Interjú a 39 éves Lisztóczky Hajnallal, aki sikeres táncművész volt, majd jött egy nagyon súlyos betegség, ami hosszú évekre mindent megváltoztatott, ma újra a sikerek felé tör, mint mozgásrendező, mozgáskoordinátor, dramaturg, coach.

Mikor lépett be az életedbe a tánc? Egyértelmű volt már kislányként, hogy ez lesz az életed, már akkor táncos szerettél volna lenni?

Szegeden születtem, itt kezdődött minden. 3 évesen lúdtalp torna, 5 évesen már László Mónikánál gyerekbalett, majd komoly klasszikus balett és modern tánc óráim voltak. Ekkor szerette volna, az akkori balettmesterem, Anikó néni, hogy a Táncművészetire jelentkezzek. Úgy gondolták, hogy az adottságaim, a testi, és a szellemi érettségem, annyira jók, hogy tuti fel fognak venni. Én viszont ezt nem akartam, mert ösztönösen tudtam, hogy az nem az én világom. Én azért fogadtam szót a szüleimnek, hogy járjak táncra, mert mért ne. Azt se tudtam, hogy mi történik épp velem, de élveztem, jól esett. Sokszor felszabadító volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, de ez nekem nem a klasszikus balett, hanem a moderntánc volt. Ennyit tudtam akkor és ösztönből, megérzés alapján cselekedtem. Inkább sodródtam az árral, bár akkor azt hittem pontosan tudom mi történik, kitartottam a tánc mellett, a kertészkedés, a biológia, régészet, grafika, kerámia, szobrászkodás, fotózás iránt táplált szerelem mellett, szóval minden mellett. Nem terveztem, különösebben nem agyaltam semelyiken se. Soha nem volt egyértelmű, hogy táncművész szeretnék lenni. Mikor még pici kislány voltam, amikor már a mozgásokat figyeltem, bármi is legyen az, állat, növény vagy ember. Igazából az egészet ez fogta össze. Ez lett végül az életem. Ez vagyok én: mozgásrendező, mozgáskoordinátor.

Középiskolás éveidet a pécsi művészetiben töltötted el. Miként emlékszel vissza arra a négy évre?


Később Ménesi Gabriella lett a mesterem, akitől rengeteget tanultam és mai napig meghatározó személy bennem. Az Ő ötlete volt Pécs, több szempontból is. A legjobb tánc suli volt itthon. Abban az időben, Uhrik Dóra volt a tánc szak igazgatónője, nagy példaképem a mai napig. A pécsi iskolából, akiket láttam kijönni és azóta is valahogy különlegesebbek, mint a többi iskola diákjai, persze ez csak a kezdet, aztán jön az élet és az szelektál, átrendezi a dolgokat, kívül, belül. Az egész intézmény ahogy létezik remek. Három művész szak van együtt, és ez rendkívüli élmény. Nem is fogtuk fel mekkora lehetőség van benne. Kilógtam picit a sorból, mint mindig valami máshogy volt velem, mint a többiekkel, de ezt nem kell rosszul értelmezni, nem épp azt éreztem, hogy 'juj, de tuti vagyok', sőt, pont ellenkezőleg. Már akkor sok energiám, időm elment azzal, hogy olyan legyek, mint a többi osztálytársam, ami totál butaság volt tőlem, de ezt 14 évesen ki tudja megítélni. Annyit tudtam, hogy valami nem stimmel. Éreztem, hogy nem viselkedek megfelelően, nem értékelem a balettmesteremet kellőképpen, kellő érettséggel, pedig visszagondolva rendkívül megértő és türelmes volt velem, az akkori kamasz, hebrencs kislánnyal. Mai napig hálás vagyok a türelméért Rónay Mártának. A diákokkal viszont, nagyon jó kapcsolatom volt, a táncosok mellett, a zenész, és a képzőművész szakkal is.. Ez már feltűnt pár embernek körülöttem, de mindenki várt, hogy hátha kihozok ebből valamit. De nem igazán történt valami nagy bumm, mert nem volt a nyitottságon tudatos, előre megfontolt, csak kedveltem mindenkit, és érdekelt mindenki és minden. Igazából kapkodtam a fejem az újdonságokra.

