A 21 éves Bódi Biankát, az Inversedance táncosát mutatjuk be.

Mindig is balett táncos szerettél volna lenni, vagy akkoriban érdekeltek más táncok, vagy a sport, a színészet, az ének………?

4 éves koromban kezdtem show táncolni, ekkor ez még nem volt több szimpla mozgásnál. Majd jöttek a versenyek, országos bajnokságok, Európa-bajnokságok, világbajnokságok. Úgy 7-8 éves lehettem amikor átkerültem a Győri Tánc- és Képzőművészeti iskolába. Ez egy elhivatott és céltudatos közeg volt, innentől a táncnak szenteltem a mindennapjaimat, amibe bármi egyéb tevékenység - sport, ének, színészet- már nem fért bele.



Kislányként, tiniként milyen örömökkel, nehézségekkel találkoztál?

Hétköznap az iskolában táncoltam, hétvégéken a versenyekre készültem. Mivel szinte egész nap gyakoroltam, ezért egy napon belül számos sikerélménnyel és kudarccal találkoztam, és sosem voltak egyforma napjaim. Nehézség volt, hogy alig volt szabadidőm, nem volt túl sok barátom, sok féltékeny és rosszindulatú emberrel találkoztam. De ért annyi sikerélmény és szakmai lehetőség, hogy mindezt kárpótolja. Nem tudok elég hálás lenni, hogy a családomban, környezetemben mindenki támogatott és támogat a mai napig. A szüleim sosem erőltettek rám semmit, nem voltak eredménycentrikusak. Gyakori mondat volt édesanyámtól: „Te választottad, nem muszáj ezt csinálnod, de ha már csinálod, akkor maximálisan.” Vártam minden egyes balettórát és versenyt, én így voltam boldog, én választottam ezt.

A győri művészetiben tanultál, a táncművészetire nem akartál menni?

Amikor átkerültem a Győri Tánc-és Képzőművészeti iskolába, egyből a számomra legjobb balettmesterhez, Pintér Tímeához kerültem. Végig menedzselte a szakmai fejlődésemet, lelkileg ő tudott a legjobban támogatni. Az ő tanácsaival könnyedén átvészeltem a nehézségeket, és lelkileg megerősített. Mai napig meghatározó személy az életemben. Úgy érzem, nagyon jó helyem volt ott, minden balettmestertől és tanártól megkaptam, amire annyi idősen szükségem volt. Jobbnál jobb lehetőségeket kaptam, hogy megmérettessem magam – balettversenyek, koreografálás, külföldi tanulmányok stb. Számomra egyértelmű volt, hogy nekem ott a helyem.


Fotó: Mészáros Csaba


Suli után 2015-ben Pesten helyezkedtél el, miért?


Klasszikus balett szakon végeztem, de kortárs-modern táncművészként szerettem volna elhelyezkedni. Így nem volt kérdés, hogy Budapest az irány.

És itt mit kerestél, mit találtál meg?

Mivel az iskolában én voltam a legalacsonyabb, féltem, hogy amikor kikerülök a való életbe, ez hátrányt jelent majd nekem, de nagy örömömre felvételt nyertem az Inversedance-be, Fodor Zoltán Társulathoz, ahol a mai napig is dolgozom. Itt megtanultam, hogyan tudom ezt a hátrányomat előnnyé kovácsolni. Az én ideális szakmai környezetem a precíz, elhivatott, tudatos munkahely, ahol a rendszeres fejlődés mellett jó hangulatban telnek a mindennapok. Ez az a stílus, ami igazán én vagyok, amibe kiteljesedhetek. Itt megtaláltam azt az érzést, amire növendékként vágytam. Nem is kívánhatnék ennél többet.

Táncolsz felnőtt és gyerekdarabokban is, mind a kettőnek megvannak a nehézségei, szépségei, esetedben mik azok?

