Interjú Barsi Mártonnal, a Turay Ida Színház 32 éves színművészével.

A kislányok többsége balerina, modell szeretne lenni, a fiúknál ez a foci, meg a sofőrködés. Te kissrác korodban mi szerettél volna lenni? Mikor, hogy érett meg benned az, hogy a te pályád a színészet?

Nem is igazán emlékszem, hogy mi szerettem volna lenni. Leginkább minden. Érdekelt a természet, láttam szüleim példáját a kert iránti imádat kapcsán, részévé vált a gyerekkorunknak. Kisgyerekként sok időt töltöttünk Bajnán, ennek köszönhetem, hogy az a rendes falusi lét kicsit meglegyintett. Ezek az élmények az elmélyedéshez és a szárnyaló fantáziával teremtett mesevilágokhoz egyaránt eljuttattak. Szerettem játszani. Mindig. Bármit. Talán ez, illetve pont a belső kiskölyök tiszta, őszinte és szabad léte vezetett oda, hogy ma is a játéknak élek.

Igazán talán középiskolában kezdődött. Ünnepi műsorok (azok egyébként jellemzően dögunalmasak voltak), ilyen-olyan megnyilatkozási lehetőségek, majd egy színjátszó kör. Kb. ezek összessége vezetett a konkrétabb elhatározáshoz. Amúgy nem volt egyértelmű, hogy mi lesz az út. Szerettem volna orvos is lenni, meg a klasszikus “tarisznyás bölcsész” is, de elkötelezni magam a színészet mellett, azt nem akartam. Érettségi után egy évvel adtam csak be jelentkezésemet a két magyarországi színész szakra, amelyek közül Kaposvárra fel is vettek.


Fotó: Barsi Dorka


Kaposvár után két évig alternatív színházakban léptél fel, majd 2011-ben szerződtél le Zalaegerszegre. Hogy emlékszel vissza a pályakezdésre? Hogy kerültél Egerszegre?

Nagyon változatos volt. Párhuzamosan vettem részt alternatív munkákban, ahol mindent magunknak teremtettünk elő, meg kőszínházban, ahol az egész infrastruktúra szolgált minket. Mindkettőnek más a bája. Hamar eljött az a pillanat, amikor be kellett látnom, h pusztán az alter vonalon nem fogok tudni megmaradni, pedig akkor még nem volt ennyire szörnyű a támogatási rendszer. Elkezdtem készülni a Zeneakadémiára operaénekes szakra, hátha jó lesz valamire az is, de ekkor pikk-pakk jött a felkérés Zalaegerszegre. Az, hogy ilyen gyorsan igent is mondtam, valami belső késztetés miatt lehetett. Talán tudtam, hogy nekem a mindenevő színház a célom.

Egy színésznő mondta a napokban, hogy nagyon jó kőszínházban játszani, egy társulathoz tartozni, de igazából egy alter színházban, előadásban tudod igazából megmutatni a színészi képességedet, átadni gondolatokat, ez az igazi valami, amire nagyon sokan vágyunk, de ott kevés a néző, kevés a pénz, abból megélni nem lehet, vagy nagyon nehéz. Te is így látod?

Nos, igen. Pont ez a kettősség a furcsa. Ugyanis, ha jó társulathoz kerül az ember, ahol a vezetőség is áldoz energiát a sokszínű repertoár kialakítására, a mindenkori néző igényeit és a saját belső igényességét megfelelő metszéspontba hozva, akkor elégedetten lehet “csak” a színészi munkával foglalkozni. Az én egerszegi 8 évadom alatt tényleg minden műfajban helyt kellett állnom. Ez egyszerre nagyon jó tanulás volt, plusz változatossá és ettől érdekessé tette az ottani munkám. Merek még hinni benne, hogy pusztán az igényes színészi munkán keresztül közölni lehet, műfajtól, körülményektől függetlenül. Nekem ez a dolgom. Remélem többször sikerül, mint nem.

Egerszegen 7 évig voltál, itt nagyon sok szerep megtalált, de melyik az a 4-6 legfontosabb darab, előadás, szerep, amire a legbüszkébb vagy?

