Interjú Kisbakonyi Anettel, a 23 éves táncművésszel.

Mikor lépett be az életedbe a tánc, a balett? Balettel kezdted, vagy előtte/közben táncoltál, (esetleg sportoltál) mást is?

Mondhatnám, hogy amióta csak élek. Szüleim már az óvodaválasztásnál is megadták, amire vágytam. Nagyon hiperaktív voltam, állandóan táncoltam, így 3,5 évesen szüleim felvételizettek a Győri Lepke Óvodába, ahol bekerülhettem az ottani balettcsoportba. Szerencsés voltam, hogy már ovis koromban a Győri Balett művészeitől, Áfonyi Évától és Horváth M. Lillától tanulhattam. A sport is vonzott, szívesen kipróbáltam bármit, de egy hosszabb ideje a görkorcsolyázás, az úszás és a biciklizés okoz nekem örömöt.


Fotó: Fodor Marcell


Az általános után a győri művészeti iskolában tanultál klasszikus balett szakon, miközben lányok többsége a kortárs balett felé nyit. Egy modern, fiatal lány mit keres, mit talál meg a klasszikus balettben?

Középiskolásként már egészen sok stílussal megismerkedtem, de mindig is a balett volt a célom, balerina akartam lenni. A balett remekül formálja a testet, és a stílus precíz elsajátítása bármi másban is profibbá tesz. A középiskolai éveim alatt ezáltal tanultam meg a kemény munkát és alázatot. Az én esetemben a balettben a kemény fizikai munka fogott meg, amiből egyszer csak valami csodálatos, könnyed dolog lesz. Egy balett tréning nélküli nap nálam már rossz érzést kelt, mozgáshiányom lesz és a hangulatom sincs rendben. Minden nap szükségem van rá, érezzem, hogy elememben vagyok. Az esti szak mellett, vagy az iskolából kikerülve már nehéz rendszeres tréningre járni, így elkezdtem akkor fitnesszel helyettesíteni, kiegészíteni.

A balettben a legjobb érzés az, hogy egyre könnyebben elképesztő dolgokat tud megcsinálni az ember. Ez fantasztikus, emberfeletti érzés és magam sem értem, hogy lehet ez ennyire egyszerű (persze kell 18 év hozzá). A klasszikus balett elsajátítása után valóban engem is a kortárs balett kezdett érdekelni, mint ahogy a balettben az a cél, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki, ugyanúgy csinálja a mozdulatokat, ugyanolyan adottsággal, úgy a kortárs balettben ki lehet tűnni, meg lehet mutatni az egyéniségedet és kifejezőbb tudsz lenni a színpadon. Én azt tartom jó táncosnak, aki sokféle stílusban jó, de egy valamiben kiemelkedő egyéniség. Nekem ez a célom.

Spicc cipővel könnyen megbarátkoztál?

Ugyan, dehogy. Emlékszem 13 évesen kezdhettük el a spicc alapokat, kaptuk meg az első spicc cipőnket. A lábfejem adottságai miatt nagyon nehéz volt a működését kivitelezni, jó darabig eltartott, míg szépen dolgoztam benne. Ma már semmi sem akadály, de előtte sem panaszkodtam soha. A legelején természetes volt, hogy nekem is vízhólyaggal kellett hazamennem, de aztán semmi. Nem mindenkinek töri véresre és nézhetetlenre a lábfejét. Igazából nem is olyan szörnyű, nálam a minimális fájdalomtűrés mindig elegendő volt hozzá.


Fotó: Földvári Roland


A középsuli után estin végezted el az egyetemet, közben felléptél és tanítottál. Ez nem lehetett így ebben a formában egy könnyű időszak?

Éppen ellenkezőleg. Az egyetem nem volt nehéz és imádtam. Itt végre elismertek és nőtt az önbizalmam. Akkor még csak buzgón keresgéltem a lehetőségeket. A tanítással a vége felé ismerkedtem meg. Az egyetem mellett pedig mindig kerestem valami pluszt, hogy sokat tanulhassak.
Első évben a Gangaray Trambulin képzési programjában vettem részt, ami teljesen más volt, mint eddig bármi, tiszta, naturális kortárs. Tőlem ez távol áll, túl könnyűnek véltem magát a mozgásvilágot. Szeretem, ha valami minden szempontból nehéz. Bár akkor még nem éltem Pesten, napi szinten vonatoztam Győrből, így semmi időm nem maradt másra.
Másodévesként bekerülhettem az Operaház Billy Elliot c. produkciójába, amely még ma is műsoron van. Ezt nagyon élveztem, akkor ismerkedtem meg a színpadi, musical tánccal. Ebben az tetszett a legjobban, hogy kirobbanhatok és igazán előadhatom magam a színpadon, hogy részt vehetek az alkotófolyamatban, új stílust próbálhatok ki és megismerkedhetek a szteppel. Bármibe fogok könnyen ráérzek, és bár a sztepp csak gyorstalpaló volt, egyszer nagyon szeretném igazán elsajátítani.
Harmadévesként új produkcióba csöppentem a József Attila Színházban. Szintén szerencsém volt itt is, mert bárhova megyek muszáj a legjobbnak lennem, és bízni benne, hogy van hely ismeretlenek számára is. Ez a mai napig így van.
Az egyetem után a Miami Balett Budapestnél tanítottam egy évig balettet és nyújtásórát felnőtteknek. Ez volt az első komolyabb munkahelyem, sok mindenre megtanított, a felnőttekkel való kommunikáció sokat adott hozzá a személyiségemhez.