Feszített 4 év volt, és voltak nehezebb és könnyebb időszakok, de alapvetően mindig úgy érzek a múltam iránt, ahogy a fejlődésem éppen tart. Újraértelmez dolgokat a tapasztalat, az idő. Így, ha mázlink van tanulunk valamit az utunk folyamán. Sokkal több lehetőség volt abban a suliban számomra, mint a Táncművészetin, viszont Pécsen nem voltam elég érett akkor, hogy merészen éljek az Isten adta lehetőségekkel, amik ott tobzódtak. Az a suli egy művész paradicsom. De követelmény is komoly volt, ami teljesen bilincsbe vert, hogy tökéletesnek lenni az egyetlen út. Ezzel a görcsösséggel el is vakítottam magamat, ez hiba volt. Nem hiszem magamról, ha újra kezdhetném most sokkal jobb lennék, mint akkor, de nyitottabban, kreatívabb oldalról közelíteném meg a lehetőségeket, és nem a hibátlanságra törekedve, görcsölnék.


Régen. Hajnal Feledi Jánossal. Fotó: Kővágó Nagy Imre.


Érettségi után a pályád könnyen indult el, gyorsan megtaláltak a szerepek, vagy….?


Pécs után megtaláltak és semmiért nem kellett nyúlnom vagy küszködnőm, hogy felkérjenek, dolgozni akarjanak velem, jött minden magától szépen. Bár anno izgultam a Bozsik Yvettel való találkozástól, Őt elsőnek én kerestem meg, Uhrik Dóra javaslatára, mondta: ”hogy olyan 'őrült' vagyok, hogy ott nagyon jól fogok majd teljesíteni”. Amúgy, szerintem mai napig izgul mindenki kicsit a Bozsik Yvett mellett, mert egy rendkívül összetett, izgalmas ember. Nagyra becsülőm a munkásságát, persze számomra mindig azok lesznek a top darabjai, amiket akkor éltem meg vele, mikor vele dolgoztam. Elfogultság az, ami bennem él, vállalom is, de én mégis azt gondolom a mai napig, az akkori társulat remek volt, izgalmas karakterek, olyan emberek, akiktől minden percben, mikor nézted őket, tanultál - Zarnóczai Gizella, Tokai Tibor, Krausz Alíz, Vati Tamás, Vislóczky Szabolcs, Magusin Anna, Jantner Emese.

18 évesen Yvette társulatában kezdtem el a pályát, ahol szintén nem gondolkoztam még jól magammal kapcsolatban, de szívvel, lélekkel dolgoztam minden darabban, kurzuson. A társulatért és magamért is. Persze a társulaton kívüli munkákat is folyamatosan elvállaltam.

Első kedvenc darab, talán az örök kedvenc a Dadaisták című előadás, de nagyon izgalmas volt az Estély is, amiben Yvettel és Vati Tamással táncolhattam. Aztán ott az Állatfarm, Katona József színpadán. Playground, szintén a Katonában, és a nagy sikerem a Varázsfuvolában, az Éjkirálynő volt. Itt már nagyon betegen álltam ki a premierre, igazából szépen búcsúztam el a színpadtól és azoktól, akik nagyon szerettek. Többen voltak, mint gondoltam volna akkor, sőt, akkor ilyen eszembe se jutott volna. Azóta is rengetegszer kapom meg, hogy az a karakter, az a játék, ahogy a színpadon léteztem nagyon hiányzik a művészvilágból. Kérdezik: vissza megyek-e még játszani, a válaszom mindig ugyan az, táncosként már nem tudok, annak vége, de ha valaki mozgásművészként, színészként gondol rám, akkor természetesen nagy örömmel. Végülis nem meghaltam.

Szóval imádtam mindig is a szakmámat, akárhol is jártam, előadóként, illetve alkotóként is. Ahol valami nem találkozott a morálommal, azt nem szenvedtem, eljöttem belőle, ugyanis ilyen is volt pár. Táncosként igaziból csak sodródtam az árral. Tettem, amit kértek, de nem sokat gondolkoztam semmin se.