Gyerekdarabot talán a legnehezebb előadni úgy, hogy az színvonalas legyen. A koreográfián és színjátszáson túl meg kell érteni, hogy mi az, amivel a gyerekeket meg lehet fogni, mi az, amit a gyerekek megértenek, és amivel szerethetővé tehetem számukra a karaktert. Ez nagy felelősség, mert náluk nincs őszintébb közönség, ők tényleg akkor fognak sikítozni és tapsolni, ha valóban tetszik nekik. Előítéletek nélkül ülnek be, és rajtunk múlik, hogy állnak fel a székből, hogy mi az, amitől egy rókát látnak a színpadon és nem egy táncost, aki róka jelmezbe öltözött. Annál felemelőbb érzés viszont kevés van, mikor az óvodás csillogó szemmel néz rám/ránk a szereplőkre, és tátott szájjal figyeli, asszisztálja a történéseket. Felnőtteknél ez egészen más. Sok esetben nincsenek nagy színes, beszédes díszletelemek, kellékek, amik már önmagukban sokatmondóak. Többnyire a táncos teste és előadói eszközei állnak rendelkezésre ahhoz, hogy a néző belekerüljön egy hangulatba, és érzést váltson ki belőle. Mindkét műfajnak megvan a maga varázsa, és mindegyik nagy kihívás.


Fotó: Mészáros Csaba


Eddig melyik előadásod, szereped volt szakmailag a legnehezebb?

Nem tudok egyet kiemelni, mert több volt, ami komoly kihívást jelentett. Mikor a társulathoz kerültem az első komoly felnőtt darab Fodor Zoltán koreográfiája, a Bartók Táncszvit volt, aminek Pekingben volt a bemutatója. Az iskolából kikerülve bedobtak a mélyvízbe, én pedig próbáltam felvenni a ritmust. Az Ajtók kilincs nélkül című nagy sikerű darabunk, szintén Fodor Zoltán alkotása, egy nagyon kényes témát dolgozott fel, az 56-os szabadságharcot. Nem könnyű belekerülni lelkileg egy olyan hangulatba, amit csak nagyanyáink/nagyapáink ismertek és éltek át. Kihívás volt, hogy azok a nézők, akik valósan a saját bőrükön tapasztalták meg a szörnyűségeket, hiteles érzelmeket lássanak a színpadon.

És nőként?


Zachár Lóránd koreográfiája a Bolond nem én vagyok, egy különleges darab számomra. A Feleség szerepét alakítom, emiatt nagyon nőiesnek és néhány jelenetben csábosnak kell lennem. Erről többet nem is árulok el, hiszen hamarosan látható lesz az Egri Stúdiószínházi Táncfesztiválon.


Fotó: Csendes Krisztina


Művészt a sikerek éltetik, de mindenkinek más jelent a siker, neked mit? És mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Számomra a siker egy megerősítés, hogy van értelme annak, amit csinálok. A legnagyobb sikerem az, ha folyamatosan motivált tudok maradni a szakmában. Szerintem ez nagy kincs, mert vannak olyan mélypontok és hullámvölgyek, amik komoly kihívást jelentenek. Ezeken át kell lendülni, hiszen egy táncos ettől is profi.

A sikerek mellett ott a sok lemondás, sírás, fájdalom?

Igen, de ezek nélkül nincs is fejlődés. Ezek mind mind kellenek ahhoz, hogy tapasztaljunk. Aki ebben nő fel pontosan tudja, hogy ez ezzel jár, és nem lepődik meg, ha vérzik a lába, vagy meghúzza egy izmát. A táncosoknak különösen nagy ingerküszöbe van, lelki és fizikai téren egyaránt. Nekem kevesebb sírással, de annál több fájdalommal járt. Ilyen helyzetben a büszkeségem nem engedi, hogy sírjak, ezt a végletekig tolom. Felnőtt táncosként már nem érzékelem annyira, vagy könnyedebben veszem a lemondásokat, fájdalmakat, ez inkább a balettiskolás időszakra volt jellemző.

És hogy látod a jövőt?

Ha a fél életedet a színházban éled le, nehéz belegondolni, hogy milyen lesz nélküle. Pedig elfog jönni ez az idő is. Jelenleg cukrásznak tanulok. Imádok sütni és alkotni. A nagy hajtásban kikapcsol. Egyelőre csak a színházi világban tudok gondolkodni a táncos karrierem után is, de majd meglátjuk mit hoz a jövő. Egy a lényeg, hogy továbbra is azzal foglalkozzam, amit szeretek csinálni.