Interjú Földesi Ágnessel, a Békéscsabai Jókai Színház 28 éves színésznőjével.

Az a kislány voltál, aki szeretett különböző versenyeken rendezvényeken szerepelni, megjelenni?

Az óvodában és később az általános iskolában is félénk és visszahúzódó, mondhatni szorongó alkat voltam. Leginkább egyedül szerettem játszani, erről nagyon sok emlékképem van. Otthon viszont felszabadultam. Én például nagyon sokáig babáztam a többi lányhoz képest. A húgommal, Csengével órákig „alkottunk”. Ruhákat varrtunk a babáknak és bálokat rendeztünk nekik. Mindenféle szerelmi szálakat szőttünk a sztorikba, de rendszerint össze is vesztünk, ha nem a megbeszéltek szerint haladtunk a történetben. Nálunk a kilencvenes évek elején jött be a családi- videókamerás- időszak. Kicsempésztem a kamerát apu cuccai közül és elkezdtünk filmeket forgatni. Ezek véresen komoly munkálatok voltak ám. A hivatást illetően azt mondják, már nagyon korán meghatározóvá válik, milyen játékokat játszunk. A testvérem most fejezi be az egyetemet és leginkább írással foglalkozik, érdekli a fotózás és nemsokára megjelenik az első novelláskötete. Én pszichológus akartam lenni.

Nemigazán érdekeltek a versenyek, félénk voltam az ilyesmihez, a tanítónéni szerint meg pösze voltam (csak „csorbacsík”, hullottak a tejfogaim), ezért az első vers- és prózamondóversenyemre a szintén pedagógus nagymamám készített fel, elsős koromban. Nem tudtam, mi történik velem, de első helyezést értem el. Valahogy mégsem értettem a rendszert, hogy ki mi alapján jobb, mint a másik. A verseny után úgy éreztem, hogy neheztelnek rám a többiek. Emlékszem, amikor a napközis tanárnéni meséltetett a félelmetesen nagy negyedikesek előtt, de én mindent szívesebben csináltam, mint a leckét, hát meséltem. Rettenetesen zavarban voltam, aztán láttam rajtuk, hogy tetszik nekik. Hamarosan negyedikesekkel lógtam a szünetben…

Aztán anyukám beíratott néptáncra. Hatalmas drámákat rendeztem, amikor menni kellett próbára. A fellépéseket viszont nagyon élveztem, de nem értettem, miért kell meghajolni. Ez az egész színpadi világ rettentő kozmikus volt nekem.

Szerintem nem létezik olyan nő, aki élete korai – vagy későbbi - szakaszában, legalább titkon ne szeretett volna színész, táncos, énekes vagy modell lenni. Ezt a jelenséget megmosolyogjuk, de azt gondolom ez teljesen természetes dolog, az egészséges fejlődésünkhöz tartozik. Később kiderül, melyik terület és azon belül ágazat az, amelyikben leginkább ki tudunk teljesedni, de ez nagy mértékben függ attól, hogy például milyen impulzusokat kapunk a szüleinktől, társainktól és pedagógusainktól, milyen jellegű reakciókat váltunk ki korai, ösztönös megnyilvánulásainkkal és ezek hogyan hatnak ránk. Később imádtam – többek közt- verseket olvasni és tanulni, hiába nem értettem még például József Attila verseit, újra és újra elolvastam tőle, amit otthon találtam. Közben figyeltem az érzéseimet, hogy miket váltanak ki az olvasottak. Rengeteg versenyen részt vettem, de azt gondoltam, hogy az, amit csinálok, csak akkor lehet jó, ha az minimum okleveles elismerésben részesül. Ez később nagyon sok frusztrációt hozott. A szeghalmi Péter András Gimnázium 0. évfolyamos angol tagozatára jártam, angolt, németet és egy kis oroszt tanultam. Aztán beiratkoztam a szeghalmi színjátszókörbe, később pedig felvételiztem a békéscsabai színistúdióba. Szerettem volna Szentesre vagy Debrecenbe drámatagozatra járni, de nagyon „rapszodikus” kamasz voltam, a szüleim féltettek- és szerintem igazuk volt -, szerették volna, ha még nem költözöm el otthonról, Füzesgyarmatról. Ha nem lennék ilyen makacs- mint amilyen vagyok- most nem hiszem, hogy pályán lennék.