Fotó 2000-ből. Trafóban performansz divatshow Tobbek kozott Nagy Fruzsina ruháiban. Balról jobbra: Halász Anna, Fülöp Tímea, Vislóczky Szabolcs, Sándor Évike, Hajnal, Krausz Alíz


És jött a betegség, a szklerózis multiplex. Túlhajtottad magad, vagy ez benne volt a génekben, kódolva volt? Újra tanultál beszélni, írni, járni……….mik voltak azok dolgok, tényezők, bármi, ami segített újra talpra állni, újrakezdeni mindent?


Nem génekben volt kódolva. Nem pihentem ki magam, munkamániás lettem. Ha beteg voltam nem feküdtem ki, csak mentem és dolgoztam, 40 fokos lázzal is, kétoldalú vesemedence gyulladással is a színpadon voltam. Végeztem a feladatomat. Yvettenél is, a Színművészetin is, a privát munkáknál is, mindenhol. Így alvásra sokszor pár óra maradt. Nem tudott a szervezetem felépülni. Hiába voltak jelek, hogy valami nem jó, ahogy tanultam a számat összeszorítva végeztem a feladatomat. Nem vettem saját magamról tudomást. Csak hajtottam és hajtottam magamat. A legmostohábban magammal bántam. A gyulladást begyűjtötte a szervezetem és lerakodott, gerincvelőmben lebontotta hártyát és elkezdte felzabálni, az agyamban is 3 db 50 forintos nagyságú gyulladás volt.

Készre vágtam magamat.

Nem tudom mi segített, nem tudom, hogy mi történt, amikor már szinte nem tudtam semmit a külvilágról, mikor már csak félrebeszélve tudtam kommunikálni valami egyik nap felébresztett. Egyszer csak kitisztult a szemem, és vizet kértem Édesanyámtól, aki könnyes szemmel kérdezte, hogy : " - Te látsz engem, Te tényleg hozzám beszélsz? ". Teljesen összezavart, hisz nem értettem, miért kérdez ilyeneket. Édesanyám elmondása szerint, ezelőtt a helyzet előtt, nagyon sokat aludtam a gyógyszerektől, és mikor éppen nem, akkor meg, össze-vissza beszéltem, miközben a szemeim üvegesek voltak. Nagy fájdalmaim voltak. Aztán az egyik alvásnál egyszercsak elkezdtem egész érthetően beszélni valakivel, hogy ne keljen még elmennem. Mintha győzködtem volna saját magamat, hogy meg tudod csinálni, te vagy a tested ura, becsüld, szeresd, tiszteld magad és akkor közösen végig lehet csinálni, de ne csak mondd, tényleg tedd is, érezd. Változnod kell, észhez kell térni. Ilyesmiket mormoltam, aztán megint csend.

De egyik nap mégis ránéztem Édesanyámra az ágyból. Aztán persze ez csak az új kezdet legelső pillanata volt.

Nehéz volt az újrakezdés? Nehéz évek vannak mögötted?


Sokat küzdöttem a testemmel, hogy újra hajlandó legyen velem dolgozni, de el kellett fogadjam, hogy nem csak az én akaratom teljesül, figyelnem kell magamra. Vigyázni magamra. Eleinte olyan életörömöm volt, hogy az első 2 évem elrohant, de már a társulattól eljöttem, nem tudott a testem úgy teljesíteni ahogy kell, és mentálisan kezdtem csődöt mondani, mert nem tudtam feldolgozni még a történteket. Egyre hosszabb és nagyobb alkotói csöndek következtek. Befelé kezdtem figyelni. A Gózon Gyula Színházhoz kijártam néha előadást készíteni, Szabó Ági nagyon támogatott abban az időben. De éreztem az a maximum, amit most csinálhatok. Aztán jött a párom és a gyermekem, az új családom. Örömöt, boldogságot éreztem és biztonságot. Így végre mertem magamon dolgozni. Ebben nagy segítségemre volt, Izsold Eszter Hedvig ( Önismereti facilitátor ). Utat talált hozzám, megnyíltam, sokat tanultam magamról, pedig csak párszor ültünk le beszélni, igaz, azok nem voltak éppen rövid beszélgetések.


