Interjú Jenei Judittal, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 38 éves színésznőjével.

Az a kislány voltál, aki szeretett szerepelni, versenyekre járni, aki színésznőként képzelte el az életét?

8 éves voltam, amikor a nagymamám a színházhoz került, mint nézőtéri dolgozó. Sokat jártam be hozzá, két évvel később pedig azon kaptam rajta magam, hogy tucatjára nézem az előadásokat. Körülbelül ekkor tudatosodott bennem, hogy nem a nézőtéren, hanem a színészek között, a színpadon lenne az igazi helyem.

A Kodály Zoltán Általános Iskolába jártam, a zene iránti szeretetem időben csupán orrhosszal előzte meg a színházét. A Cantemus - és a Pro Musica Leánykarban énekeltem, ez alapozta meg színpadi jártasságomat. Prózai “vizekre” a Vasvári Pál Gimnáziumban “eveztem”, megragadtam minden alkalmat arra, hogy az iskolai rendezvényeken verseket szavalhassak.

12 éves koromra kétségtelen volt számomra, hogy színésznő szeretnék lenni. Majd az érettségi után elsőre felvettek a Gór Nagy Mária Színitanodába.


Castel Felice – A nő


2001 végeztél Gór Nagy Máriánál, suli után Sopronba, rá egy évre Nyíregyházára (haza) kerültél. 2002 óta Móricz Zsigmond Színház színésznője vagy, itt mit kerestél, mit találtál meg?

Már gyerekként azt a célt tűztem ki magam elé, hogy a Móricz Zsigmond Színházban szeretnék játszani, azokkal a tehetséges színészekkel, akiket addig a “sötétből” néztem. Ám a tanodás záró vizsgaelőadásunkat eljött megnézni Mikó István, az akkori Soproni Petőfi Színház igazgatója, és az előadásunk után engem választott, szerződtetett le. Kis kitérő után váltottam be gyerekkori álmomat, immáron 17 éve a Móricz Zsigmond Színház tagja lehetek. Hogy mit kerestem itt? Azokkal a csodálatos színészekkel, rendezőkkel szerettem volna együtt alkotni, tanulni, akiken felnőttem. És nyilván meg is találtam.

Az eddigi legfontosabb szerepeid?

Az ember tragédiája - Éva: A próbafolyamat végéhez érve, 10 napom volt arra, hogy átvegyem Éva szerepét. Lehetetlennek tűnt ezt abszolválni, de mivel furcsa módon hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam, a premieren a többiekkel együtt, emelt fejjel értem a célba.

Psyché - Psyché: Hatalmas kísérletezések zajlottak a próbafolyamat alatt, egy jelenetet/verset millió irányból megközelítettünk, mire rátaláltunk a helyes útra. Rendkívül impulzív időszak volt ez. Ráadásul a bennem rejlő Psychét meglehetősen mélyről kellett felszínre hoznom, de sikerült. Ezért is vagyok büszke rá.

Az eltört korsó - Éva: az előadás rendezőjével, Forgács Péterrel ezt a darabot megelőzően sokszor dolgoztunk együtt (pl. Psyché). Éva szerepe papíron egy naiv lány, de mivel Péter képben volt addigi pályafutásommal, szerepeimmel kapcsolatosan, kitalálta, hogy menjünk ellene. Egy lázadó külsejű kamasz lettem, így teljesen másképpen kellett kifejeznem az eredetileg naiv jellemű lány gondolatait. Nem volt könnyű.


Fotó: Juhász Éva, A boldogság (h)arcai – önálló est


Van önálló ested is. Erről mit tudhatunk?

A színház vezetőségétől engedélyt kaptam arra, hogy az eddig fiókban őrzött önálló estemet színpadra vihessem. Ezzel is egy nagy álmom vált valóra. Az anyagot 5 éve kezdtem írni, verseket válogatni hozzá, s végeredményben egy komplett fiktív történet lett belőle. Az örök boldogság kereséséről szól, vajon elérhetjük-e a teljességet, s ha igen, hogyan. Mindezt egy laboratóriumi kísérletbe ágyazva. Január 25-én volt a bemutatóm, az est címe: A boldogság (h)arcai. Eddig három alkalommal játszottam, májusban is műsorra tűzi a színház.

Igyekeztem, hogy mai, modern és eredeti legyen. Vetítések tömkelege is látható benne, mivel a koncepciót erre építettem. Így bár önálló est néven fut, mégsem vagyok egyedül a színpadon, mert felvételről általam nagyra tartott kollégák színesítik az előadást és adják nekem az impulzust: Horváth László Attila (színházunk vezető színésze), Fehér Tibor (a Nemzeti Színház tagja), Horkay Barnabás (koreográfusként is közreműködött), Halasi Dániel (aki nemcsak a férjemet adja, hanem az est rendezője is). Mindemellett nem hagyhatom ki a filmes stábból: Koblicska Örsöt és Rónai Domonkost, akik nélkül tényleg nem jött volna létre. Mint ahogyan Lajkó Félix hegedűművész nélkül sem, aki kifejezetten nekem komponált zenét a darabhoz, s játszotta is fel.