Fotó: Piller György


Mikor döntöttél véglegesen a színészet mellett? Tanulmányaidat hol végezted?

Még akkor sem hittem el teljesen, hogy alkalmas vagyok rá, amikor a Békéscsabai Jókai Színház Színitanházában voltam másodéves. Érettségi előtt lehetőséget kaptam, hogy megkezdhessem a tanulmányaimat a színházban, ahol színész II. OKJ-s képzés folyik immár 25 éve. Ez is egy „véletlen” volt, mert nem volt kedvem kóruspróbára menni, így Békéscsabán csellengtem, és elnéztem a nyílt napra, ahol egész napos műhelymunkák folytak, és ottragadtam. A nyílt napot tartó rendező felfigyelt arra, ahogyan dolgozom és leültetett a büfében, ahol azt mondta, ha komolyan szeretném, akkor jövőre elkezdhetem. Rendesen felvételiztem és elkezdtem az első évet, közben hazajártam különbözeti vizsgákat tenni és érettségizni. Volt olyan, hogy mesterség vizsga után mentem reggel busszal szóbelizni. Leérettségiztem és a következő évben felvételiztem a Színművészetire és Kaposvárra. Utóbbin továbbjutottam, de az egy hetes másodrosta végén kiestem. Megkérdeztem a csoportvezetőmet (fontos rendező a magyar színházi palettán, de nem szívesen írok neveket), hogy mit javasol, azt mondta, ha többet akarok látni és ezzel tanulni, esetleg fejlődni a következő felvételiig, járjak többféle színházba, nézzek különböző típusú előadásokat, vagyis váltsak várost. Bár én nagyon jól éreztem magam Békéscsabai Jókai Színházban, és azt vallom, hogy itt tanultam meg a színházi lét alapjait, nagyon szerettem volna egyetemen tanulni a szakmát és megfogadtam a tanácsát. Felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára és elölről kezdtem az egészet. Utólag megtudtam, hogy harmadévesen már számított volna rám a színház, de nem bántam meg. Egy nagyon nehéz, de tanulságos 7 éves ciklus következett.

Az akadémiától napjainkig nem volt egy egyszerű utad. Milyen is volt ez az út?

Miután felköltöztem Budapestre, évekig azon voltam, hogy bekerüljek az egyetemre, de közben valahogy akaratlanul folyton magam alatt vágtam a fát. Eleve nem szerették, hogy már nem vagyok „nyersanyag” és eleinte modoros lehettem a felvételiken, utána pedig rettenetesen rágörcsöltem. Általában szeptemberben már készültem, és ha nem sikerült továbbjutni, egy hétre ágynak estem. Előadásokra, vizsgadarabokra, performanszokra jártam, művészfilmeket néztem, de állandó hiányérzet volt bennem. Nagyon jó vizsgadarabokat csináltunk az akadémián, közben más iskolák tanulóival meg szabadúszó színészekkel „alternatívkodtam”, mindezt még az akadémia alatt, de minél több dolgot láttam és habzsoltam, annál inkább elbizonytalanodtam, hogy képes vagyok-e rá. Nem tudtam mit akarok, de közben mindent.

