A 31 éves Szeles-Tiszolczi Lilla táncos (balett) pályafutását 4 éve egy súlyos sérülés törte ketté, ma a fotózásban találta meg a saját művészetét.

Kezdjük az elején, a tánccal, a kezdetektől a színpadig!

Kislányként állatorvos szerettem volna lenni. Miközben anyukám nagyon szerette volna, ha táncolnék, mert olyan kis törékeny, vékony testalkatú voltam, de engem valahogy az állatok sokkal jobban lekötöttek. 13-14 éves lehettem, mikor először beléptem az egri táncstúdió balett termébe, ahová minimum heti háromszor jártam. Akkor „jazz balett” órákkal kezdtem, de volt ír tánc, modern és spicc óránk is. Egyből beleugrottam a mélyvízbe. Az első fellépésemen a Kék rapszódia című darabot adtuk elő, ott a színpadon tudatosult bennem, hogy én valójában ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben. A tánctanáraim javaslatára, alig egy év tánctanulás után jelentkeztem a Győri Tánc- és Képzőművészeti iskolába, ahová sikeres felvételt nyertem, vagyis elég hamar önállósodnom kellett. Itt nem volt könnyű dolgom, mert 1 év tánctanulás után a többiek nyomába se érhettem, akik az általános iskolát is ott végezték balett szakon. Ez volt az első pont, hogy majdnem feladtam… De szerencsére nem olyan fából faragtak, így átmentem tanulni az ország másik végébe, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnáziumba, ahol az alapoktól kezdték az oktatást. Ekkor visszajött az önbizalmam, és szakkitűnőként végeztem el azt az öt évet.



Pályafutásom során elég sok helyen megfordulhattam, világot járhattam, így nagyon sokat köszönhetek a táncnak. Az ország különböző pontjain lévő színházakban táncolhattam, többek között a Pécsi Nemzeti Színház, Szegedi Nemzeti Színház, a Miskolci Nemzeti Színház és a Dunaújvárosi Bartók Táncszínházban. A Sopron Balett szólistája és koreográfus asszisztense lehettem, részt vettem ausztriai - németországi turnén, óceánjáró hajókon. A kedvenc darabjaim egyike a Végtelen Európa volt, ez volt az első szólista szerepem a Sopron Balettnél, amit nagyon szerettem. Ugyanitt a Zene, New York, Szerelem, és a Csárdáskirálynő. Dunaújvárosban a Zsiványtanya, a Kabaré és a Mesebeszéd volt az, ami a legközelebb állt a szívemhez.

A sérülésem előtt eldöntöttük a férjemmel, hogy bejárjuk a világot - ezért szerettük volna a karrierünket óceánjáró hajókon folytatni. Akkoriban ez volt az álmunk, valamint, az, hogy mire hazajövünk, meglegyen a kellő tőkénk egy közös saját lakáshoz. Ez nem így alakult, de nem bánjuk, mert nagyon sokat tanultunk a balesetemből, és olyan élményekkel gazdagodtunk itthon is, amikre legalább annyira jó szívvel gondolunk vissza. Minden, csak hozzáállás kérdése.



Ne fussunk előre, hogy sérültél meg, mi történt?

A balesetem… Hát, igen az nem volt könnyű eset. Pont az első számú legnagyobb álmom vált valóra 2015-ben azzal, hogy egy hónapot Dél-Afrikában tölthettük – az akkor még vőlegényemmel, ma már a férjem -, ami a tánc nélkül valószínűleg sosem teljesült volna. Johannesburgban volt a betanulásunk az egyik óceánjáró hajóra, ahová 8 hónapos szerződésünk volt. Mikor a nagyon kemény próbafolyamat után felszálltunk, akkor jött a neheze… rengeteget próbáltunk, szinte tényleg éjt-nappallá téve, ami önmagában nagyon megterhelő volt a testemnek. Én az egyik éjszakai próba után még ott maradtam nyújtani a színpadon, és ezután történt meg a baj. Az előző éjszakai show miatt borzasztó csúszós volt a színpad, amiről nyújtás után le szerettem volna sétálni, de sajnos annyira megcsúszott a lábam, hogy anélkül, hogy elestem volna elszakadt a belső combizmom. A combom szinte azonnal fekete lett, óriási fájdalmaim lettek, de a többit inkább nem részletezném…

Sérülésed után visszatértél, de az már nem volt az igazi?

