Bemutatjuk Vas Alexandrát, a budapesti fényképészt.

Mikor találkoztál először a fényképezőgéppel, a fotózással?

A fotózás és a fényképek szeretete már gyermekkoromban kezdődött. Már egészen kicsiként imádtam a nagymamámmal régi fényképeket nézegetni és megismerni a történetüket. Körülbelül 10 éves koromra datálnám az első fényképezőgépemet. Általános iskolásként egy Kodak, kis filmes géppel fotóztam. Osztálykirándulásokon is én voltam az emlékkészítő felelős. A suliban sok kirándulást szerveztek elsősorban külföldre -és édesanyám jóvoltából elmehettem ezekre-, amiknek célja az angol nyelv elsajátítása volt. Mindenhova magammal vittem a kis fényképezőgépemet, ez volt az első, amit becsomagoltam a kézi táskámba. Többször jártam Londonban, imádom azt a várost. Gyerekként a londoni Hyde Parkban sétáltunk, ahol mókusokat örökítettem meg, édesanyám nem értette, hogy miért kell egy mókust 20 képen keresztül lefotózni, ahelyett, hogy magamat örökítettem volna meg az út során. Sosem voltam egy selfie fotós. Ez az első igazi és meghatározó emlékem a fotózásom kezdetéről, mert ezt az esetet édesanyám azóta is emlegeti. Abban az időben nem volt olcsó a fényképek előhívása. Sosem szólt érte, mindig hagyott „alkotni”, támogatott mindenben, amit csak kitaláltam, pedig egyedül nevelt és mindig volt hova tenni azt a kevés pénzt, amit megkeresett.



Sokan szeretnek fotózni, szeretnének fényképészek lenni, de nem mindenkinek sikerül, hiszen nem könnyű egyről a kettőre jutni, nem kicsi befektetést is igényel…..?Neked mi volt az utad, hogy jutottál egyről a kettőre?

Valóban nagyon sokan választják a fotózást, de nem gondolom, hogy mindenkiből lehet igazán jó fényképész. Én igazából sosem szerettem volna tudatosan fotográfus lenni, mert úgy gondoltam, hogy nem lehet megélni ebből. Édesanyám nagyon nehezen kereste meg a kenyerét, hiszen a vendéglátós szakmában dolgozik a mai napig. Nincs egy szabad ünnepnapja sem. Ez volt az, amit én nem akartam, így közgazdásznak tanultam és a banki világot választottam a művészet helyett. A fotózásra ebben az időszakban hobbiként gondoltam.

A nagy áttörést az esküvőm és az ezt követő nászutam hozott. Egy nagyon kedves ismerősünket kértük fel, hogy örökítse meg a nagy napunkat, amit szűk családi körben tartottunk. Nem volt lagzink sem, csak egy kis meghitt családi közös vacsoránk. A fotós barátunk viszonylag magas árat mondott, nem számítottam rá. Nagyon meglepődtem bevallom őszintén, hogy ennyit el lehet kérni egy fotózásért. Látva a képeket és a mai eszemmel már tudva, hogy milyen anyagi ráfordítás, mennyi tanulás és befektetett munka szükséges ahhoz, hogy valaki igényes képeket készítsen. Ennek tudatában nem is volt annyira túlárazott az az ár, inkább nevezném barátinak. A képeket látva elámultam, mert csodásak lettek. Ezt követően mentünk el a nászutunkra és természetesen vittem az akkoriban a férjemtől újonnan kapott kis Canon kompakt gépemet. Sok képet készítettem az út során. Ahogyan ezt minden utazásunkon, kirándulásunkon is tettem. Otthon látva a végeredményt elképedtem, milyen rossz képeket készítettem. Természetesen a család ezt cáfolta, de én nem hittem nekik, mert sosem adok a laikusok szavára.

A férjem korábban vett magának egy Canon tükörreflexes fényképezőgépet, de csak ott állt a szekrényben. Úgy voltam vele, hogy vétek egy ilyen gépet parkolópályára tenni. Elkértem tőle, de nem tudtam nagyon vele mit kezdeni. Mielőtt várandós lettem a kisfiammal sok csalódás ért emberileg a karrieremben, így elhatároztam, hogy valami mást is kellene csinálni, amitől nem égek ki. Nem vagyok egy olyan ember, aki valakinek a szemében kedves, a háta mögött pedig kibeszéli. Sajnos az őszinteségem volt úgymond a vesztem.



