Interjú Dunai Júliával, a szombathelyi Weöres Sándor Színház 30 éves színésznőjével.

Mindig is az a kislány voltál, aki szeretett szerepelni, különböző versenyekre járni, középpontban lenni?


Igen. Felnőttek és kortársaim társaságában egyaránt. Mesemondó-, ének-, és olvasóversenyek állandó résztvevője voltam. Ekkor szerettem meg az irodalmat meg a zenét, és ebből kifolyólag saját szórakoztatásomra is szerettem másoknak mesélni vagy előadni magam. Szerettem egyedül is lenni, ha hagyták. Sokszor gyártottam és játszottam végig komplett történeteket. Egy partvisnyélből általam készített lóval, cowboy kalapban és kendőben rohangáltam körbe a lakásban és boldogítottam az otthoniakat.

Már ekkor is színésznő szerettél volna lenni? Illetve a végső döntés meghozatal előtt mi volt az a 3 dolog, ami erre a pályára terelt?


Azt hiszem tudatosan erre a pályára készültem, de voltak közben kilengések. Jártam pl. a Szegedi Tudományegyetemre levelező tagozaton újságíró szakra, aztán volt egy olyan időszak, amikor sokáig, csak arról volt papírom, hogy festő vagyok. De valahogy mindig visszatértem a színházhoz, mégse bírtam mást csinálni. Visszagondolva nem tudnám pontosan megmondani mi az a konkrét dolog, ami miatt ezt választottam. Az biztos, hogy imádtam azokat a hétvégéket általános iskolásként, mikor mehettem a színjátszó körbe. Szerettem csinálni, és jó visszajelzéseket kaptam, és ez nyilván motivált. Gimnazistaként szinte minden este színházba jártam olcsó, kakasülős jegyekkel. Fanatikus voltam és vagyok most is, ha belevetem magam valamibe. Volt egy előadás, amit többször láttam, Bertók Lajos főszereplésével az Örült naplója. Kis térben játszódott, és volt olyan, hogy hozzánk, nézőkhöz beszélt, és emlékszem arra a tűzre, ami a szemében égett, mikor rám nézett. Egy pillanatot személyesen én is kaptam annak az estének az előadásából. Na ez az. Ez a csoda, és erre én is képesnek éreztem magam, ilyen pillanatokat adni nézőnek. Azt érzem, a színházban mindent megtalálok, ami érdekel, zeneiség, irodalom, emberi sorsokról való gondolkozás, és ha ezek együtt jól működnek, akkor az csodálatos.


Fotó: Juhász Éva


Marosvásárhelyen végezted el az egyetemet. Miért oda jelentkeztél, itthon nem vettek fel, vagy…?


Is. Természetesen próbálkoztam Pesten, Kaposváron, harmad-másodrosták. Pár évet ki is hagytam a felvételik sorozatában, és aztán egyszer csak kitaláltam: adok egy utolsó esélyt magamnak. Megpróbálok még egyszer az összes egyetemre felvételizni, ahol van magyar nyelvű színész szak, köztük Marosvásárhelyre. Fel is hívtam egy volt gimnáziumi osztálytársamat és barátnőmet, Hollai Annát, hogy képzelje, mire készülök. Kiderült, hogy ő is abban évben döntött úgy, megpróbálja az egyetemet Marosvásárhelyen. És így lettünk osztálytársak újra. Ennek valahogy így kellett lennie.

Mi volt az egyetemen az a legfontosabb 3 dolog, ami ott megtanultál, tapasztaltál, és tudod hasznosítani a pályád során?


Nem szeretem konkrét szabályok közé szorítani magam, mert úgy vettem észre azonnal az az igényem támad, hogy felrúgjam őket. Ezért örülök, hogy sokféle embert megismerhettem az egyetemi évek alatt, mert többféle módszert és többféle tanácsot kaptunk. Azt tudnám mondani, hogy vannak olyan mondatok, amiket én most a leginkább irányadónak érzek.

„Olyan szinten kell jutnunk az őszinteségben, hogy elviselhetetlen legyen”- mondta Bocsárdi László a velünk párhuzamos rendező osztály osztályfőnöke. Csábi Anna vizsgaelőadásának, az Antigonénak egyik próbája utáni megbeszélésen hangzott el ez a mondat. Én Iszménét játszottam ebben a vizsgában. Azt hiszem nem nekem szólt ez az instrukció, de bevéstem a füzetembe, és a fejembe valahogy egy életre. Nincs meg a teljesség érzetem sem egy előadásban, sem egy emberi kapcsolatban, ha ez nem tud megvalósulni. Meg persze hozzá a humor. Azt is fontosnak tartom.

