Az első lépésektől napjainkig - interjú Létay Dóra 48 éves színművésznővel.

Az a kislány voltál, aki mindig is színésznő szeretett volna lenni? Mi volt az utad az első lépésektől a diplomáig?

A családi legenda szerint négyévesen azt válaszoltam a „Mi leszel, ha nagy leszel?” - kérdésre, hogy „Dani búvár, én színésznő!”. Dani a bátyám, aki nem búvár lett, hanem sikeres pedagógus, én viszont beteljesítettem a saját jóslatomat. A családban nem volt előttem művészi példa, távoli felmenőim között volt író és költő: Kisfaludy Károly és Atala, de négyévesen erről nem tudhattam semmit. Anyukám gyógytornász és pedagógus, édesapám főmérnök volt a MÁV-nál, szóval egy átlagosnak mondható értelmiségi családban nőttem fel. Igaz, hogy édesapám eredetileg nyelvésznek készült, és a mai napig ír verseket. Mégis evidens volt számomra óvodás korom óta, hogy színésznő leszek. Ezt a szüleim látták, támogatták, tizenegy évesen a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába jártam, ahol verseket mondtunk, szövegeket elemeztünk, beszélni tanultunk, és egy idő után mikrofon elé engedtek minket; nagyszerű színészek mellett hangjátékokban szerepeltünk. Mestereim Varsányi Anikó rendező és Papp János színművész voltak. Azután tizenhat évesen Pinceszínházas lettem, közben a gimnáziumi Toldy Theátrumban szerepeltem, amellyel az összes középiskolai színjátszóversenyt megnyertük. Elsőre felvettek a Színművészetire. Békés András volt az osztályfőnököm, aki sajnos félévkor távozott a pozíciójából, így másodévtől Iglódi István vette át az osztályt. Őt is nagyon megszerettük. Nem volt könnyű dolgunk a főiskolán (ma már egyetem), mivel a rendszerváltáskor vettek fel bennünket, és az akkor alakuló reformok elkerülték az osztályunkat. Nem jutott nekünk vendégtanár, zenei- és mozgáskurzus, kicsit átmeneti osztály voltunk. De harmadévben eljött hozzánk Törőcsik Mari, aki óriási hatással volt rám, és az egész osztályra is. Tavaly volt huszonöt éve, hogy végeztünk, és érdekes, hogy két produkcióban ma is együtt dolgozom volt osztálytársaimmal: Balázs Ágnessel és Gáspár Andrással az „Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén” című darabban, illetve Kállói-Molnár Péterrel a „Siegfried-idill” című Operaházi előadásban.


Fotó: Ambrus Marcsi


Pályakezdés az nem egy könnyű műfaj. Valaki nehezen találja meg a helyét, nehezen találják meg a szerepek, valakinek mindez szinte az ölébe hullik. Neked, hogy indult a pályád?

A pályám úgy indult, hogy Csiszár Imre 1992-ben, harmadévesként leszerződtetett az akkori Nemzeti Színházba, majd másnap reggel bemondta a rádió, hogy leváltották. A Kamaraszínházba kerültem, ahová egyébként Csiszár Imre és a hoppon maradt társulatának nagy része is leszerződött. Izgalmas előadások születtek, szerettem dolgozni Csiszárral, Csizmadia Tiborral, Szegvári Menyhérttel és az egész társulattal. De valami hiányzott. Nem éreztem, hogy beindulna a pályám. Majd Hegyi Árpád Jutocsa megnézett egy főiskolai rendezővizsgát, és leszerződtetett a Miskolci Nemzeti Színházba. Életem legszebb két évét töltöttem itt, nagyszerű társulatban, jó rendezőkkel, kompetens dramaturggal és tervezőkkel; igazi szellemi közösségben dolgozhattam. És eljátszottam két év alatt tíz olyan fajsúlyú főszerepet, ami nem minden pályakezdő színésznőnek adatik meg. Hogy csak néhányat említsek: Shakespeare Júliája, Eliza a My Fair Lady-ből, az Ármány és szerelem Lujzája, Lulu, Amalfi hercegnő, Jane a Paris/Texas-ból, valamint örök kedvencem: a Sörgyári Capriccio Maryskája. Ez a csapat két év után átigazolt Szegedre, ahol folytatódott a sikerszéria: Telihay Péter Mágnás Miskája és Három nővére, Szikora János Mester és Margaritája, Zsótér Sándor Az ügynök halála című előadása a mai napig emlékezetesek számunkra, és szerencsére sok szegedi néző számára is. Ezután egy évre Zalaegerszegre szerződtem, ahol Verebes István rendezett egy fantasztikus Sweet Charity musicalt, majd Bereményivel dolgoztam egy prózai darabban. Itt azonban már azt éreztem, túl messze vagyok mindentől: az otthonomtól, a szüleimtől, a barátaimtól, a szakmai lehetőségektől. Öt év vidék után 1999-ben szabadúszóként kezdtem újra Budapesten egy üres lakásban, amelyben csupán egy komód és egy matrac volt, és ahol megfogadtam, hogy soha nem aggódom a jövőmért, mindig lesz munkám. Ez nagyjából így is lett. Még ebben az évben szerepeltem a Kisváros című sorozatban, mint maffiózó, valamint Sopsits Árpád Torzók című filmjében - hosszas castingok során - megkaptam Marika, a nevelőnő szerepét. És folyamatosan hívtak szinkronizálni. A gyerekkori rádiós évek - hála a szüleimnek, akik felismerték és támogatták a tehetségemet - megtérültek. A szinkron azonnal lecsapott rám, hiszen tudtam blattolni, volt ritmusérzékem, tudtam bánni a hangommal, de ami a legfontosabb: értettem, miről beszélek. Még egyszer köszönet és hála Varsányi Anikónak!