Fotó: Dudás Ágnes


Eddig hol és milyen szerepek találtak meg?

A szólistákon kívül nem sokan tudnak szerepeket felsorolni, eddigi munkáim során leginkább tánckarban szerepeltem az Operaház és a József Attila Színház produkciójában. Ezeken kívül még dolgoztam együtt a Recirquel társulattal, Bakó Gáborral és a Spirit Dance Companyval triót adhattam elő pici szólóval, a Tutta Forza zenekar kíséretével. A Miami Balett Budapestnél pedig tanárként besegítettem a Dorothy című balettünkben. Itt a szólókat a tanárok táncolták, a tánckart pedig a lelkes haladó vendégeink. Igazából ez volt az első klasszikus szólószerepem, a Forgószélből én táncolhattam a Bádogembert egy mókás balettben, pantomimmel, színészkedéssel kiegészítve.

A leglényegesebb szerepemet eddig a Székesfehérvári Balett Diótörő darabjával éltem át. A Rózsakeringő részt teljesen új ízvilággal, mozgásformával és hangulattal adtuk elő. Tetszett, hogy nem volt nagy tánckar, 4 pár táncosnak kellett az ünnepi hangulatot megteremtenie a színpadon. Nagyon élveztem, hogy tele volt emelésekkel és végig egy remek partnerrel kellett együtt táncolnom. Ez is új volt. Mindig is imádtam a pas de deux-ket, ez egy kortárs balettben sokkal izgalmasabb és nagyobb feladat.

Nagy álmom persze, hogy szólószerephez is jussak, de nem az a fő célom, hanem hogy minél többet lehessek a színpadon.


Fotó: Dudás Ágnes


Pályafutásod, tanulmányaid során ért 3 legszebb, kedves pillanat, történése?

Számomra a leglényegesebb siker az első munkám volt, amit közvetlenül az érettségi után kaphattam meg. Ez volt az első próbatáncom, ami először úgy tűnt, nem is sikerült. De aztán a vizsgáim után jött egy telefon, hogy az egyik táncos lesérült és utazzak ki Ausztriába, mint pót táncos. Természetesen már ennek is nagyon örültem. Megérkeztem, és egyszerűen csak kiültettek a nézőtérre, hogy figyeljem a próbát. Én csak vártam, hogy mikor tanítja be nekem valaki a balettbetéteket, de várhattam is volna, mert egyedül kellett mindent megtanulnom. Az iskolából kikerülve, mint legfiatalabb táncos, a nagy szabadúszó táncosok mellett ez megdöbbentett. Akkor kissé küzdöttem vele, hogy máris csak magamra számíthatok, de visszagondolva nem volt annyira nehéz. Mikor az egyik próbán beálltam melléjük gyakorolni, Alessandra Panzavolta, az olasz koreográfus észrevett, és megtetszettem neki. Kicserélt az egyik táncosra, egy végleges helyre tett, így nem kellett hazautaznom. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb, el se hittem, hogy Ausztriában szerepelhetek. A szabadtéri Römersteinbruch-ban, 4500-5000 néző előtt, bámulatos épített díszletben, elő zenekarral, híres olasz operaénekesekkel. Hatalmas élmény volt számomra, hogy mindezt egyedül értem el, és volt, hogy összesen csak nyolcan álltunk azon a hatalmas színpadon.

Második legemlékezetesebb pillanatom, amikor a Székesfehérvári Balettel elkezdtük a Diótörő főpróbáit. A kemény táncrészlet vége felé küzdöttünk az erőnkkel, a kulisszában kapkodtuk a levegőt, folyt rólunk a víz, kerestük hol lazíthatjuk le a talpainkat. A legcsodálatosabb érzés volt, hogy így is lehet dolgozni, táncolni a színpadon, én erre vártam, erre az igazi munkára. Aztán az előadásokon már könnyebben ment, akkor pedig annak örültem, hogy még jobban élvezhetem, amit csinálok.

A harmadik a tanulmányaim során ért engem, esti szakon sajnos kevés a balett, így szorgosan más osztályok napi tréningjéhez csatlakoztam. Ekkor tapasztaltam meg milyen egy igazán jó mester. Szigeti Gábortól és Túri Sándortól, az Operaház művészeitől tanulhattam. Szigeti órái voltak a kedvenceim, akkor eldöntöttem, ha tanítok, én is ilyen mókás, jó hangulatú tréninget tartok, precíz, nem megszokott gyakorlatokkal. Nem szidom, vagy alázom a tanulókat, hanem lelkesítem és dicsérem.