A sérülésem utáni időszakban ( a különböző fizikoterápiás kezelések és gyógytorna után) lehetőséget kaptunk a férjemmel a Miskolc Balettnél. Az Operafesztivált végig is táncoltam, de ott már nagyon éreztem, hogy sajnos nem az igazi a lábam. Tudtam mozogni, táncolni, de azért egyáltalán nem volt már olyan erős, mint a sérülésem előtt. A maximalizmusomból fakadóan pedig eldöntöttem, hogy akkor jó, itt a vége! Ha csinálok valamit azt vagy százszázalékosan csinálom, vagy sehogy. Nem éreztem azt, hogy maximumot tudom nyújtani a próbateremben és a színpadon. Így nem akartam tovább folytatni, mert ezt a nézők is észrevették volna, nekik pedig nem szerettem volna csalódást okozni.

Ha valakinek a pályája kettétörik, akkor elgondolkodik, megérte a sok év, a sok munka, sok áldozat….? Ilyenkor sokan szinte azonnal más területen újrakezdik, felépítik magukat, sokan pedig egy légüres térbe kerülnek. Te melyik csoporthoz tartozol?

Őszintén szólva én abszolút légüres teret éreztem, mikor kettétört anno a karrierem. Szörnyű érzés volt, hogy nem értettem semmihez úgy, mint ahhoz, amit addig csináltam. Egy tátongó űrt éreztem az életemben, kétségbe estem mihez fogok kezdeni ez után. Ettől függetlenül mindenképp megérte, nagyon sok jó emberrel ismerkedhettem meg és rengeteg élményben volt részem a pályafutásom alatt, amiért mindig is hálás leszek!



Jól nézel ki, ez nem vitás. Sokat teszel érte, van titok? Modellkedésen sose gondolkodtál….?

Hát… köszönöm szépen, én nem igazán így gondolom, de nagyon kedvesek vagytok. Világ életemben kritikus voltam önmagammal szemben, én az az igazi örök elégedetlen típus vagyok, ha a külsőmről van szó. Sajnos mivel főállásban dolgozom, mellette heti 3x4 órát iskolában vagyok, hétvégenként pedig fotózom, így most nem sok időm van az edzésre. Azért hozzáteszem nagyon szeretek edzeni/mozogni, mielőtt elkezdtem a sulit munka után rendszeresen lejártam a terembe, de megmondom őszintén a kajára sajnos nem igazán tudok figyelni, mert szörnyen imádok enni – bárhol, bármikor, bármit. A modellkedésen sosem gondolkodtam, valahogy nem az én világom, sokkal inkább a kamera másik oldalán találtam meg a helyem.

Igen, fényképész is vagy. Honnan jött az ötlet, mit tudhatunk a munkásságodról?

A sérülésem után eléggé elveszett voltam, legalább másfél évig nem tudtam mivel tudnám pótolni az űrt, amit a tánc és a színház hiánya hagyott bennem. A legjobb ötletek nálam abszolút kiszámíthatatlanok, és ez vonatkozik az élet összes területére. Ahogy anno a tánc gondolata egyik pillanatról a másikra született meg bennem, most ugyanígy voltam a fotózással is. Nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért, mert most végre tényleg úgy érzem, hogy újra alkothatok, kiélhetem a kreativitásomat. A művészeti és médiafotográfus szakma által újra önmagam lehetek és a lencsén keresztül megmutathatom a sajátos kis látásmódomat az embereknek. Végre megint boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szívemből szeretek.



Közeli/távoli céljaid, terveid?

Először is szeretném tökéletesíteni a tudásom a fotózásban. Mindig is utáltam fél munkát végezni, remélem, hogy most is ki tudom hozni magamból a maximumot, és a lehető legjobb eredménnyel elvégezni a sulit. Később, ha sikerül, szeretnék egy saját fotóstúdiót, ahol már ki is találtam milyen plusz szolgáltatásokkal lepném meg a kedves leendő vendégeimet, amitől egy kicsit más lesz, mint a többi stúdió az országban, de hogy mi az, az egyelőre titok. Még nem teljesen kristályosodott ki a gondolat bennem, de ott motoszkál a fejemben, hogy a fotózást jótékony célra is fel tudjam használni, itt több ötletem is van, az lenne a legjobb, ha mindet meg tudnám valósítani. Pár éven belül a férjemmel kisbabát is szeretnénk, úgyhogy az is nagy vágyunk a közeljövőben, hogy szülőként is kipróbálhassuk magunkat. Szeretjük a kihívásokat!

Lilla munkái:








Lilláról a képek a Natural Sentiments készítette