Alszanak a halak?), vagy a Kivilágos kivirradtig című miskolci előadásunk tavaly az évad legjobb előadása lett a kritikusok szerint, de ennél megindítóbb az, amikor egy előadás után olyan visszajelzést kapok, hogy ez a fiatal lány el tudott kezdeni beszélni az őt ért veszteségről, a gyászáról, ami addig nem sikerült neki, vagy amikor a Pinokkió előadáson a gyerekek velem együtt nevetve játszák, hogy szamárrá változnak.

Következő feladatok?

Idén újra dolgozom a K2-sökkel, egy még megíratlan drámán, aztán Szabó Mátéval a Születésnap című dán dogma filmet adaptáljuk színpadra, amiben Mettét játszom, tavasszal pedig most először dolgozom majd Mohácsi Jánossal. Filmben is remélem hamarosan látható leszek. Ma hívtak épp egy angol nyelvű Netflixes sorozat castingjára, érdekes lenne ilyesmit kipróbálni