Amikor már a szívem alatt hordtam a kisfiamat, akkor beiratkoztam a Nextfoto alaptanfolyamára 2015 szeptemberében. Szerettem volna tudni, hogy hogyan is kell kezelni egy ilyen középkategóriás fényképezőgépet. Itt kattant át az agyam és rájöttem, hogy ez az, amit igazán akarok. Tiszta szívemből tudtam, hogy ez lesz az a szakma, amiben ezentúl működni akarok. Az első órákon pedig csak néztem, mint hal a szatyorban, amikor a záridőről, a blendéről, valamint érzékenységről beszélt az oktató. Mivel nagyon gyakorlatias volt az oktatás, így könnyen megtanultam az alapokat. A mai napig kapcsolatban vagyok velük és tanulok tőlük.

Megszületett a kisfiam 2016-ban és nem volt semmi erőm a fotózással foglalkozni, de a fejemben, elméleti síkon minden nap fotóztam és tervezgettem a jövőmet. 2018. januárjában voltam az első babafotós workshopomon és innentől kezdve nem volt megállás. Fotóztam, tanultam, és ezt azóta is ezt csinálom. Mindenkit ingyen vállaltam, csak hogy gyakorolhassak. Újszülött fotózással kezdtem, hisz kicsi gyermekem volt és ez állt kézre, illetve ez érdekelt akkoriban a legjobban. Akitől lehetett, attól tanultam magyar és külföldi fotóstól egyaránt. Megkerestem az ország legjobb babafotósait és elmentem hozzájuk tanulni. Majd gyakoroltam. Aztán rájöttem, hogy ez a szakma nagyon összetett és rengeteg sok érdekesség, lehetőség van benne. Pont ezt szeretem, ezt kerestem, mert nem tud eltunyulni az ember agyilag, valamint itt kiélhetem a kreativitásomat is. Aztán rájöttem, hogy ezt profi szinten akarom űzni, vállalkozni akarok. Így beiratkoztam egy OKJ-s képzésre, amit idén, 2019. március 28-án jeles minősítéssel végeztem el.

Most újra azt keresem, hogy mit és hogyan tanuljak tovább erről a szakmáról, hogy igazán profi lehessek, hogy kitűnhessek a tömegből. Sportoló múltam miatt én nagyon maximalista vagyok, néha túlzottan is. Úgy gondolom, hogy ha csinálok valamit, azt 200%-on csinálom vagy inkább nem csinálom sehogy, mert félgőzzel dolgozni valamin nincs értelme. Nem vagyok a végletek embere, inkább a maximalista jellemző illik rám.



Látva a honlapodat, színes a repertoárod. De a megrendelések, a fizetett munkák mellett melyek azok a témák, amik téged érdekelnek, foglalkoztatnak, amik adják a te művészetedet?

Alkalmazott fotográfus lettem és ez az a terület, ahol vállalkozom is, de ez előtt is érdekelt az emberábrázolás minden területe. A kismamától, az újszülöttig, a növekvő csecsemőn át, a családi eseményekig és a női test ábrázolásán keresztül a portréig minden foglalkoztat, ami szép és ízléses. Azt vállalom csak el, amiről tudom, hogy megvan hozzá a tudásom, a felszerelésem és az ötleteim. Esküvő témában például sosem gondolkoztam, pedig több felkérésem is volt már, de nem vállaltam el. Művészként minden érdekel, ami izgalmas, ami nem hétköznapi és az emberábrázoláshoz kötött vagy éppen nem hozzá kapcsolódik. A suliban például nagyon megfogott a makrófotózás, de nagyon nem tudtam mit kezdeni az esemény és riportfotózással. Valahogy az nem az én területem. Meg is ígértem a tanáromnak, hogy eseményfotós nem leszek mindaddig, amíg igazán nem tanulom meg egy profitól.