Plakát. Bozsik Yvette asszisztense voltam. Képen: Szomor György, Peller Anna, Fésűs Neli, Paczuk Gabi


Ma mozgásrendező, mozgáskoordinátor vagy. Erről az oldaladról, munkásságodról mit tudhatunk?


Táncművésszé neveltem magam, de nem a tánc technikai része érdekelt, az szükséges volt, de engem az a bizonyos megfoghatatlan dolog izgatott táncosként, amit mi emóciónak nevezünk. A művész, amit a nézőkből ki tud hozni, a hatásunk. Mindezt tudatosan, irányítottan, persze normális keretek kötött. Alkotó-kutató vagyok, más, egy kis furiság, saját nyelvezettel.

Szklerózis multiplexem lett 27 évesen, valahogy nem vitt el, és nem is maradtam béna, de átírta az életemet, mesterem lett. Ekkor voltam végzős a Színművészetin. Felajánlották, hogy halasszak, én meg nem értettem, hogy mégis hova? Lehet többé nem fogok járni, mozogni. Elég ramaty állapotban voltam. Két osztályfőnököm volt, Iglódi István és Fodor Antal, ők is támogattak, hogy fél bénán el tudjam végezni az osztályt. Hagyták, hogy megéljem a magam módján, nem szóltak bele, nem próbáltak meg irányítgatni, és ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit tehettek értem. Mint egy jó szülő, aki figyel a gyermekére, ha kell. Ott van, ha esne, de nem ő akarja irányítani. Ekkor éltem meg teljesen magam a leginkább.

Betegség átírta - de ma már együtt írjuk - a sorsomat. Figyelnem kell rá és tiszteletben kell tartanom, már van bennem egy természetes fék. Nem engedi, hogy munkamániás legyek és ne éljem meg az Életet. Megtanított sok mindenre, hogy alkotóként nincs helyem a világban, ha kis se megyek a világba, ha nem élem meg az Életet és nem nyugtatom le néha a hullámokat. Ne termeljek, hanem igyekezzek alkotni. Futószalagon nem lehet csinálni, a rutint nem erre kell használni. Tudom nehéz megélni abból, amit fizetésnek kapnak a művészek nagy része, de remélem, hogy az erre alkalmas emberek kitalálják már a megoldást nekünk is.

Koreográfiát már 12 évesen készítettem karácsonyi ünnepségre a plébánosunk felkérésére, az akkor elsős általános iskolásoknak,. Felkavarta az is az állóvizet a koreográfia elején, de aztán valahogy mindenki levette a pozitív üzenetet belőle. Annyi volt a lényeg, hogy a fiúk élén a fiú ördög volt, a lányok élén egy angyal lány és mivel ők kibékültek, a nép is közösen vegyes páros táncot járnak, így nagy boldogság lett a végére. Elfogadták egymás másságát és megértették, nem tudnak egymás nélkül élni. Nincs jó rossz nélkül, és nincsen rossz jó nélkül.

Az akkor még Diák Szigeten volt a táncos nagyszínpadon 15 perces koreográfiám, a Sziget vízió, Sándor Évivel táncoltuk. Ez akkor olyan kis lázadó viselkedés termékeként született. Nagyon vicces emlék ma már.

A Színművészetin 3 kedvenc darabom volt, ezek már valóban 50 - 60 perces koreográfiák voltak. Az egyik az, amit a Márió és a Varázsló című mű nyomán kellett elkészíteni. Remek csapat volt velem és nagyon partnerek voltak. Nemes Zsófia (PR - Evolution Dance Company, vezetője évek óta), Gergely Attila (Frenák Pál szólistája volt), Fülöp Tímea (Bozsik Yvette társulat szólistája volt), Rakatomalala Myriam (modern táncosnő), Tonhaizer Tünde (modern táncosnő), és én is játszottam benne.