A Footloose c. musicalben Ren, a messziről jött csávó, aki nem igazán fogadja el a szűklátókörű szabályokat. Nagy vállalás volt nekem. Végig táncoltam, ami nem meglepő, hiszen ez képezi az alapkonfliktust, énekeltem nem éppen az én hangfekvésemben, és még a prózai jelenetek igazságát is meg kellett találni. Vagy a Közellenség, amiben Kolhaas Mihály lovait kellett játszanunk. Furcsa, humanoid lovakat, akiknek még gondolataik is vannak? Igen. Bírtam nagyon. Játszottunk egy tantermi TIE előadást ( osztálytermi színházi nevelési program) Verona 1301 címen, amelyben rengeteg szerep hiteles megformálása mellett drámatanárként is működtünk. Nagyon érdekes, komplex, tudatot, lelket megmozgató előadás volt. Sajnos csak keveset ment. Vagy az Alföldi rendezte Figaro házaságában Querubin. Csodás, egyedi világú, sziporkázó, pörgős előadás volt. Hiányzik. Az Illatszertár Árpikája mai napig az egyik kedvencem. Kis kerek egész, egy önálló bolygócska nem kevés humorral. Játszottuk Gianina Carbunariu Kebab c. darabját “diszkószínházi” formában ( nem volt elég játszóhelye a színháznak, szóval maradt egy zalaegerszegi diszkó), amellyel határon innen és túl is jártunk fesztiválokra. Holnap reggelig sorolhatnám még. Rengeteg meló volt, nagyon nagy útravaló tarisznyát kaptam.



Tavaly váltottál társulatot, pestre szerződtél a Turay Ida Színházhoz. Mi áll a váltás mögött?

Budapesti srác vagyok. Minden ide kötött a főiskola kezdetéig. Család, barátok, szerelmek, emlékek. Aztán eljött a színház ideje és annak rendje-módja szerint mindent felbolygatott. A jelenlegi éveim közel egyharmadát színházzal, és egyszersmind vidéken töltöttem. Szép, nem? Annak dacára, hogy tényleges második családot kaptam Zalaegerszegen ( arról a nem igazán elhanyagolható apróságról nem is beszélve, hogy itt ismerkedtem meg szerelmemmel, feleségemmel Lőrincz Nikollal), hiányzott mindaz, ami ide kötött Budapesthez. Ezen felül pedig kellett a változás. Sajnos nagyon úgy van bekötve ez az ország színházilag is, hogy a vízfejű fővárosban megy a mainstream, a castingok, filmes munkák, szinkron, sorolhatnám. Gondoltam, ebbe azért bele kellene szagolni,.

Mit tartasz a pályád legnagyobb sikerének, sikereinek?

Az biztos, hogy nem tapsban és ujjongásban mérem a sikert. Azok a munkák, amelyek során bennem, mint emberben és színészben egyaránt változás történt, előrébb léptem általuk, azok sikerek. Amikor ehhez társul a nézők igazi szeretete és kíváncsisága, az katarzis. De nem szeretnék elszálltnak tűnni, úgyhogy kijelenthetem, hogy igazán jól tud esni, ha szeretnek. Ha van küldetése egy előadásnak, akkor már maga a harc, amit megteszünk a cél eléréséért az elégtételként tud szolgálni. Ez a küldetés lehet a könnyebb szórakoztatástól a komoly ügyeken való elgondolkodtatáson át bármi. Amikor mindez egyszerre létrejön, na akkor nem kellene levenni hosszú ideig egy előadást a repertoárról.


Fotó: Barsi Dorka


Sok sportoló sportolót, sok művész pedig művészt választ magának párnak, hisznek az azonos gondolatokban, az azonos érdeklődésben; mások pedig pont ellenkezően gondolkodnak, bárki, de ne legyen szakmabeli. Párod is színésznő (Lőrincz Nikol), ennek vannak előnyei és hátrányai is. Mik ezek?

