Interjú a 24 éves Földi Leával, a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosával.

Mindig is balerina akartál lenni, vagy voltak más álmaid is?

Igen, mindig is balerina akartam lenni. Színházi gyerek vagyok, a szüleim színészek, gyakorlatilag a Miskolci Nemzeti Színházban nőttem fel. Mindig is a táncosokhoz húztam, aztán az egyik balerina felkarolt, és elkezdett tanítani. Onnantól egyenes út vezetett a Táncművészetire. Sosem gondoltam B tervre, mindig is egy cél lebegett a szemem előtt, hogy balerina legyek.

Mivel vonzott magához a balett?

A családom művészi vénája bennem is megmutatkozik, engem mindig is a tánc művészi oldala vonzott. A karakterformálás, a dráma, az átélés. Azért szeretem a balettet, mert mint színészként is jelen kell lenni a színpadon, de egyben jelen van az esztétikum is, a tánc szépsége, a gyönyörű mozdulatok és a fizikai extrémitás. Persze vannak szimfonikus balettek, cselekmény nélkül, azok mindig még nagyobb kihívást jelentenek számomra, hisz ott kőkeményen biztosnak kell lenni a technikában. Ezekben a balettokban, mint például Balanchine műveiben háttérbe szorulnak az érzelmek, a balett szépségére koncentrálnak.


Fotó: Vas Alexandra


A Magyar Táncművészeti Főiskolán tanultál. Mi volt a tanulmányaid során az a 3 legfontosabb dolog, amit ott megtanultál, megtapasztaltál és a pályád során tudsz/tudtál hasznosítani?

A teherbírást, hogy gyakorlatilag egész nap talpon vagyunk és dolgozunk, mindezt (jó esetben) mosollyal az arcunkon. Alázatot, és még azt, hogy egy táncos sosincs kész, mindig lehet még fejlődni, dolgozni valamin. A “mindig jobbnak lenni akarást”

Pályád eddigi legfontosabb pillanatai, állomásai, történései, díjai, szerepei?

Még (remélhetően) a pályám csúcsa felé tartok, így még nem volt olyan sok meghatározó pillanatom. Hál’ Istennek az Operaház vezetősége meglátott bennem valamit, kaptam egy lehetőséget, azt követte a többi, egyre nagyobb szerep. Én ezt a fejlődést is meghatározónak éltem meg. Aztán amikor megkaptam az évad legjobb pályakezdő művésze díját, majd az Évad Kamaraművésze, azaz Kis Étoile-ja (csillaga) díjat, ráadásul kineveztek címzetes magántáncosnak, mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok.

A legelső szólószerepem a Don Quijoté cigányszólója volt. Ez egy hatalmas drámai szerelmi csalódást bemutató tánc, sok érzelemmel kell táncolni. Azt hiszem ezután a szerep után kezdett a balettigazgató, Solymosi Tamás „komolyan venni”, bízni bennem, és hogy a szólisták közt is meg tudom állni a helyem. Majd ugyanilyen bizalomra utalt, amikor az Opera első balettmestere, Venekei Mariann darabjában, A vágy villamosa ősbemutatójára premier szereposztás lettem, és Stella Duboist táncolhattam. Imádtam ezt a szerepet, meg az egész felkészülést. Már az első pár előadás után több kollégám azzal bíztatott, hogy nekem a Blanche szerepe még testhezállóbb lehet, és igazuk lett. A következő évadban, mint Blanche térhettem a színpadara. Alig várom, hogy idén is (májusban) eltáncolhassam. Ennek a szerepnek a felkészülési folyamán ért engem az a csoda, amit nem is gondoltam volna, ugyanis az egyik próbán sikerült olyan érzelmi állapotba jutnom, hogy magát a koreográfust is sikerült megríkatnom... Ugyanilyen nagy élmény volt, amikor a szintén nagy kedvenc szerepemnél, a Bahcsiszeráji szökőkút Zarémájaként, a mesternőm, Aradi Mária szintén könnyes szemmel illetett olyan szavakkal, amiktől én is örömkönnyeket hullajtottam.


Fotó: Nagy Attila, Balanchine: Téma és variációk...

Bahcsiszeráji szökőkút, Zaréma

Fotó: Nagy Attila, Don Quijote, cigányszóló


Milyen szerepek, karakterek állnak hozzád közel?

Ahogy az előbb is utaltam rá, nekem a drámai, karakteres szerepek állnak jól, ezekkel tudok igazán azonosulni. Mint Blanche, Zaréma, Myrtha, A cigánylány, Mercedes. Az naívákban nem vagyok nagyon otthon. Bár szerencsére volt alkalmam próbálkozni, a Diótörő Mária hercegnőjeként. A kislányos, ábrándos, ugyanakkor a balettirodalom legnehezebb lépésanyagát felsorakoztató koreográfiával kicsit küzdöttem az elején, de hála mestereimnek megcsináltam, és ki tudtam menni a színpadra. Ebben a darabban is inkább az úgynevezett Hó pas de deuxot kedvelem jobban, az érzelmesebb, szerelmesebb mivolta miatt. De azért is nagyon örülök, hogy volt alkalmam eltáncolni, mert azokból a szerepekből, amik a komfortzónánkon kívül esnek, még többet fejlődhetünk.

Olyan a pályafutásod, az a táncos lettél, amit kislányként elképzeltél?

Vannak pillanatok az életemben, amik tényleg álomszerűek, amit kislányként megálmodtam. Pl. amikor megkaptam ezeket a szerepeket és díjakat. De azért hosszú és rögös út vezetett idáig. Az iskolában is sokszor volt, hogy édesanyámnak vigasztalnia kellett, vagy épp arra emlékeztetni, amivel az első nap elindultam. Ugyanis mielőtt megkezdtem az iskolát kérdezte tőlem, hogy biztos vagyok-e abban, hogy tényleg ezt akarom, ugyanis nagyon nehéz lesz. Én erre csak azt mondtam: megcsinálom!


Fotó: Vas Alexandra


Táncos az a napi 24 órában táncos, egész nap oda kell figyelni, hogy mit eszel, mennyit mozogsz, napi nyújtás, de arra, hogy nem csinálhatsz „veszélyes” sportokat, dolgokat, pl. nyaraláskor vízisi, vagy bármi hasonló?

Igen, ugye a hétköznapokon adott a mozgás, hiszen egész nap teremben vagyunk, enni sincs túl sok idő. Nyáron, illetve szabadnapokon szoktam futni, úszni, utóbbit főleg tengerben élvezem, a sós víz amúgy is nagyon jót tesz a táncosoknak, sportolóknak. A veszélyes dolgok... hát őszintén szólva az én napjaim tényleg veszélyesek. A barátom nem győz csodálkozni azon, hogy a teremben, hogy tudom koordinálni magam, és ezzel keresni a kenyeremet, a normál életben meg, hogy lehetek ilyen elképesztően béna... de tényleg, velem mindig történik valami, elesek, lefejelek vagy összetörök valamit, elvágom magam, szóval az extrém sportokra nem szívesen adom a fejem. Egyedül talán azzal tudnék villogni, hogy nem félek magasból leugrani. Több nyaraláskor is volt, hogy magasabb sziklákról ugráltam a tengerbe. Persze előttem is csinálták, túlélték, így én is bátor lettem.

Címlapfotó: Vermes Tibor.