Interjú Széles Flórával, a Színművészeti Egyetem 29 éves végzősével.

Az idén végzel az egyetemen, hamarosan színművész leszel. A kislányi elhatározástól napjainkig egy egyenes utad volt, vagy útelágazásokkal teli? Mikor vált benned véglegessé, hogy ez a te pályád? Mindenki más és más miatt szeretne színésznő lenni, te miért?

Hároméves voltam, amikor a szüleim először elvittek egy balettórára Vácon, Jeszenszky Endre mesterhez. Akkor úgy gondoltam, hogy balerina szeretnék lenni, de később elkezdtem hegedülni és énekelni is. A tánc mellett a zene is fontos lett számomra. Aztán az általános iskolában, ötödik osztályosként csatlakoztam egy színjátszókörhöz. Akkor már Szegeden éltünk és a Rókus II. számú általános iskolában, Varjasi Ottóné (Ági néni) rendezéseiben kezdtem el a színházzal ismerkedni. Rengeteget szerepeltem és ez a gyerekkorom legmeghatározóbb momentuma volt. Mindenképpen azt szerettem volna, ha a zene, a tánc és a mesélés együtt lennének az életem részei. Így egyértelművé vált, hogy színészként tudom csak elképzelni a jövőt. Azon belül is pedig a zenés színház állt hozzám a legközelebb. Az érettségi évében nagyon elszántan készültem a Színművészeti felvételijére. Akkor azonban nem sikerült, a második rostán elvéreztem. Öt évvel később próbálkoztam legközelebb, mert akkor indult csak ismét zenés színész osztály. Ezalatt az öt év alatt pedig hallgató lettem a Szegedi Tudományegyetem Jogi Karán. Az ott töltött idő alatt tudatosult bennem igazán, hogy valóban csak a színpad az, ami igazán boldoggá és elhivatottá tud tenni. Nem is tudom, merre lennék most, ha másodjára sem sikerült volna a felvételi a Színművészeti Egyetemre. Sok okom van arra, hogy miért ez az, ami boldoggá tesz. A zene és a zenélés szeretete mindenképpen az egyik legfontosabb. Arról nem is beszélve, hogy annyi mindenki bőrébe bújhatok. Minden előadásban más és más személyiség, érzések és problémák hordozója leszek. Ennél izgalmasabb hivatást nem tudok elképzelni. A harmadik ok, amit még kiemelnék, a játék. Örökké életben tartani magamban a gyereket. Ez a legszebb velejárója a színészlétnek.


Fotó: Papp Endre


Már van mögötted színházi tapasztalat, de a színház világa – mondjuk egy próbafolyamat – az olyan, mint amilyennek elképzelted?

Az első színházi munkáknál szörnyen meg voltam illetődve. Az elképzeléseim arról, hogy milyen egy igazi felnőtt próbafolyamat egyébként megfeleltek a valóságnak. De időbe telt megtanulnom és elhinnem, hogy egy színházban is lehet, sőt sokak szerint kell is rosszul próbálni. Szerintem a lényeg, hogy csinálja az ember rendíthetetlenül. Ha valami rossz is, majd legközelebb már nem lesz az. De félve meghúzódni és biztonságra játszani nem éri meg. A színpadon a kockáztatásokból születnek meg a legkülönlegesebb alakítások.

Eddig milyen darabokban, előadásokban szerepeltél?

Még az egyetem előtt játszottam a Szegedi Nemzeti Színházban, a Bob herceg operettben Annie-t, az álruhás herceg szerelmét. Utána vágtam neki a felvételinek. Azóta pedig benne voltam a Veszprémi Petőfi Színház Nebáncsvirág című előadásában és jelenleg is játszom ott a Nyitott ablak című zenés bohózatban. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban is dolgoztam ebben az évadban a Caligula című drámában. A Vígszínházban, a már több mint harminc éve műsoron levő Padlás musicalben Kölyök szerepét vettem át Pápai Erikától. Ezt az előadást is folyamatosan játsszuk. Benne voltam a Talpra magyar! musicalben is múlt évben. És nyáron Bonnie és Clyde-ot játszottunk Budapesten a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Az egyetem Ódry színpadán is több előadásunk fut jelenleg. Most is épp egy új bemutatóra készülünk Kárpáti Péter rendezésében. (cím: Tűznyelők; bemutató időpontja: márc. 13.). Nagyon izgalmas munka, mert nem egy már meglévő darabot próbáltunk be, hanem a saját improvizációinkból állt össze a szöveg és a történet.