Fotó: Anna, Nagy András: Karenina, Anna c. darabjából, Mészáros Andrással, rend.: Telihay Péter. Fotó: Kállai-Tóth Anett


Sok filmben játszottál, Pest mellett több színháznak voltál a tagja, többször is elismerésben (Domján Edit-díj, Sztankay István-díj) részesítették a munkásságodat, ma már Jászai Mari-díjas színésznő vagy. Ezek rideg tények, de mi van mögötte?

Gábor Miklós mondta (illetve le is írta), hogy egy színész pályáján öt alappillér van, öt olyan szerep, ami meghatározó, a többi ugródeszka, vagy átívelő híd, de semmiképp nem olyan fontos, mint az az öt. Ő tudta. Neki megadatott. Ma egy pályakezdőnek semmilyen garanciája nincs arra, hogy leszerződteti egy színházigazgató, és otthonra lelhet egy társulatban, ahol évről-évre, szerepről-szerepre építik, menedzselik a pályáját. Nekem még szerencsém volt. De a saját bőrömön érzem, hogy egyre kiszolgáltatottabbak vagyunk. Nekem megadatott, hogy többször társulatban dolgozhattam, ahol értékeltek, elismertek, és ez nagy erőt adott. Óriási elismerésnek tartom a Jászai Mari - díjat, és azt is, hogy a Anna Karenina előadásunkkal (József Attila Színház) bekerültünk a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjába. Természetesen jólesik minden visszajelzés a kollégáktól, a közönségtől és a szakmától egyaránt, de valójában a belső elégedetlenség hajt, az örök kétely magammal szemben, mire vagyok még képes, meddig tudom kitolni a határaimat, miben újulhatok meg. De azt mindig szem előtt tartom, hogy a sikert nem adják ingyen.

És mi az az 5 fontos szerep, amit előbb említettél?

Szerencsére még tart a pályám, tehát bízom benne, hogy a fele még hátra van. A Sörgyári Capriccio Maryskája és Anna Karenina szerepe mindenképp meghatározó (mindkettőt Telihay Péter rendezte), valamint Az üvegcipő Adélja is úgy érzem, a legfontosabbak között van (Huszti Péter rendezésében).


Fotó: Anna, Hunyady: A három sárkány c. darabjából, Seres Zoltánnal, rend.: Valló Péter. Fotó: Kállai-Tóth Anett.


Pályád során több alkalommal is vállaltál meztelen szerepet, ami természetesen hozzátartozik a művészethez….

Meztelenség. Örülök a kérdésnek, mert végre beszélhetek arról, mit gondolok a színész munkájáról, amivel kapcsolatban rengeteg az előítélet. Sokszor nőktől, sokszor a pályán lévő kollégáktól hallok hajmeresztő véleményeket. A színész egész személyiségét, testét, lelkét, idegrendszerét használja egy szerep megformálásához. Ebbe beletartozik az is, hogy adott esetben levetkőzik, vagy szerelmi jelenetet játszik el. Ennek semmi köze nincs a civil énjéhez, ez a munkánk része. Vagyis, ha színésznőként nekem azok a szerepek jutnak, amelyekben két férfi közt vívódom, vagy több férfinek vagyok vágyai tárgya, és ezt hitelesen eljátszom, az nem jelenti azt, hogy a civil életemben ugyanez lenne a helyzet. Férfi színészektől miért nem kérdezik meg, hogy képesek lennének-e gyilkolni, eltiporni másokat, vagy több nőt hülyére venni - a magánéletükben is. Valamiért a színésznőket azonosítják a szerepeikkel, ami nagyon bántó és félrevezető. A pályám elején több olyan szerepem volt, amelyekben vetkőztem, és ez nem is volt kérdés, nem civil okokból döntöttem úgy, hogy bevállalom, hanem egyszerűen ezt kívánta meg a szerep. Nevetséges is lett volna Margarita testtrikóban, vagy Maryska - amint egy kád sörben fürdik - fürdőruhában! Persze akkor még nem volt internet, nem keveredett a bulvár és a művészet bármilyen szinten, bármilyen felületen. Színésznőként és civil emberként is felháborítónak tartom, hogy olyan komoly művészek privát fotóit használja fel a bulvársajtó, mint pl. Uma Thurman, vagy Charlize Theron, hogy azon csámcsogjon, hogy áll a mellük, amikor a gyerekeikkel nyaralnak a tengerparton, vagy mi történik a magánéletükben éppen. Ez végtelenül olcsó, renomé-romboló hozzáállás, amit valamiért mégis előnyben részesítenek még a forgalmazók is. A sztár közpréda… Mélyen nem értek vele egyet.


Fotó: Éliás Gyulával, fotó: Schumy Csaba.


Következő munkák?

Számomra nagy öröm, hogy újabban megtalált megint a film és a televízió, sokáig keveset, vagy egyáltalán nem forgattam, de most valami változni látszik, és ez örömmel tölt el. Imádok forgatni! Ezen kívül a párommal, Éliás Gyula énekessel Dalok a szerelemről címmel létrehoztunk egy közös estet, melyben vers, próza, klasszikus slágerek és saját szerzemények, valamint sok érzelem és humor is szerepel. Idén nyáron több fellépésünk lesz az ország különböző tájain, nagy izgalommal készülünk rá.

Címlapkép: Kállai-Tóth Anett.

Kövess minket