Aztán a két diplomamunkám: rendező-mozgásrendező-alkalmazott koreográfus vizsgára készítettem el a Picasso festőművész által írt: A telibe viszonzott vágyakozás című darabot, ezt még a MU színházba is játszottuk, két nap és teljes telt ház előtt. A második diplomamunkám a koreográfus diploma volt, azt én alkottam teljes mértében, ez a szklerózissal kapcsolatos élményemet dolgozta fel, nagy humorral. Címe: Dr Báthor Vitéz Győző. Itt bátyám, Lisztóczki Attila tervezte a rajzokat, animációs tervező pedig Mészáros Péter, a vágó pedig Palotás Kincső volt. Ez 2007-ben történt, és még lepedőre vetítettünk animációs hátteret. Ezelőtt itthon nem készült ilyen, annyira nem, hogy például azóta, Péter animációs tervező lett színházaknál. Animáció ment a koreográfiához végig, nagyon finoman hangolva, a színpadon folyó történésekkel. Ezzel jócskán beelőzve mindenkit itthon. Ez kicsit nehézség is nekem, mert mindig kreatívságomban és elképzeléseimben meghaladom az itthon bedolgozható információt, kort. Aztán elvetem, majd valaki jön 5-10 éven belül, és megcsinálja töredékét annak, amit anno gondoltam. Ennek a megoldására még nem jöttem rá, bár lehet csak annyi, hogy merész alkotókkal kell dolgoznom, akik vevők az újdonságra, újraértelmezésre. De ezt is kidobja majd a gép, előbb vagy utóbb.

De ott vannak vizsgafilmek, és koreográfiák tömege, például Zalaegerszegen az Apácák című előadás. De ott van a Mácsai Pál rendezte Urhatnám Polgár, ami a Vígszínházban ment. Itt mozgás rendező voltam már, bár kiírva sokszor koreográfusnak írnak ki a mai napig, pedig abban tánc egy volt csak. Ez nehézség, mert nagyon nem egy és ugyanaz a kettő. Teljesen külön pálya. Xyron-ban, ami egy magyar Las Vegas-i koprodukció volt, koreográfus lettem, koreográfus asszisztensből. Rendezőm Daniel Flannery volt. Az óriási szerelem, viszont végül nem jelent meg sajnos, az alkotók és az én nagy szomorúságomra, pedig csak egy pöc hiányzott már csak a befejezésig, de sajnos most még mindig nem lehet látni. Mozgásrendezési - mozgás koordinátori munkám volt egy animációs filmnél, az Egill-ben, aminek rendezője a Gauder Áron és Novák Erik páros volt. Fantasztikus fél év volt az nekem.

Divatshow-t állítottam össze, kiviteleztem, rendeztem, Triumph-nak, Orsay-nek. A nagy Glamour Show divatshow részét rendeztem, vezényeltem le egy staylist-tal.

Feledi János hosszú évekig a tanítványom volt, mentoráltam. Mára olykor-olykor együtt dolgozunk, de szinte minden egyes készülő darabját többször átbeszélgetünk.


Hajnal a kisfiával


és a férjével.


Következő tervek, célok?


A családomé az első hely. Örökké. Imádom Őket, fantasztikus ahogy mellettem állnak, támogatnak, megértenek. Feltöltenek olyan élményekkel, minden egyes nap, amit egymagamban nem tudnék, és ez itt a lényeg: virágzom velük, és ez újrateremtett, mint alkotót is, egy bölcsebb alkotót.

Szeretném kiteljesíteni a sorsomat. Szeretnék animációs filmeket készíteni, a rendező jobbkezének lenni, mozgást-karaktereket építeni, teremteni. Szeretnék klipeket forgatni, reklámfilmet szerkeszteni, mozgást rendezni, hogy a fantáziám szárnyalhasson. Szeretnék olyan emberekkel együtt dolgozni, akiktől még mindig újra és újra tanulhatok, akik szeretnek dolgozni, mint például Gulyás Dénes, Deniel Flannery, Iványi Árpád, Réti Barnabás, Mácsai Pál, Dobó Kata. Mindegyikőjüktől máshogy és mást tanultam., és ez csak a közelmúlt.

Coach is vagyok, és tánc dramaturg, vagy csak tanácsadó. Ez a megrendelőn múlik, hogy melyikre van szüksége belőlem, amikor elhívnak dolgozni.Mindenre és mindenkire nyitott vagyok, aki nyugodt, emberséges, jókedvű munkafolyamatban szeretne alkotni, és nem csak úgy odadobni valamit. Úgy érzem, az élet csak most kezdődött el igazán.