Másodévben elkísértem a barátnőmet egy válogatásra és ha már ott voltam, behívtak engem is egy felvételre, és bekerültem egy napisorozatba. Már a telefonban rákérdeztem, hogy biztos, hogy nem lesz hátrányos a szakmai szempontból, ha bevállalom a sorozatot? A telefon másik végén a hölgy azt mondta: „Egy ország fog téged szeretni.” Nagyon baljósnak hangzott, de tetszett a gondolat, hogy magam finanszírozhatom a budapesti létemet és nem kell a szüleimet sem terhelnem vele. Egy évig forgattam egy kereskedelmi televíziónál, miközben az akadémiára jártam. Az iskola helyzete nagyon elkezdett billegni, jótékonysági műsort szerveztek a fenttartásáért, eleve nagy volt a feszültség. A tanáraim nehezteltek rám, amiért a forgatások miatt olykor hiányoztam. Ebben az időszakban a vizsgaelőadásokban kisebb szerepeket kaptam, de megpróbáltam kihozni belőlük a legtöbbet. Nagyon sokat tanultam a forgatásokon, hiszen azelőtt sohasem csináltam ilyet. Gyorsan alkalmazkodni kellett és nagyon sok kedves, segítőkész kollegával találkoztam. Udvarias Annától például rengeteget tanultam, mint embertől, mint színésznőtől egyaránt. Volt, hogy este 11-ig külső helyszínen forgattunk, utána hazabuszoztam, reggel 8-ra suliba mentem. Egyszer figyelmetlenségből és fáradtságból a forgatáson hipós vizet ittam. Szerencsére azonnal észrevettem és rohantam a mosdóba. Szóltam a rendezőnek és (egy felvétel után) vittek a toxikológiára. Nem történt baj, de egész nap bent voltam, késő estig. Utólag vicces, jó pár ilyen élményem van, de ez is tükrözi, mennyire szertelen voltam, és legalább jó sok karakteres időben volt részem... Másnap reggel taxi jött értem, vitt forgatásra.


Fotó: Balogh János


Akkor még nem tudtam helyén kezelni a média világával járó feszültséget és szakmai lelkiismeretfurdalást - talán ez a legjobb szó rá. Úgy látom, ma már az ehhez való szakmai hozzáállás is változott. Az akadémia után vállaltam még epizódszerepet napisorozatban, de az már egészen más volt. Sokan lenézik ezt a műfajt, pedig engem honnan hívtak például kisebb szerepre nagyjátékfilmbe. Mindenben meg kell találnod a saját igazságodat, máskülönben minek csinálod az egészet. Ezek szerintem nagyon jó alkalmak a fejlődésre. Az akkori helyzetem ellenére azért volt, hogy mondtam nemet is munkára.

Harmadévre valahogy lecsillapodtam. Göttinger Pál rendezett nekünk egy vizsgát Dennis Kelly: Love and Money című darabjából. Nagyon felszabadult, emlékezetes munkafolyamat volt. Akkor éreztem először biztosan, hogy ezt akarom csinálni. Aztán Rába Roland látott egy mozgásvizsgában, amit Gyöngyösi Tamás rendezett és elhívott a Protonhoz egy előadás erejéig. Ezzel nagy álmom teljesült. Utána jöttek a „szabadúszó” évek. Kisebb szinkronmunkák, epizódszerepek, mellékszerepek. Játszottam itt- ott, két és fél hónapig a Fővárosi Nagycirkuszban is.

Aztán egyre kevesebb alkalommal kaptam munkát és még mindig az egyetemmel próbálkoztam, hiszen még benne voltam a korhatárban, miért ne. De már megfordult bennem ez az egész. Akár tudatos, akár nem, és azt gondolom, ebben a korban még inkább ösztönösségről beszélünk, de ha az elköteleződés írmagja sincs meg benned és ezt ráadásul összetéveszted a megfelelni akarással, nem sokan kíváncsiak a művészetedre, hiszen az nem belőled jön. Hiába pattintasz ki egy verset vagy monológot, ha nem lelked bugyraiból szólal meg. Nagyon mélyre kell menni hozzá, nekem pedig nagyon kemény páncéljaim voltak.

Az akadémia után országszerte szétküldtem az önéletrajzomat, mint azt rendesen szokták. Egyik évben jelentkeztem Veszprémbe, drámapedagógiára, fel is vettek, de az alacsony létszám miatt nem indult el. Castingokra jártam, sőt volt olyan, hogy beugrottam egy angol nyelvű előadásba és utólag derült ki, hogy nem fizet. Civil munkára nem szívesen alkalmaztak volna, mert a szakmai önéletrajzomat látva féltek, hogy az első adandó alkalommal lelépek. Aznap, amikor feladtam az egészet, és a körúton söröztem a barátaimmal, felhívott egy volt osztálytársam, aki akkor már az egyetemre járt. Azt mondta, ne akadjak ki, de el kell mesélnie, hogy épp azzal a rendezővel dolgozik, akihez tavaly felvételiztem, és valahogyan szóba kerültem, és hát méltatott és azt mondta, nekem nem felvételizgetni kéne, hanem színpadon dolgozni. Picit tényleg kiakadtam, mert aznap este nem sajnálhattam magam….