Hiszek abban, hogy soha ne mondd, hogy soha! Művészi területemnek a női test ábrázolását és a régi stílusú portrék elkészítését mondanám, hiszen itt nagyon sok mindent ki lehet hozni az alanyból, egy jó világítással, egy jól megválasztott pózzal és dekorációval. Személy szerint szeretem megismerni a fotóalanyaimat. Sokan kérdezik, hogy miért fontos ez nekem. A válaszom mindig az, hogy azért, mert ha megismerem kicsit a modellem, akkor nemcsak lefotózom, hanem a lelkét is meg tudom jeleníteni a képeken. A tanáraim mindig azt mondták, hogy egy jó portrén látszik a fotóalany személyisége is! Ez egy nagyon nehéz feladat!




Szeretem a kihívásokat! A minap elvállaltam egy transzszexuális nő fotósorozatát. Sokan mondták, hogy ne tegyem, mert nem illik az elképzelésembe. Én pedig úgy gondolom, hogy igenis illik, hiszen ez a téma egy igazi kihívás. Nagyon megosztó, de azt gondolom, hogy fotósként nem lehet előítéletes az ember. Amúgy sem erényem az ítélkezés. Befogadónak kell lenni a világra, meg kell mutatni azt is, amit eddig eldugdostak az emberek vagy éppen nem volt illő mutogatni.

Részt veszek egy jótékonysági fotózában is, amelynek a témája a Down-szindrómával élő gyermekek is lehetnek szépek. Azt gondolom, hogy ez egy csodálatos gondolat és nagyon büszke vagyok rá, hogy én is részese lehetek ennek a kezdeményezésnek. Itt a családokat megajándékozzuk egy fotózással, ami élmény nekik és egyben emlék is. Ebből szerveződik egy fotókiállítás is, ahol meg tudjuk mutatni a nagyközönségnek, hogy milyen szépek is ezek a gyermekek és ami a legfontosabb, hogy ugyanolyanok, mint az egészséges társaik! Itt arra gondolok, hogy nekik is vannak érzéseik, gondolataik, vágyaik! Az édesanyáknak és a családnak van sokkal több felelőssége irántuk, mert önmagukról nem tudnak teljesen önállóan gondoskodni. Hihetetlen, hogy mennyi megható történetet és mennyi fantasztikus embert, édesanyát, édesapát, testvért, közeli családtagot ismerek meg a fotózások során.



Sokan adják be a képeiket különböző pályázatokra, versenyekre, szeretnének saját kiállítást. Neked is voltak/vannak ilyen ambícióid?


Oh hogyne, rengeteg ambícióm van. Folyamatosan tűzök ki célokat magam elé szakmailag, keresem a kihívásokat. Szeretnék saját kiállítást is. Jelenleg is sok külföldi magazinba pályáztatom a képeimet és szerencsére sikeresen teljesítenek. Ez nagy öröm nekem, noha még az út elején állok, ahhoz képest, ahova jutni szeretnék. Nekem fontos, hogy ne csak a fotóalanyaimnak és ismerőseinek a tetszését nyerje el az, amit csinálok, hanem a szakma is ismerje el a munkáimat. Azt gondolom, hogy a szakmai visszajelzésekből lehet leszűrni igazán azt, hogy az ember éppen hol tart, hogy amit csinál az jó vagy sem, hogy mely irányban haladnak a trendek, stb. Úgy vélem, hogy ebben a szakmában is tudni kell folyamatosan megújulni. Azonban az alázat nagyon fontos dolog, hiszen egy friss fotográfus is rendelkezhet megannyi jó ötlettel, mint az a fotóművész, aki 20 éve a szakmában van. Mindenkitől lehet tanulni valamit és kell is. Nyitottnak kell lenni a világra és befogadni minden építő jellegű kritikát.



Az aktok mennyire állnak hozzád közel?

Elkezdtem nyitni a téma felé, hiszen gyönyörű dolgokat lehet alkotni a művészi aktfotózásban. Egyelőre csak barátkozom a témával, bár voltak már ilyen fotózásaim és vannak jelentkezők is rá, de először meg akarom tanulni az igazi fortélyokat, utána elkezdeni a valós munkát, portfólióépítést ezen a területen is. Sokan összekeverik a művészi aktot a pornóképekkel. Személy szerint én csak női aktokat vállalok, a férfi fotózással nem foglalkozom. Női fotósként úgy vélem, hogy könnyebben feloldom a modellemben a gátlásokat. Pontosan tudom, hogy mitől lesz egy kép művészi, erotikus, nőiességet bemutató, de nem pornográf. Nagyon sok jó férfi fotós van a témában, de hiszem azt, hogy a női fotósoknak is van keresni valójuk ezen a területen. Ráadásul előnyben vannak a modell instruálásakor, hiszen nők és tudják, hogy mit hogyan mutassanak be, hogy mutasson is, de ne is.