Fotó: Bakonyi Tibor


Hogy jobban megismerjünk egy kis játékra hívunk. Játsszunk el a gondolattal, hogy holnap kapsz egy lehetőséget egy színháztól, hogy csinálhatsz egy előadást. Te döntheted el, mi lenne ez a darab, azt is, hogy miről szóljon, mi legyen a mondanivalója, ki legyen a rendező, illetve a másik férfi vagy női fűszereplő …. Akkor, melyik darab lenne ez, miről szólna, ki lenne a rendező, és ki lenne melletted a másik főszereplő?

Nagyon nehéz egyet választanom… De talán Tarkovszkij A szibériai borbély című filmjét vinném színpadra. Monumentális vállalkozás lenne, az biztos. Viszont egy olyan történet és olyan emberek jelennek meg benne, ami nagyon közel áll a szívemhez. Benne van rengeteg dolog, ami megmozgat szellemi és érzelmi síkon is. Folyamatos döntéshozatal az életünk és sosem tudni, hogy egy-egy választásunk milyen mértékben és milyen hosszú távon befolyásolja a sorsunkat. De ugyanígy az emberi kapcsolatainkat is. Meddig terjed vajon a személyes szabadságunk? Vajon a hibáinkat orvosolhatjuk-e maximálisan? Hogyan működik a megbocsátás? Hogyan lehet túlélni egy olyan szerelmet, amiben a felek az egymás iránti szeretetükkel nem építik, hanem rombolják egymást? És még rengeteg más gondolatot és kérdést is felvet bennem ez a történet. Hogy kikkel dolgoznék ezen a munkán, azt így hirtelenjében nem tudom megmondani. De biztos, hogy az fontos lenne, hogy olyan emberek legyenek, akikkel gátlások és szorongások nélkül tudunk egymás felé fordulni.

Amúgy milyen szerepek, karakterek állnak hozzád a legközelebb?

Az elmúlt öt évben azt vettem észre magamon, hogy akkor a leginkább felszabadult a játékom, amikor tőlem igencsak távol álló karakterek bőrébe bújhatok. Az életben rengeteg szorongással küzdök meg és gondot jelent kiállnom magamért. A színpadon tudtam meg magamról, hogy bennem is van erő, és ezt azok a szerepek mutatták meg, amikben gondolkodás nélkül kellett felvállalnom egy problémát, esetleg egy nem szimpatikus álláspontot. A kedvenceim azok a színpadi alakok, akik nem egyértelműen jók, vagy rosszak, hanem jelen van bennük mindkét oldal és a kettő folyamatosan együtt dolgozik. Csak hol az egyik látható, hol a másik. Vagyis lényegében húsvér emberek. Ha még egy kis furcsaság és humorérzék is társul ehhez, akkor az igazi jutalomjáték.


Fotó: Bakonyi Tibor


És mennyire áll hozzád közel vagy távol egy-egy meztelen szerep?

Az egy nagyon általános vélemény, hogy ne legyen öncélú a meztelenkedés. A gond ott kezdődik, hogy ki mit értékel öncélnak és miről gondolja azt, hogy létjogosultságot érdemel. Én úgy gondolom, hogy a testem az egyik munkaeszközöm. Számomra a polgárpukkasztás és provokálás viszont nem elég indok. Játék közben önmagamat odaadom, de nem a produkciónak, nem a színháznak és nem is a rendezőnek. A szerepnek adom oda magam. Ha a meztelenség megmutatásával a szerep megformálása még teljesebb és még tartalmasabb lesz, és felesleges túlzásokba sem bocsátkozunk a munka során, akkor úgy gondolom, hogy van létjogosultsága és értelme a test pucér megmutatásának. Eddig egy olyan előadásban vettem részt, ahol vállaltam, hogy félmeztelen legyek egy jelenetben. Ezt az előadást az Ódry Színpadon játsszuk az egyetemen. Persze a lányos zavar abszolút működött bennem, főleg az első pár előadás alatt, de ez elmúlik. Egészen elképesztő, hogy a játék hevében mennyire maga mögött tudja hagyni az ember a pucérságtól való félelmét. Persze nyilván ez csak akkor történik így, ha tudom, hogy van értelme annak, amit csinálok és nem csak a már említett öncélúság vezérli.

A beszélgetést úgy kezdtük, hogy utolsó éved az egyetemen, hamarosan színművész leszel. Nyártól hogyan tovább?

Már csak pár hónap és véget ér az egyetem által nyújtott biztonság. Az a kis védőburok kipukkad és ez ijesztő. Jelenleg több variáció is motoszkál bennem a jövőre nézve. Kaptam már ajánlatot, de még semmi sem biztos és ezért nem is szeretnék elkiabálni semmit sem. Viszont több olyan előadás is van, amiről már most tudom, hogy a jövő évadban is játszani fogom.

Címlapkép: Bakonyi Tibor