Abban biztos voltam, hogy fejben valamit nagyon gyorsan rendbe kell tenni. Elkezdtem befelé indulni és nagyon sok mély önismereti folyamaton keresztül jutottam el a legkülső burokhoz. Tele voltam sérelmekkel, de már eleve hoztam is. Sok ilyen ironikus helyzet kellett, hogy végre rábírjam magam, hogy „vetkőzzek”. Újra kaptam szerepeket. Na nem folyamatosan, de komoly feladatokat és azok mindig feltöltöttek egy kis időre. Többek közt elvégeztem egy jógaoktatói tanfolyamot és elkezdtem egy stúdióban dolgozni. Amikor így engedtem el mindent, akkor jött egy újabb telefon.

Pályafutásod legfontosabb 5 szerepe?

Előbb említett vizsgadarabból, amit Göttinger Pali rendezett, Jess szerepe volt az, ami nagyon sok kétséget félresöpört bennem. A lánynak van egy majd’ 10 perces monológja a végén a világ keletkezéséről és a szerelemről. Az egész egy nagy gondolatfolyam írásjelek nélkül. Miközben csináltam, egyszerűen rátaláltam a saját hangomra. Pedig volt olyan próba, ahol behúztam a satuféket, de Pali nem engedte, hogy abbahagyjam. Könnyek közt végigdöcögtem a monológon és valami olyan feszültség oldódott fel bennem, amivel aztán nem kellett többet foglalkoznom. Visszatért az önbizalmam.

Aztán jött Bánk Bán Melindája. Az esélytelenek nyugalmával mentem Békéscsabára a meghallgatásra. Már csak azért is, mert anno „megléptem” innen, most miért választanának pont engem a sok jelentkező közül, másrészt pedig nem hittem, hogy egy rövid hajú, tetovált lány fogja játszani Melindát. Egyszerűen csak „haza” akartam jönni. Szabó K. István kiválasztott, de azt mondta, van egy feltétele: csak ha levágatom a hajamat kopaszra. Sajnáltam volna- az akkor öt centis- frizurámat, de belementem. Később meggondolta magát, vagy lehet, hogy tesztkérdés volt, egyszer majd megkérdezem tőle. Szóval ez volt az első nagyszínpados szerepem, ráadásul az anyaszínházamban.


Bánk Bán, Melinda


Ebből a munkából következett Molnár Ferenc Üvegcipőjének Irmája. Tege Antal hívott vissza a Bánk Bán után. Nagyon szeretek Tónival dolgozni, nemcsak azért, mert az osztályfőnököm volt, hanem mert nagyon finom érzéke van az emberi kapcsolódások dinamikájának színházi ábrázolásához oly módon, hogy az a legtöbb közönségréteg számára abszolút befogadható legyen. Általában a feleségével, Kiss Katával együtt alkotnak és olyan miliőt tudtak létrehozni, amiben az Üvegcipő mindannyiunk szerelemgyerekévé vált. Erről a darabról egyébként is rébuszokban beszélnek, nem hiába. Bennem viszont olyan rétegek szakadtak fel ismét, amik után – jó értelemben- gyermeki lelkesedéssel tudtam ismét játszani. Addig folyton kemény, fiús lányok vagy tragikák találtak meg- az akadémián mindenkinek én voltam az anyja meg a nővére. Aztán 27 évesen eljátszhattam egy 19 éves két lábon járó szeretetbombát. Nehéz magánéleti időszakom volt, Tóni pedig az egyik próbán azt mondta; „Ági. Kezdd el magadat irgalmatlanul szeretni.” Ez betalált.