Játszunk el a gondolattal, hogy holnap megkeresnélek, hogy szeretnék képeket magamról. És azt kérdezném tőled, hogy miért pont téged válasszalak fotósnak, hisz annyi fényképész van. Mit mondanál, miért érdemes hozzád menni, milyen pluszt tudsz nyújtani?

Ez egy érdekes kérdés, mert én nem szoktam győzködni senkit, hogy eljöjjön hozzám fotózni vagy engem válasszon. Általában ajánlásokból érkeznek a vendégeim, vagy a weboldalamon, illetve a közösségi médiákon megosztott képeim hozzák el hozzám a fotózkodni vágyókat. Én is szoktam alanyokat megszólítani, de az természetesen nem a fizető vendég kategória, hanem a művészeti oldala a tevékenységemnek. Azt vallom, hogy mindenkinek más a stílusa, látásmódja és mindenki megtalálja a saját maga ügyfélkörét.

Miért érdemes hozzám jönni? Ha erre a kérdésre válaszolnom kellene, akkor azt mondanám, hogy

• folyamatosan képzem magam és haladok a trendekkel,
• szánok mindenkire megfelelő időt,
• nálam nem futószalagon mennek a fotózások,
• lehet nálam kreatívnak lenni,
• befogadó vagyok az ügyfél igényeire és a közös megvalósításukra, ha előnytelen neki az amit elképzelt, finoman, de átbeszélem vele és megoldást javaslok a megvalósításához,
• ha igényli a vendégem a fotózás előtti beszélgetést és ismerkedést, akkor megadom neki ezt a lehetőséget,
• ha azt látom, hogy befeszült, akkor zenével, borral, viccelődéssel oldom a feszültségét. Ez egy bizalmi viszony, ezért meg kell találni a módját, hogy a modell befogadó és ellazult legyen,
• szeretem jó hangulatban eltölteni a közös időt,
• megteremtem a megfelelő légkört az adott témához,
• szeretem azt, amit csinálok, így nem munkaként tekintek rá.



Fotózással milyen céljaid/terveid vannak? És nőként/civilként?

Rengeteg tervem van! A napokban váltam meg a munkahelyemtől és a fotózásnak, az oktatásnak, a tanulásnak, a tervezésnek, valamint a családomnak szeretném szentelni az életemet. Nehéz döntés az alkalmazotti létből való felállás, de azt gondolom, ha nem hagyok visszatáncolási lehetőséget, akkor tudom megadni magamnak az igazi esélyt, hogy megvalósítsam az álmaimat. Természetesen a családom támogatása nélkül ezt nem tudnám végig csinálni.

Most az elsődleges célom, hogy ismerjenek meg az emberek és legyen tele a naptáram időpontokkal.

Szeretnék tanulni, vagyis a már meglévő tudásomat továbbfejleszteni. Meggyőződésem, hogy az ember holtig tanul és alázattal tud csak eljutni oda, ahova szeretne. Ehhez a szakmához viszont nagy szükség van az alázatra és a tudásvágyra.

Szeretnék elkezdeni egy projektet is, melyből egy fotókiállítást szeretnék szervezni. A projekt részleteit igyekszem titokban tartani, csak a stábom fog tudni róla, más nem. Folytatnám a jótékonysági vonalat, mert imádom és adni jó. Hiszem azt, hogy ha az ember maga körül jót generál, akkor hozzá is csak a jó dolgok jönnek!

Tervezek mind magánoktatást, mind pedig csoportos oktatásokat tartani, és folyamatban van az új fotóstúdióm tervezése is. Nagyon mozgalmas és izgalmas időszak elé nézek, amely sok teendőt is magában foglal.

Civilként pedig szeretném a maradék időmet a családommal és a barátaimmal eltölteni és feltöltődni. Az a jó a szakmámban, hogy bárhol és bármikor tudok képeket készíteni, így nem is munka ez nekem, hanem egyben kikapcsolódás is. Imádom, ezért tudom szívvel-lélekkel végezni.

Alexandra honlapja az alábbi linket érhető el – varázslatospillanatok.hu.

Kövess minket