Negyedévben gyakorlatként dolgoztam együtt Soós Attila által vezetett Trojka Színházi Társulással. Többnyire fizikai színházzal foglalkoztunk. Ott hangzott el az egyik tréningen, hogy amit meg tudunk fogalmazni, azt el tudjuk játszani. És ez tényleg baromi fontos. A tűpontos fogalmazás. Mert, ha meg tudom fogalmazni mi történik velem, az látható lesz. Azt a néző is érteni fogja.

Nagyon szerettünk volna vendégtanárt ötödévre. Sikerült elintézni, hogy Forgács Péter rendezzen nekünk vizsgaelőadást, melynek dramaturgja Faragó Zsuzsa volt, az előadás címe Kiadjamagát. Forgács Péter mondta nekem, hogy én egy főnixmadár vagyok, ha nem fogom vissza magam. Volt benne egy monológom, amely abból indult, hogy egy családi nyaralásról, miért nem mehetünk még haza. Hogy nekem mennyi mindent kell még csinálnom, hogy mennyi mindent szeretnék még, onnantól kezdve, hogy vissza kell mennem egy kiskanálért egészen addig, hogy én még szeretnék végig élni egy életet, és ennek minden stációjára igazán vágyom, és közben a nyaralás pillanatától elmeséltem az életemet a jelenig, és utána a jövőmet a halálomig. És akkor szembe kellett néznem magammal, hogy milyen vagyok, és mire vágyom. Elég keményen. Mindenkinek ezt kívánom, hogy egyszer legalább így magába nézhessen, és aztán bele a másik szemébe.

És biztos olyan is volt, amivel ott nem találkoztál, de hozzá tartozik a pályához, és kikerülve az iskola falai közül a saját bőrödön kellett megtapasztalnod, megtanulnod?

Az egyetemen nem annyira mentek rá a pontos fogalmazásra, mi mindig húztunk a szövegekből, és sokkal inkább érzetek kipróbálgatása mentén dolgoztunk, ami azért jó, mert megtanultunk sokfélét kipróbálni. Viszont, nekem nagy igényem van a jól eltalált, pontos mondatokra, talán, mert imádok olvasni, talán mert ilyen vagyok, nem tudom. És még amire ráerősíthettünk volna, az az önmenedzselés. Marosvásárhelyről visszajött Budapestiként kétszer olyan nehéz, nem él itt az osztályvezető tanárom, aki segíthetne, nincs, aki képviseljen, és azt látom, hogy ez nagyon számít. Így kétszer olyan nehéz dolgom van, de amúgy ezt kb. már meg is szoktam, mert én amúgy is ilyen személyiség vagyok, hogy mindenért duplát küzdök.


Fotó: Mészáros Zsolt


A pályád eddigi legfontosabb szerepei, előadásai?


Egyetem után szinte azonnal a szombathelyi Weöres Sándor Színházba kerültem, Mohácsi János jóvoltából, aki a Vőlegény című előadásba hívott Sári szerepére. Iszonyat jó ötlet volt Mohácsi Jánostól és Mohácsi Istvántól, hogy Sári megpillanthatta a színpadon, hogy megcsalják. A jelenet próbája közben elhangzott, hogy biztos én is láttam már ilyet. Mire mondtam, hogy így konkrétan nem, hanem én elmentem megnézni a szerelmemet az új nőjével. És akkor Jánosnak az az ötlete támadt, hogy a harmadik felvonásba Sári térjen vissza, nézze meg a szerelmét egy másik nővel, majd Édes Babával menjen el külföldre, ahol ugye egy jobb élet várja… Nagyon hálás vagyok, klassz lehetőséget adott nekem ez a dramaturgiai fordulat, az amúgy bele nem írt jelenetekkel. Szeretem, ha a karakter, akit játszom, a színpadon változhat meg, gyengülhet el, vagy tehet olyasmit, amit ki se néznének belőle.

A bemutató után Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház igazgatója mondta, hogy a majd tavasszal készülő Alföldi Róbert által rendezett Salemi boszorkányokba kellenek majd még lányok, és szívesen lát, ha van kedvem. Hát persze, hogy volt! Nagyon fontos előadásnak tartom a Salemi boszorkányokat, melyben nincs nagy szerepem, viszont nagyon szeretem képviselni az ügyet, amiről az előadás szól. Alföldi Róbert nagyon tisztán végigvezette az előadáson Proctor -Bányai Kelemen Barna- szerepén át, hogy mennyire fájdalmas az igazságért vívott harc, egy korrupt és álszent társadalomban.