Ezután még sok dolog történt, mielőtt visszakerültem Békéscsabára, 2018 októberében pedig leszerződtek és januárban volt az első bemutatóm, azóta a harmadikra készülök és még lesz egy ebben az évben. Februárban bemutattuk a Vénusz nercben című darabot David Ives- tól, szintén Tege Antal rendezésében. Az eddigi lefontosabb szerepem, pedig a darabbéli Vanda karaktere. Egyrészt technikai szempontból jelent kihívást megformálni, mert nemcsak „darab a darabban darab”, és ketten játsszuk másfél órán keresztül a régi, most már raktárként szolgáló színészbüfében 40 nézőnek, akik karnyújtásnyira vannak tőlünk, hanem mert az én olvasatomban szinte minden női archetípus megjelenik Vandában a darab során. Úgy érzem, ezalatt a másfél óra alatt lehetőségem van az eszköztáramból mindent használni, ha csak fél pillanatra is. Ez van, hogy sikerül, van, hogy kevésbé. Utóbbival nem könnyű megbirkózni, de ettől csodálatos lehetőség.


Fotó: Nyári Attila, Vénusz nercben, Vanda


Dennis Kellynek van egy After the End című kétszereplős darabja, amit az akadémia után egy volt osztálytársammal és barátommal, Héricz Patrikkal szerettünk volna megcsinálni. Az akadémia után Marosvásárhelyen tanult és az ott elsajátított módszerek alapján tartott tréninget nekem és Kovács Olivérnek, aki a másik szereplőként később csatlakozott hozzánk. Sem pénzünk, sem próbahelyünk nem volt. Sokáig egy pincében próbáltunk, télen jó rétegesen felöltözve, vagy nálam, a lakásban. Aztán két előadás erejéig sikerült megszerezni az Aurórát. Akkora már nem érdekelt, ki nézi a darabot. Az egész egy kísérlet volt, és nagyon mély nyomot hagyott bennem. Azt hiszem, ott született meg az a bizonyos elköteleződés.

Játszunk el a gondolattal, hogy holnap kapsz egy lehetőséget egy színháztól, hogy csinálhatsz egy előadást. Te döntesz abban, hogy mi lenne ez a darab, miről szóljon, kik szerepeljenek bennne, ki lenne a rendező. Akkor miképp döntenél?

Először kutatókat keresnék különböző területekről, mondjuk fizikust, biológust, csillagászt, irodalomtörténészt, filozófust.. stb, és leültetném őket egy asztalhoz. Ugyanide művészeket több területről, mondjuk festőt, zenészt, táncost, rendezőt hívnék, lehet, hogy mindezt több országból. Csinálnék velük egy többhetes brainstormingot, hogy olyan darab vagy mű születhessen, ami során olyanfajta katarzist él el bármelyik ember, kivétel nélkül, ami után rádöbbennek a létezés valódi okára, szeretetben és egységben élnek és jó értelemben befejezik földi pályafutásukat. Na most ezt az egészet kamerákkal és mikrofonnal felvenném, hogy mi történik az emberek közt összezárva, ezekről a dolgokról vitatkozva, és ebből írnék – persze segítséggel- egy darabot. És Jorgosz Lantimosz rendezné. Az előadás filmes elemeket is tartalmazna, és egy valaki biztos énekelne is benne.

Amúgy milyen darabok, szerepek, karakterek állnak hozzád közel?

Igazán nem akarok, vagy nem is tudnék kiemelni egyet sem, mert jó esetben minden szerepformálási alkotófolyamat során van egy „heuréka”- élményem. Egy Csehov darabban viszont nagyon szívesen játszanék.

És a színpadi meztelenség mennyire áll hozzád közel?

Ezen mindig elgondolkodom, valahányszor meztelenséget látok egy filmben, vagy a színpadon. Ebben még nem volt részem. Volt azonban olyan helyzet, hogy közönségesnek tartottam a szexus egyfajta kinyilatkoztatását és visszautasítottam az illetőt és elképzeléseit, hiába volt az pusztán „szakmai” elgondolás. Alapvetően szemérmesnek tartom magam, a magánéletben is az vagyok, de persze, a testemmel dolgozom, ez is hozzátartozik olykor. Most Vandaként fehérneműben vagyok néhány jelenet erejéig, állandóan öltözöm és vetkőzöm, de ízlésesen van megoldva, egyáltalán nem kényelmetlen, inkább erőt ad, ez (is) vagyok én. Ez a jelenség amúgy is más benyomást kelt már, mint régebben. Kérdésedre válaszolva nagyon helyzetfüggő.


