Kiss Rebeka szabadúszó táncművésszel beszélgettünk

Te is az a kislány voltál, aki már nagyon piciként balerina akart lenni, aki az ajándékban kapott tütüben táncolgatott a szobában…...?

Igen, valahogy így. Bár sosem voltam az a nagyon rózsaszín, állandóan barbizó kislány, se hiperaktív, akit le kellett volna valamilyen plusz mozgással fárasztani. Debrecenben születtem. Még kislányként édesanyám elvitt egy balettórára, onnantól kezdve szerelem volt! Ha szakadt az eső, ha negyven fokos lázam volt, balettórára muszáj volt menni, és ezzel senki nem tudott, és nem is akart szembe szállni. A szüleim mindig támogattak. Négyévesen kezdtem el balettet tanulni Nagyné Sárközy Violánál majd Kocsis Lászlónál. Majd tíz éves koromtól egészen, 2018 júniusáig a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanultam. Itt öt évig voltam balett szakos, majd egy évig néptánc szakos, végül öt évig modern és kortárstánc szakos hallgató, ahol úgy érzem megtaláltam a helyem. Most szabadúszó táncművészként működöm.

A tánc az végig kitartott melletted vagy voltak elhajlások, más tervek is?

Mint említettem már tízévesen az egyetemre jártam. Ez egy eléggé óvó és zárt közeg, plusz az időmet reggeltől estig az iskolában töltöttem. Délelőtt közismereti, délután szakmai, vagyis táncóráim voltak, így a világom eléggé beszűkült volt. Persze tiniként én is elindultam, kinyílt a világ, más irányba is érdeklődtem. Szeretek rajzolni, egy időben tetováló művész akartam lenni, később a divat érdekelt. Ezek inkább csak fellángolások voltak, az életemben a stabil a tánc volt. A korommal mindig változott, hogy éppen miért akartam táncos lenni. És a mai napig is változik. Van olyan napom, hogy egyáltalán nem szeretnék táncos lenni... Ma azt mondanám, hogy mindig találok benne kihívást, felfedezetlen területeket és rengeteg új tapasztalatot szerzek a velem együtt dolgozó emberek személyiségéről, testéről, és a saját személyiségemről, testemről.

Az egyetemen eltöltött 8 év az számodra mennyire volt nehéz időszak? Mik voltak számodra ott azok a legfontosabb dolgok, amit megtanultál, amit akár ma, akár a későbbiekben tudsz kamatoztatni, amire tudsz alapozni?

Minden nappal nehezebb lett. Ezek többnyire a saját korlátaim és határaim miatt volt így. Az embert mindig érik kritikák. Rengeteg pozitív visszajelzést is kaptam, de a negatív kritika mindig megborította a lelkem. Ma már ezt is inkább igyekszem építő jelleggel felfogni, mert mindig van hová fejlődni. Amit kaptam az egyetemi évektől az a kitartás és a maximalizmusom kiszélesítése, a naprakészség, a gördülékeny együttműködés és kommunikáció a környezetemmel, és mindeközben csodálatos embereket ismerhettem meg. Nagyon sok nehézsége volt az iskolai éveimnek, a mai napig vannak lenyomatai, amik bennem maradtak feszültségek és gátak, de ezeket próbálom saját magamban tudatosítani és orvosolni.



Mikor voltál először színpadon, színházban? Eddig milyen szerepek találtak meg? Melyik szerepedre, előadásodra vagy a legbüszkébb, mert ez volt a legnehezebb eltáncolni, nagy kihívás volt……?

A Magyar Táncművészeti Egyetemen sok fellépésünk volt. Bemutatók, háziverseny, turnék, és persze a Diótörő előadások az Operaházban és Thália Színházban. Pár évvel ezelőtt Mats Ek Giselle című darabjának feldolgozását csináltunk. Itt az őrült nőt kellett táncolnom. A karakter megtalálása és a kötött táncstílus összehangolása volt a darab igazi nehézsége.

Még egyetemistaként kezdtél el táncolni a HIR-O-ba. Egy fiatal táncos, egy fiatal lány számára Frenák Pál darabjába táncolni nem kevés kihívás – a világlátása, meztelenkedés….- miatt. Jól érzem?

