Interjú a 21 éves Gaál Júliával, szabadúszó kortárs táncossal.

Mindig is táncos akartál lenni? Mikor és hol kezdtél el táncolni

Örökmozgó voltam mindig is, már óvodás korom óta hordtak a szüleim mindenféle órákra, jazz balettre, néptáncra, ritmikus gimnasztikára. Sokáig az volt az álmom, hogy tornász legyek és versenyekre járjak, de Veresegyházon, ahol a gyermekkoromat töltöttem, egy idő után nem volt lehetőség ezt komolyabban csinálni. Mikor tízéves voltam, anyukám egy napon rátalált egy újságcikkre, Sárközi Gyuláról és az általa alapított Madách Musical Tánciskoláról, és megkérdezte tőlem, hogy a régóta űzött, de már kissé unalmas torna helyett nincs e kedvem kipróbálni valami mást. Én pedig azt feleltem, hogy de. Ekkor kezdődött az ismerkedés komolyabban a tánccal, ami hamar szerelemmé nőtte ki magát, így amikor lehetőséggé vált a gimnáziumi tanulmányokat is ugyanebben az iskolában párhuzamosan végezni a tánctanulással, már nem volt kérdés, merre tovább.


Fotó: Herbst Rudolf


Sokan elkezdnek táncolni, de sokan abba is hagyják, neked is voltak ilyen pillanataid?

Ha jól emlékszem, egyszer gondolkodtam el komolyabban azon, hogy abbahagyom a táncot, az pedig nem sokkal azután történt, alighogy belevágtam. Vidéki kislányként borzasztóan nehéz volt beilleszkedni az új közösségbe, felvenni a ritmust a többiekkel, nagyon le voltam maradva. Alig voltak barátaim és sosem felejtem el, ahogyan életem első sztepp óráján toporgok tanácstalanul, azt sem tudván merre nézzek.

Az az út, mikor a kislányból táncos lesz az sok sírással, szenvedéssel, fájdalommal jár?

Szóval egy ideig nem volt könnyű, de a szüleim bíztattak, hogy ne hagyjam abba, adjak magamnak még egy kis időt... Aztán szép lassan megtaláltam a helyem, és mire a párhuzamos képzés elkezdődött, már szoros barátságok fűztek minket egymáshoz az osztálytársakkal. Igen, voltak még nehézségek, sírás, sérülések, durva kritikák, de ezekért visszamenőleg mind hálás vagyok, mindegyikből tudtam építkezni, felállni, tovább menni.

És az iskola után milyen utad volt, milyen előadások, szerepek találtak meg?

Miután befejeztem a Madáchot, nem jelentkeztem egyetemre, úgy éreztem, nem az én utam, legalábbis egyenőre. Egyetlen dologban voltam biztos, hogy kortárs. El tudtam volna helyezkedni, de nagyon válogattam, ami pályakezdőként lehet, hogy kicsit luxus, de nekem végül megérte várni. A szakvizsgát követő évben részt vettem a Budapest Táncszínház elit programjában, workshopokra jártam, szabadúsztam, mentem az árral, hadd vigyen. Aztán egyszer csak jött a lehetőség, egy kisebb projekt a Duda Éva Társulattal, aztán beugrás a már meglévő darabokba, egyik munka a másik után...

Életem eddigi legkomolyabb kihívását jelentette beállni a Virtus című darabba itt, a társulatnál. 6 hét alatt tanultam be egy corde lisse számot, ami igen messze repített a komfortzónámtól, nagyokat küzdöttem a tériszonyommal és saját magammal is. Minden eddiginél jobban kellett bíznom saját magamban, hiszen egy kötélre felmászni úgy, hogy közben kételkedsz… az meredek. Nemrég pedig bemutattuk a Trafóban az Utópia című új darabunkat, ez lényegében az első kreáció, amiben részt vehettem, számomra ez nagyon fontos és tanulságos tapasztalás volt.



Ha egy meztelen szerep megtalál, akkor……?

Eddig egyszer voltam ilyen helyzetben, az is még nagyon diszkrétnek mondható, úgyhogy különösebben nem zavart a szituáció. Nekem nézőként az a fontos, hogy értsem is a meztelenséget, ne csak lássam. Úgyhogy, ha kerülök még ilyen helyzetbe, aszerint igyekszem hozzáállni, hogy mi indokolja, van e mögötte tartalom, tudjam mi vele a szándékunk és ne csak „megmutassuk” a testet.

És erre a testre, alakodra mennyire kell odafigyelned?

Azt mondják, én a szerencsésebbek közé tartozom, nem vagyok hízékony, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyelek oda, hogy mit eszem. Nekem is nagyon fontos a tudatos, egészséges táplálkozás, de ennek elsősorban nem esztétikai oka van, hanem egyszerűen jobban működik a test, jobban működik az agy. Persze, hogy nem vagyok elégedett mindennel, de létezik olyan nő, aki igen?

Így 21 évesen a pályafutásod eddigi részével elégedett vagy?

Szerintem nagyon fontos, hogy megtanuljuk értékelni, amink van, tudni kell örülni, hálásnak lenni. De ugyanakkor úgy gondolom, a táncban mindig van több, mindig lehetünk jobbak, és nálam sosem jön el az a pillanat, amikor maximálisan elégedett vagyok a tudásommal.

Mikor kislányként elképzelted magad táncosként a színpadon, az a táncos lettél, vagy nagyon más?

Michael Flatley Feet Of Flames- én nőttem fel, nem telt el úgy nap, hogy ne próbáltam volna meg leutánozni a tévé előtt Gillian Norrist. Hát, ha ezt nézzük, lehet, hogy kislányként máshogy képzeltem a dolgokat, de cseppet sem bánom, ahogy végül alakult.



Hogyan tovább táncosként, civilként?

Tanulok egy bizonyos féle meditációt, amely segítségével a táncon keresztül jobban eljuthatok magamhoz, jobban megismerhetem magam. Ezzel sokat foglalkozom mostanában, nagyon szép dolgokat tapasztaltam már eddig is, különösen nagy szabadság érzetet ad egy-egy ilyen improvizáció. Szeretném még sok-sok helyzetben, darabban kipróbálni magam, aktívnak maradni, nyomni, csinálni, amíg lehet. Sok példaképem van a szakmában, de az én végső célom nem elérni egy bizonyos szintet vagy felnőni valami rajtam kívülálló dologhoz, hanem az, hogy sosem adjam alább annál, amit jelenleg tudok, és hogy élvezni tudjam ezt a folyamatot, a fejlődést, amin keresztül megyek testileg, lelkileg, szellemileg, mert nekem ez hozza a boldogságot. Kikapcsolódásként festek, de csak ha egyúttal fantáziát is látok valamiben, amit újrahasznosíthatok, átalakíthatok. Nálam manapság a Medve sajtos dobozok is új életre kelnek, legutóbb például ékszerdoboz formájában. Civilként most ez a legfőbb célom, növelni a tudatosságot az élet más területein is, vigyázni a környezetemre, kifelé is legalább annyira figyelni, mint befelé.