Fotó: Lublóváry Balázs


Mikor tiniként elképzelted magadat a színpadon, az a színésznő lettél, vagy nagyon más?

Nyíltak bennem olyan kapuk, amikről fogalmam sem volt, így persze, más, hiszen a személyiségem is sokat formálódott és még mindig azt érzem, hogy intenzíven zajlik a változás. Érdekes, mert pont azokat a tulajdonságokat, hitrendszereket szeretném elengedni, amik akkoriban segítségemre voltak, de most már inkább hátráltatnak. Jobban szeretnék bízni, szakmai értelemben is. De már nincsenek elvárásaim magammal szemben azonkívül, hogy amit épp meg kell oldani, azt a lehető legjobb úton- módon tegyem és ne a „hiány teréből” dolgozzak. A szerepek erre mindig segítségemre vannak. Ami megtetszik, azt igyekszem belőlük integrálni, hiszen nem véletlenül kaptam.

Közeli távoli célok, mint színészként, mint nőként/civilként?

Színészként folyamatosan fejlődni szeretnék, és most azt tapasztalom, hogy ez az „igényem” a szerepek alkotása és az előadások során abszolút ki van elégítve. Eddig minden energiámat egy előadásra, vagy forgatási időszakra koncentráltam, lement, aztán jött a munkavadászat, a „szabadfulldoklás”, ez most már nincs. Meg kell tanulnom az évad során beosztani az energiámat, hiszen miközben este játszom, már egy másik darabban egy teljesen más jellegű karakteren dolgozom és néha tájolunk is, régebbi előadással. A Színművészeti drámainstruktor- drámajátékos szakának következő indulására várok, bár inkább arra törekszem, hogy maximálisan ott legyek abban, amit éppen csinálok. Májusban bemutatjuk az Alul semmi című nagyszabású musicalt, amiben Estelle-t játszom és- bár kollegákkal együtt – itt- ott én is énekelni fogok. Inkább prózai alkatnak vallom magam, és bár például Horgas Ádámmal volt zenés darabunk az akadémián, sőt, elsősként az operettkarban énekeltem és táncoltam itt, Békéscsabán (jézusom, 10 éve), tehát nem vagyok teljesen szűz a műfajban, azért egy picit izgulok.

A budapesti Mandala Jóga Stúdióban szereztem 2017 végén astanga jógaoktatói képesítést Manju Jois mester jóváhagyásával. Ebben is szeretnék még fejlődni és szívesen tartanék ismét órákat. Megígértem már néhány kollegámnak, de még mindig nem tudtam egységes ritmust kialakítani az életemben- talán nem is kell. Én mindenesetre beiktatom, ha tehetem, napi szinten, mert most már elengedhetetlennek tartom ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Szeretnék ismét írni, de csak hobbiból, mint régen. Illetve évekkel ezelőtt több tanfolyamot is elvégeztem Szilasi Mártinál, az Anahita Temple alapítójánál, amin keresztül rengeteg csodálatos nővel ismerkedtem meg és segítettük egymást. Ez után az önismereti út után egy időszakot lezárandó, volt egy önálló estem a Szarvasi Vízi Színházban, ami után nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, leginkább hölgyektől jött pozitív visszajelzés, A nyár végén pedig telefonáltak, hogy az estet Józsa Mihály-díjjal jutalmazták. Számomra nagyon erős visszaigazolás volt arról, hogy ami bennem munkál, amit szeretnék megosztani, annak értéke van. Manapság többféle női körhöz van lehetőség csatlakozni, szeretnék egyszer hasonlót magam is létrehozni, csak még keresem a formát és gyűjtöm a tapasztalást.

Címlapfotó: Szániel Renáta