Fotó: Varga József Zoltán


Az örömök, sikerek mellett ott vannak mindig a kudarcok, a csalódások is?

Kudarcok, csalódások is voltak természetesen, de én sosem gondolkoztam el azon, hogy feladjam. Az általános iskola végén nem akarták, hogy táncos legyen belőlem. Azóta sok ilyet hallottam, hogy egy tanárnak egyszerűen nem tetszett egy diák és kiüldözte a szakmából. Engem nem tántorítottak el, szüleim elvittek szakemberhez és felvételiztem kíváncsiságból a pécsi művészeti Iskolába. Akkori osztálytársaimmal együtt, körülbelül 80 diákból az első helyre kerültem a felvételi listán. Na akkor éreztem, nekem ezt sosem szabad feladom.

Székesfehérváron vagy gyakornok, a pálya, a táncos élet a saját tapasztalataid alapján, olyan amilyennek régebben elképzelted vagy nagyon más, nehezebb, keményebb………..?

Régen valahogy elképzelni se nagyon tudtam, hogy működik. Tudtam, hogy nehéz, de úgy hittem, hogy sokunkból táncos lesz. Nem így lett. Ahogy egyre több, sőt rengeteg próbatáncon jártam és beszéltem az emberekkel, megfigyeltem, hogy mennek a dolgok, úgy lettem egyre elkeseredettebb. Még ha sikerül is elérned, hogy a legjobb légy, nem biztos, hogy te kellesz nekik, vagy egyáltalán van szabad hely nem ismerősnek. Van, aki szerencsés és egyszerűen csak megkérdezik tőle, hogy ide, vagy oda szeretnél jobban menni, persze előfordul, hogy néha még annak is nehéz, akinek vannak kapcsolatai. Nekem még ez sem volt, nem művész családból származom, engem soha senki nem segített. Egy ideje már nem elkeserítenek ezek az élmények, hanem önbizalmat adnak. Muszáj mennem mindenhova, akár többször is, mert így elkezdenek figyelni rám, és látom, hogy akár a külföldiek között egy operaházas válogatáson hogyan tudok teljesíteni. Az állítást, amit az iskolában mondtak nekünk, hogy kapcsolatok nélkül nem megy ez a szakma, én megcáfolom. Igenis lehetséges, de eszméletlen lassú, viszont így igazi sikereknek örülhet az ember.


Fotó: Dudás Ágnes


Modellkedéssel hogyan találkoztál? Mit tudhatunk erről az oldaladról?

A modelkedés sosem érdekelt engem, főleg nem a divatmagazinos, pózolgatós része. Egyszer megkeresett egy fotós, hogy szeretne velem dolgozni. Nekem pont szakmai képekre volt szükségem a jelentkezéseimhez, ezért mentem el. A táncos fotózás nagyon jól ment elsőre is, könnyen együttműködtem a fotóssal. Utána jött egy táncos workshop, ahol több fényképésszel kellett együtt dolgozni. Aztán valahogy beindult ez az egész, ahogy egyre több fotós megismert engem. Akivel nagyon egymásra hangolódtunk, ő Dudás Ágnes. Részben a rólam készült fotókkal nyert a Nikon7 pályázaton, általa részt vehettem kiállításokon, Bécsben a Galerie Studio 38-ban, Pesten a Robert Capa Központban és a Rét Galériában. Általában nem a fotós mondja meg nekem, mit csináljak, hanem én próbálok nem megszokott mozdulatokat, ötleteket vinni, de mi ketten nagyon tudjuk inspirálni egymást. Nemrég kaptam egy új felkérést, ami számomra nagyon megtisztelő, Eifert János Művészeti Pillanatkép workshopjára hívtak, mint táncos.

Közeli/távoli céljaid, terveid?

21 évesen jöttem ki az egyetemről, most 23 évesen úgy érzem, eddig még semmi sem jelentett nagy kihívást. A nagy lehetőségre vágyom, hogy önmagamat és a kreativitásomat igazán megtapasztaljam. Rengeteg célom van, bármit is tervez velem a világ. A szabadúszást és tanítást későbbre tartogatnám, bár nagyon élvezem. Nekem most egyetlen helyre van szükségem, egy társulatra, egy színházra, ahol minden nap munka van és állandó része lehetek valaminek.

Szeretnék koreografálni is. Eddig a magamnak alkotott szólók mellett a Budapest Tánc Stúdiónak koreografáltam, ahol modern balettet tanítok, és a Váci Jeszenszky Balettnél kaptam lehetőséget pár szám megalkotásához.

Távolabbi céljaim közé tartozik, hogy 10 év zongoratanulás után folytassam a zongorázást. A tánc után szívesen dolgoznék zongorakísérőként, korrepetítorként színházban vagy tánciskolában.