Tanszékvezetőmnek, Lőrinc Katalinnak köszönhetem, hogy a HIR-O-ban együtt dolgozhattam Frenák Pállal. Kihívás az rengeteg volt benne. Frenák Pál egy kreáció során többnyire a táncosaiból inspirálódik és alkot. Ez a munkamódszer sok időt és türelmet igényel mindenki részéről. A színpadi meztelenséggel az ember előbb vagy utóbb találkozni fog. Azt hiszem ott, húszévesen, nekem ez már nem volt akkora sokk, mint talán másnak. Persze ez egy teljesen új és frusztráló szituáció, ami kihívássá vált, de pozitív kihívásra gondolok ebben a helyzetben. Én a saját gátjaimmal küzdöttem, hogy megfelelek-e a befogadó szemnek. Aki Frenák darabot néz, számíthat meztelenségre. Mindemellett azt gondolom: Frenák Pál ízlésesen használja a fényeket, ami a táncos és néző helyzetét is segíti, és egy intimebb helyzetet teremt. Arra emlékszem, hogy szerettem volna a saját határaimat megugrani, azt hiszem talán sikerült is.

Sorry not sorry darabban, mint táncosként, mint nőként mit találtál meg? Nőként mennyire áll hozzád közel a szerep?

Nagyon szerettem ezt az időszakot, igazán kreatív munkafolyamat volt. Ádám Anna, képzőművész és stylist rendezte a darabot. A témához kapcsolódó könyveket és cikkeket olvastunk, összeültünk, megbeszéltük és hozzáraktuk a saját tapasztalatainkat. Így kezdtünk el alkotni, koreografálni. A darab másik két előadója és koreográfusa Lukács Levente és Farkas Gergő táncművészek. Az ő témájuk a bűn és bűnbeesés. Az én konkrét témám a bűntudat, bűnhődés, vezeklés volt. Érdekes volt a felosztás, hogy a darab szerint a bűnt két férfi követi el, de a bűn elszenvedője egy nő. Magamban azt kerestem, hogy mennyire tud ez a bűntudat elhatalmasodni rajtunk embereken, akár egészen az őrületig. Mik a testi hatásai? Nekem ilyen volt a hányinger, a remegés, a nehéz légzés, valami nyomja a mellkasom. Viszont egy idő után az agyam közbe szólt, nem hagyhattam, hogy elhatalmasodjon rajtam az őrület. Ebben a helyzetben, mint nő, van egy nagy adag kiszolgáltatottság, segítség kérés. Szerintem ez nem csak számomra ismerős helyzet, valamilyen formában már mindenki találkozhatott a bűntudattal. A én célom - azonkívül, hogy bemutatom a bűntudatot, a kiszolgáltatottságot- inkább az empátia felébresztése volt a környezetem felé.



Van szerepálmod? Milyen terveid, céljaid vannak a tánccal kapcsolatban?

- Ma már a modern, kortárstáncban egyre ritkábban van olyan, hogy történetszerűen elmesélnek egy darabot. Inkább az érzelmek és érzetek, a hangulat megteremtésére törekednek az alkotók. Így igazán konkrét szerepálmom nincsen. Sok tervem van, nem igazán szeretek pihenni. Jelenleg is projektekben táncolok, gyerekeket tanítok, jógaoktatónak tanulok, mellékállásban teljesen mást is dolgozok. Szeretnék itthon maradni, jó lenne az utcának táncolni és az utcán táncolni. Az embereket nem tudom közelebb vinni a tánchoz, maximum a táncot közelebb vinni az emberekhez. Ehhez persze, a kortárstáncnak valamilyen szinten befogadhatónak és közérthetőnek kell lennie. Vagy csak nem szabad hagyni, hogy átforduljon öncélúságba.

És civilként milyen céljaid vannak?

Nehezen tudnék ilyet megfogalmazni. A kortárstánc egyik szépsége, hogy azt mutatod be, azt a témát adod elő, ami téged foglalkoztat, amin dolgozol, gondolkodsz. Beleteszed saját érzéseid és a saját tapasztalataidat is. Így aztán a magánéleted (saját világod) egy része kikerül a színpadra. Nem tudom ez mennyire baj, vagy nem? Ha később ez nehézségeket okozna, azt majd észreveszem.