Horváth Csengével, a Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatójával beszélgettünk.

Mindig is színésznő szerettél volna lenni, vagy kislányként voltak más elképzeléseid is? Az a kislány voltál, aki szeretett szerepelni, különböző versenyeken indulni, iskolai előadásokon részt venni?

Minden akartam lenni, hangulatomtól függően, balerinától kezdve az orvoson át az apácáig... Hetente változott a terv, és ennek megfelelően mindig újabb szakkörökre jelentkeztem. Nem szerettem otthon lenni, inkább egyik különóráról a másikra loholtam. Élveztem a szavalóversenyeket is. A hangszeres vizsgákon, koncerteken mindig izgultam. Emlékszem az egyik hegedűvizsgán olyan volt, mintha tudnék már vibratózni, úgy remegett a kezem… De amikor verset kellett mondani, laza voltam. Később mikor Pestre költöztünk, színjátszózni is elkezdtem. Egy időben még darabokat is írtam, amiket megrendeztem, és előadtunk az évfolyamnak. Azért nem mondanám, hogy mindig osztatlan sikert arattunk…Volt olyan, hogy dőltek a röhögéstől – persze nem ez volt a cél - és megdobáltak minket pattogatott kukoricával a nézőtérről.

Mikor döntöttél végérvényesen a színészet mellett? Mi volt az a három dolog, amiért te ezt a pályát választottad?

Végérvényesen talán akkor, amikor felvettek a Színművészetire. Eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne belőlem színész. Megígértettem magammal, hogy maximum kétszer próbálkozom, és hogyha nem vesznek fel, jelentkezem más szakra. Szerencsére sikerült. Hogy anno miért választottam ezt a pályát, már nem emlékszem teljesen. Talán azért, mert szeretek játszani, a próbát sem munkának fogtam fel, hanem játéknak. Színésznek lenni kiváltság, ezt így gondolom most is. Ahogy egy szereppel foglalkozol és keresed a közös pontokat magadban, az felér egy gyorstalpaló önismereti tanfolyammal. Magadról tanulsz, és ez nagyon izgalmas, kivételes munka. Az osztályfőnökeink mindig arra bíztattak minket, hogy legyünk nyitottak, figyeljünk mindent és mindenkit körülöttünk az életben…szeretek rácsodálkozni az emberekre és önmagamra is. A másik dolog, amiért szeretem ezt a munkát, a pillanat, ami egy-egy este megszületik a színházban a nézőkkel közösen, amikor minden klappol egy előadáson. Energiák, amikkel együtt töltődünk.

Jövőre végzel az egyetemen, már vannak színházi tapasztalataid, gondolom előtte voltak elképzelésid, hogy milyen is a színházi élet, hogy áll össze egy darab….. Most ebbe már belekóstoltál. Az elképzeléseid mennyire találkoztak a valósággal, erre számítottál vagy nagyon másra?


Volt egy kis rózsaszín köd körülöttem, az biztos. Az egészből annyit láttam, hogy a színész nagyon átélten játssza szerepét a színpadon, és időnként izgul legfeljebb, nehogy elfelejtse a szövegét. Jó, túlzok. De arra rájöttem, hogy nem elég a szorgalom. Kitartás, szívósság, jó teherbírás és sok-sok türelem is kell ehhez a pályához. (Ha pár év múlva kérdezel, biztos még tovább bővül a felsorolásom.) Bennem van egy nagyon erős maximalizmus, ami sok mindenen átsegít, de hátráltat is: sokszor túlságosan kritikus vagyok magammal szemben. Nehéz elfogadnom például azt, ha valami nem száz százalékon, hanem mondjuk csak nyolcvanon sikerül. Amikor ezt a pályát választottam, nem gondoltam, hogy ilyen bokszmeccseim lesznek magammal.

Az egyetemről azt képzeltem, hogy nehéz lesz, és az is volt. Kaptunk hideget-meleget, de összességében nagyon sok mindent tanultam. Egy darab színpadra állítása ezerféleképpen történhet, nem egy út van. A Színműn sokféle alkotóval, rendezővel volt alkalmunk dolgozni, akiktől mind elcsíptünk valamit. Kint a színházban sok íratlan és írott szabály van, fel kellett venni a ritmust. Szerencsére nem volt nehéz, szerető és segítő kollégák, művészek vettek körül Veszprémben és Budaörsön is.


Fotó: Éder Vera


Eddig hol és milyen előadásokban szerepeltél?

