Interjú a budapesti Stern Lilivel, a 19 éves táncossal, a tehetséges alkotóval.

Mikor és hol kezdtél el táncolni? Mi volt az eddigi utad az első lépésektől napjainkig?

2006-ban kezdtem el táncolni a Laukrisz Tánciskolában. Amikor első osztályos voltam megláttam a színpadon egy nálam egy évvel idősebb, akkor még kislányt, aki eszméletlen tehetséges volt, általa kedvet kaptam a tánchoz és a nagynéném unszolására beírattak a szüleim a tánciskolába. A Laukrisz egyébként jazz alapú, színpadi táncként említhető meg, amit nyolc éven keresztül hatalmas szenvedéllyel űztem. Mai napig azt gondolom, hogy a mozgás, a tánc igazi öröme ezekhez az időkhöz köthető és amikor néha nem találom már ezt az örömöt, akkor mindig az akkori általános iskolai éveimet próbálom visszaidézni.

Miután befejeztem a Városligeti Általános Iskolában a tanulmányaimat, a Laukrisz Tánciskolát is otthagytam, mert úgy éreztem, hogy kinőttem, nem fejlődtem már, nem volt kihívás. Ekkor anyukám beszélt rá arra, hogy a Madách Musical Tánciskolában folytassam a tanulmányaimat a gimnáziumi éveim alatt. Négy hihetetlen tömény, intenzív évet töltöttem a Madáchban, csodálatos tanárokkal és diákokkal, de egy idő után azt éreztem, hogy az ottani intézményi rendszerből erősen kilógok, nem vagyok odavaló, nem érdekel a balett, nem érdekel a musical, túl szigorú számomra minden. Elkezdtem lázadni. Alkotni szerettem volna, különleges lenni, újat mutatni. Ebben a diáktársaim, az ELTE Apáczai Csere János Gimnázium tanárai, a szüleim és a balettmesterem, Lakatos Zsolt bíztattak. Merjek Stern Lili lenni. Hát mertem.

2018-ban elmentem a Madách Tánciskolából, mert inkább az érettségimre készültem és már akkor úgy döntöttem, hogy nem szeretnék táncos lenni, leszek inkább rendező-koreográfus. 2018-ban pedig felvettek a Színház -és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakára, ami az eddigi életem legcsodálatosabb élménye, hiszen bejött az életembe valami teljesen új, legyen az a drámapedagógia vagy a művészetközvetítés, amik mind rengeteg új formát mutatnak meg nekem.


Fotó: Zellei Boglárka Éva


Most leszel másodéves egyetemista, évek óta koreografálsz. Az utad, a pályád miként indult el?

Nem tudom, hogy mikortól számíthatom, a pályafutásom indulását. Szerintem még csak most vagyok úgy igazán elindulóban, pedig most lesz 4. éve, hogy “koreografálok”. Az emberek kezdenek lassan hallani rólam, idegenek jönnek már az előadásaimra, de még rengeteg munkám lesz abban, hogy egyre jobban el tudjam adni magamat. Borzalmasan nehéz, fárasztó és megterhelő nekem, de valamiért ezt élvezem.

2015-ben rendeztem meg az első önálló előadásomat a gimnáziumom színháztermében Hiszek benned lelkem címmel. Ezután Szabó György segítségével jutottam el a Bethlen Téri Színházhoz, ahol 2016-óta bemutattam A skizofrén, Csomópont és LOOP POOL című előadásaimat. A Bethlenben el is indult azóta az Ambíció Tehetségprogram, ami fiatal alkotóknak ad lehetőséget a bemutatkozásra, ez a kezdeményezés nagyon fontos a színháznak és nekem is, ezért létre is hoztuk az ambíció blogot, ahol interjúkat készítek a bemutatkozókkal. Ezenkívül nagy fordulópont volt eddig minden csalódás, legyen az szakmai vagy magánéleti, az átmeneti időszakok, a külföldi utazások, de talán, ami a feje tetejére állított mindent, az a szeptember óta tartó terápiám.

Koreográfusként a munkáiddal mit szeretnél megmutatni, mire szeretnéd felhívni a figyelmet?

Nem nevezem magamat koreográfusnak, mert a szó régen használt értelmében biztos, hogy nem számítok annak. Inkább alkotónak, előadónak, mozgást rendezőnek definiálnám magamat és azt amit csinálok, de ez is elég nagyképűnek hangzik még. Mindig valamilyen társadalmi kérdésre, problémára, az egyén társadalmi helyzetére próbálok reflektálni. Keresem mindig azokat a témákat, amik örökérvényűek, próbálok kérdéseket feltenni és nem megoldásokat találni. Azt hiszem, hogy hatni szeretnék mindenkire, legyen rossz az amit csinálok vagy jó, de mindenképpen úgy menjen ki a néző, a résztvevő az előadói térből, hogy újat kapott.


Fotó: Balog Róbert


Tavasszal akkor kerestünk meg mikor a legújabb alkotásodnak, a LOOP POOl-nak volt a bemutatója, akkor időt kértél, majd később nyilatkozol, válaszolsz. Azóta sok hónap eltelt, hogy fogadta a közönség, a szakma az alkotásodat? Miről szól a darab?

A LOOP POOL eddigi életem legszebb és legnehezebb utazása, ami még mindig tart. A közönség mindig nyitott volt, hálás, értetlen vagy épp megvilágosult. Rengeteg emberhez jutottam el, sok új ismerőst szereztem, akik úgy beszéltek az előadásomról, mintha az övéké is lenne. Új nézőpontokból mutatták be nekem azt, ami a sajátom, új értelmezéseket hallottam és olvastam, elkezdtek rám figyelni a szakmán belül is. A darabról pont ezek miatt nem is tudom, hogy mit mondjak. Eredetileg a testképzavar témáját szerettem volna feldolgozni, majd az egyéves alkotói folyamat alatt, valami sokkal univerzálisabb dolog jött létre. Önátadás az egész, utólag úgy látom, hogy mintha feláldoztam volna magamat azért, hogy testileg és lelkileg egyaránt valami metafizikai dolgot értessek meg másokkal. Ez mind úgy történt, hogy sokáig nem is tudtam róla.

A színpadi meztelenség sem állt tőled messze!

Igen, az utóbbi 1,5 évem erről szólt. A meztelenségről, akár lelki, akár testi értelemben Le merek- e vetkőzni saját magam és mások előtt? Igen le merek vetkőzni. A civil életben egy viszonylag introvertált ember vagyok, aki erősen azzal küzd, hogy minél extrovertáltabb legyen. Jól megy ez a játék, éppen ezért a színpadon is annak élem meg. Szerintem a meztelenség egy eszköz, univerzális és ösztönös dolgok bemutatására, de az, hogy ezt hogyan jelenítjük meg a színpadon, az már egy bonyolultabb eljárás.


Fotó: Pallagi Petra


Közeli három célod?

Szeretnék a LOOP POOL-lal külföldre is utazni, itthon pedig még többet játszani.
Szeretnék civilekkel együtt dolgozni egy új táncszínházi előadásban.
Jelenleg pedig élvezem, hogy végre szerelmes vagyok és boldog.

Kövess minket