A tavalyi évadban Czukor Balázs és Surányi Nóra, Home Bank című előadásában is részt vehettem, melynek hangulata egy dogma filmhez fogható, és alig beszélünk benne. Szeretem, hogy apró emberi történések vannak felnagyítva és problematizálva. Én az előadásban egy naiv, visszahúzódó lányt játszom, aki beleszeret a banki ügyintézőbe, mert annyira zárkózott, hogy az ügyintéző hétköznapi ügyfélcsalogatója, a lánynak életre szóló emberi kapcsolatra szóló ígéretét jelenti.

Jól érzem magam a Weöres Sándor Színháznál, az idei évben újra volt szerencsém Mohácsi János rendezésében játszani a Revizor című előadásban, Zinaida Mihailovnát, az ortodox pap feleségét, aki eleped egy hűtőmágnesért…valamint Nagy Cili rendezésében az Acélmagnóliák című előadásban Anelle voltam, az új fodrászkisasszony.

Volt olyan szerep, ami nagyon meghatott, megfogott, bár most ettől messze vagy, de mint nőként te is bármikor kerülhetsz abba a helyzetbe pl elszegényedés, megaláztatás…….?


Számomra pont azért tud közel kerülni egy megalázottabb karakter, mert hajszálon táncol, mikor kerülhetek én is ilyen helyzetbe. Ilyen volt például az egyetemen a Mikve című vizsgaelőadásban -melyet Gáspárik Attila rendezett- Chedva szerepe, aki családon belüli erőszak áldozata volt és nem tudott ebből kilépni. Amikor belement ebbe a házasságba, nyilván jó döntésnek tartotta, és a férje akkor nem volt ilyen, csak eltorzult a kapcsolat. Hány ilyen döntést hozunk az életünk folyamán, ami abban a pillanatban jó ötletnek tűnik, és később egy olyan fordulatot vesz, amely teljesen kifacsarja, akár a kapcsolatot, akár a helyzetet. És lehet, hogy azok is jó döntések, csak nem fogadják el a körülöttünk lévők, és attól válik kirekesztetté a karakter. Ezek a szereplők nagyon esendőek, magányosak, emberiek, kifejezetten szeretem őket.

Melyik szereped volt a legszexisebb, legpikánsabb? Hogy állsz, akár színházban, akár filmben, akár a fél, akár a teljes meztelenséghez?


Szexi, pikáns, csábító vagy meztelen szerep. Hát.. Mivel van egy minimál testképzavarom direkt szerettem volna átrúgni magamtól ezt a korlátot, és a Liselotte, és a május vizsgánkban még a ,,ház falai között” kipróbáltam magam. A Salemi boszorkányokban része a vetkőzés az előadás egy pontján a történetnek. Az Rs9 színházban játszott Menszátor-Héresz Attila által rendezett Börtönbújócskában ápolónőként kell elcsábítanom a fogva tartott Sade márkit. Vetkőzésnél indokolt esetben a karakter megvéd, vagy nem. Változó.


Fotó: Mészáros Zsolt


Kislányként mikor elképzelted, hogy majd milyen lesz színésznőnek lenni, olyan, vagy teljesen más? Az eddig elértekkel elégedett vagy?

Hála az égnek nagyon hasonló. Nem vagyok szabadúszó, pedig mindig annak képzeltem magam. Hálás vagyok, szerencsésnek mondhatom magam, és sokat is dolgozom azért, hogy itt tartsak, ahol - bármit is jelentsen ez. Ám úgy érzem még várnak rám nagyobb feladatok a Weöres Sándor Színházban is, és a bennem lévő energiák még kiaknázásra várnak.

2019-ben milyen szerepek várnak rád? A jövőben milyen tervek, célok lebegnek előtted?

2019-ben a Weöres Sándor Színház tagjaként még egy nyári előremutatóban veszek részt. Tavasszal tervezek előkészíteni saját munkát, illetve apróbb szinkronmunkáim lesznek. Szívesen forgatnék is, sokszor hallottam már, hogy filmes fejem van. A jövő évadra is remélhetőleg a Weöres Sándor Színháznál maradok, és bízom benne, hogy nehéz és kihívásokkal teli évadom lesz. A szó legpozitívabb értelmében.

Címlapfotó: Rab Zoltán