A Budaörsi Latinovits Színházban az Arab éjszaka című előadásban. A Veszprémi Petőfi Színházban Molière Tartuffe-jében, illetve a Diótörő és Egérkirály musicalben. Nyáron a Szegedi Szabadtérin a Rómeó és Júliában énekeltünk három másik osztálytársammal. Az Egyetem saját színpadán, az Ódry színpadon játsszuk Spiró György Elsötétítés című darabját, Tóth Krisztina Pixel novelláskötetéből készült előadásunkat, Calderón Az élet álom című darabját és Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát. Most pedig éppen egy Esterházy Péter szöveggel kezdtem foglalkozni, monodráma készül majd belőle.

Játszunk el a gondolattal: holnap kapsz egy lehetőséget egy színháztól, hogy csinálhatsz egy előadást. Te döntheted el, mi lenne ez az előadás, hogy miről szóljon a darab (ami téged foglalkoztat, érdekel, amire fel szeretnéd hívni a figyelmet…..), ki legyen a rendező, ki lenne melletted a másik férfi vagy női főszereplő …. Akkor ez melyik darab lenne, miről szólna, ki lenne a rendező, és a másik főszereplő melletted?


Nehéz a kérdés, mert sok mindent kipróbálnék. Játszanék Csehovot, Ibsent, Molnár Ferencet, operettet, musicalt, kortárs darabot… Az is nagy vágyam, hogy olyan előadást csináljak hozzánk hasonló frissen végzős vagy végzett zenészekkel, ahol az improvizatív zene és a színház egymást egészíti ki, együtt kísérleteznék a szöveggel, zenével, ritmusokkal. Több zenész barátommal is beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha a művészeti egyetemek nem lennének elszigetelve egymástól, és jobban tudnánk egymásról. Kicsit néha azt érzem, be vagyunk szűkülve a „saját területünkre.”

Visszatérve az eredeti kérdésre, legszívesebben most az osztályommal csinálnék előadást. Nagyjából bármit. Különleges csapat, jó energiákkal tudunk együtt dolgozni. A harmadév óta keveset tudunk együtt játszani, annyi fele vagyunk. Mielőtt végzünk, és szétszóródunk, jó volna még egy közös előadás. Rendezőnek megkérném Horváth Csabát, sokat tanulhatnánk tőle.

Amúgy milyen szerepek, karakterek állnak hozzád közel, és távol?

Azokat a szereplőket szeretem a legjobban, akik mozgatják a szálakat és agyalnak. Dorine-t például imádom játszani a Tartuffe-ben, vagy a másodéves vizsgánkban (Turgenyev Egy hónap falun) Natalja Petrovna is összetett, szép szerep volt Ami nagy kihívást jelent számomra: idősebb karaktert játszani, például a Pixel című előadásban alakítok egy 50-es doktornőt, küzdős volt…

A meztelen szerepek, jelenetek mennyire állnak hozzád közel vagy távol?

Ha hozzátesz az anyaghoz, nem zárkózom el. Vállaltam már meztelenséget vizsgaelőadáson is. Szerintem sokszor inkább elvesz, mert a néző nehezen tud másra figyelni. Az Arab éjszaka című előadásban pont egy olyan lányt játszom, aki a darab szerint meztelen az elején. Fel sem merült az a lehetőség a rendezőben, se bennem, hogy én is meztelen legyek a színpadon; mozgással, zenével ugyanazt ki tudtuk fejezni. A film ilyen szempontból más lehet, ha tényleg indokolt lenne, vállalnám.


Fotó: Borovi Dániel. Roland Schimmelpfennig: Az arab éjszaka. Rendező: Forgács Péter


Jövőre végzel, bár még odébb van, de most, hogy látod a jövődet, hol fogod a pályádat elkezdeni?

Nem tudom miért, nekem általában szerencsém van. Ahol eddig voltam gyakorlaton, mindenhol jól éreztem magam, jó lehetőségeket kaptam, amelyekből rengeteget tudtam tanulni. Ha visszahívnak, örömmel megyek. Társulathoz tartozni jó, a csapatjáték biztonságot ad. Ha nem szerződtetnek, akkor majd szabadúszok, ahhoz is van kedvem, új emberekkel dolgozni inspiráló. Még szűk másfél év van hátra, nem lehet előre látni, mi lesz, ez most izgalmas szakasza az életemnek. Tele van bizonytalansággal, fordulatokkal, de ez inkább az a „jófajta” bizonytalanság.

Címlapkép: Gindert Samu