Jobban belegondolva, mindhárom komoly kapcsolatom színésznővel volt. A prózai oka ennek az, hogy a közeg, amiben éltem/élek mindig meghatározta a létezésem, így az ismerkedés is sokszor ezen belül történt. Nikollal nagyon hasonló a hőfok, amin élünk. Energiabomba ő is, általában én is. Semmi nem mindegy, minden érdekes, mindennek tétje van. Ez szakmai ártalom is, ugyanis a sűrített színházi pillanatokban nem lehetnek jelentéktelenségek. Pont ezzel viszont fárasztani is tudjuk egymást. Ha valamelyik fél éppen nem pörög, csak élvezi a nyugalmat, a belső békét, míg a másik készül egy premierre, és gőzmozdonyként tarol, nos akkor résen kell lenni, hogy ne menjünk el egymás mellett. Ugyanakkor amiatt, hogy tapasztalatból tudjuk, hogy miben van a másik, toleránsabbak, elnézőbbek tudunk lenni egymással, sőt, kell is tízezer fok után a hűsítő, nyugtató béke, amit akár tudatosan is meg tud teremteni az éppen passzívabb fél. Amikor egyszerre van hajtás, akkor valami fanyar humorú őrangyal dolgozik körülöttünk...

Nikollal a múlt héten itt beszélgettünk

Lőrincz Nikolett: mindig a kihívások vittek előre


Gondolom ezt a kérdést sok nem szakmabeli feltette, nehéz is válaszolni közhely nélkül. De én mégis felteszem, de nem a színészhez, hanem a férfihez: milyen érzés az mikor a párodat a színpadon csókoljál, hozzáérnek……?

Egyébként sem jellemző rám a féltékenység, ezekben a helyzetekben pedig pláne nem. Valaki egyszer azt mondta nekem, ha ilyen esetben a pároddal kapcsolatban nem érzel féltékenységet, akkor nem is szereted igazán. A hecc kedvéért aztán kipróbáltam, de nem ment. Ilyenkor egy szerep szerelmes, ő csókol, ölel, akár szeretkezik. A szerepet jó esetben ugyan a színész lelke és tudata kelti életre, de valahogy ez a közvetettség védelmet is ad a megformálónak. Puszta empátiával figyelve ilyen jeleneteket, megyek a sztorival, szurkolok, haragszom, örülök, vagy épp csalódom, szóval el tudok vonatkoztatni, tudom azt látni, amit teremtenek, nem pedig azt, aki teremti az illúziót. Előfordult azért, hogy valami féltékenység-féleség felütötte a fejét, de akkor is jött az illő válasz: azért a csajszi velem jön haza...



A művész nem attól művész, hogy van a kezében egy diploma, hanem azért (is), mert letesz valamit a művészet képzeletbeli asztalára. Te mit tettél le, mit szeretnél letenni arra az asztalra? Milyen Barsi Márton művészete?

Azt, hogy mit tettem le, nem igazán tudom. Adtam boldog, önfeledt pillanatokat, gondolkoztam közösen megoldandó problémákon, feltettem kérdéseket. Választ tessék magunknak találni, nekünk inkább a pontos kérdésfeltevés a dolgunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének válaszaim, csak korántsem biztos, hogy jók azok. Számomra a színművészet lényege a játék, a fantázia. Minél több a szín, a fény, a szárnyalás az agyamban, annál több látszik mások számára is. Ha én el tudok varázsolódni, akkor a nézőnek is sikerülhet, és ha mindez egy szép kompozícióban jön létre, akkor kaphat mindenki egy csomagot, amit bármikor kibonthat, a benne rejlő millió apró nüansz csak az övé lesz. Játszhat vele, tanulhat belőle, nevethet rajta... ez ritkán sikerül. Próbálkozni ér.

Milyen közeli/távoli célok lebegnek előtted?

Szeretném az újjáépülőben lévő önismeretemet és önbizalmamat megszilárdítani. Ehhez változtattam az életmódomon. Újra futok, elég sokat, olvasok ( bármilyen meglepő, ez nem természetes dolog), és leginkább egy új koordináta-rendszert fedezek fel az életemhez, mankóként. Azt kívánom magunknak Nikollal, hogy minél több időnk legyen végre együtt, egymással, magunkért. Nagyon vágyom rá, hogy filmezhessek. Borzasztóan izgat a dolog, úgyhogy reményeim szerint lesz is ebből valami! Színházban pedig szeretném kerni a főpincértől a mindenevőknek fenntartott étlapot. Finnyás gyomrom csak a nemtörődömséget és igénytelenséget veszi be nehezen.

Címlapkép: Barsi Dorka