Amúgy milyen darabok, szerepek, karakterek állnak hozzád közel?

Szeretem a változatosságot, a kihívást. “Mindenevő” vagyok. A lényeg, hogy ne skatulyázzanak be.

Bevállalod a meztelen szerepeket is?

Lehet, hogy az alábbi válaszommal elesek majd egy-két szereptől, de képtelen lennék levetkőzni “ország-világ” előtt, sem színházban, sem filmvásznon nem vetkőznék meztelenre.


Fotó: Juhász Éva, Macbeth – Első boszorkány


Mikor tiniként elképzelted magadat a színpadon, az a színésznő lettél, vagy nagyon más?

Tiniként fogalmam sem volt arról, milyen kiszolgáltatott hivatás ez, sokkal több áldozattal jár, mint egy átlagos szakma. Az esetek nagy százalékában minden más háttérbe szorul, legyen szó családról, vagy akár ünnepekről. Gátlásosságomból, naivságomból, tisztaságomból adódóan nehezebben vettem/veszem az akadályokat, mindezért nem az a színésznő lettem, akit anno elképzeltem. De ez így van jól.

Ebben 18 évben nagyon sokat változott a színházi élet, a légkör, a szerepek, a mondanivaló, az egész szakmát körülvevő milliő?

Természetesen sokat változott. Mint a világ... hatnak egymásra, hiszen a színház feladata, hogy a nézők általunk “tükörbe” tudjanak nézni. Ebben a vizualitásra épülő 21.században fel kell venni a “versenyt”, mivel minden kép formájában zúdul ránk, emiatt agyunk, fantáziánk hanyatlik, hogy észre sem vesszük. Emiatt is nagyobb kihívást jelent ma pl. egy Shakespeare- vagy egy ókori görög drámát úgy színre vinni, hogy a jövő nemzedéke is viszonylag könnyen befogadhassa, megérthesse, megszeresse.

A színházi légkör alapvetően nem sokat változott, annyiban viszont biztos, hogy több energiát kell fektetnünk abba is, hogy “menedzseljük” magunkat. A közösségi oldalak például nagyszerűek erre, ami a kétezres évek elején még nem volt.


Fotó: Juhász Éva, A boldogság (h)arcai – önálló est


Egyszerű kérdés jön, aztán ami a csővőn kifér: zene, ének, hangszerek?

A zene és a színház szívem mélyén ugyanakkora szerepet tölt be, míg az elsőt már csak hobbiként űzöm, a másikat hivatásként. 7 éve voltam színész, amikor újra komolyabban kecsegtetni kezdett a zene még feltáratlan részletei. Ekkor jelentkeztem a nyíregyházi egyetemre, ének-zene-népzene szakra jártam a kimerítő színházi tevékenységeim mellett. Ez is bizonyítéka annak, ha valamit nagyon akarunk, képesek vagyunk elérni. Míg a Kodály Zoltán Általános Iskola diákjaként, Szabó Dénes karnagy és zenepedagógus szárnyai alatt a klasszikus zenei világba mélyedtünk bele, addig 29 évesen, egy teljesen másik oldalról, a népzene által gyarapíthattam tudásomat.

Gyerekkoromban a fuvolát választottam hangszeremül, az egyetemen zongorán- és népi furulyán kezdtem el játszani. Mindkét hivatás (színház, zene) az örökös tanulásról, gyakorlásról, fejlődésről szól, vagyis egy soha véget nem érő folyamatról. Mindkét művészet megfoghatatlan, nem lehet mérlegre tenni, teljesen szubjektív.

A zenével kapcsolatos kihívásokat is roppant élvezem. Szerencsére ezt a színház “ki is használja”, ezért volt alkalmam nulláról alapszintre emelni citera- és szaxofon tudásomat, hogy ne mindig fuvoláznom kelljen előadásokban.

Nincs olyan nap, hogy ne hallgatnék zenét. Mondhatni a lételemem. A Kodály-módszeren felnőve óhatatlanul szolmizálni kezdem a dallamokat, témákat, műveket, amit hallgatok éppen.

Közeli, távoli célok?

Szerelmem első gyümölcsét, az önálló estemet a későbbiekben szeretném utaztatni, nem utolsó sorban Budapestre is eljutni vele. Civilként szeretnék boldog párkapcsolatban élni és világra hozni szerelmem második gyümölcsét.