Kiss Aletta a 22 éves táncművész, a háromszoros hastánc világbajnok mutatkozik be.

Nagyon régre nyúlik vissza bensőséges kapcsolatom a mozgással, melynek első lépéseit édesanyámnak köszönhetem. Hároméves voltam, mikor beíratott gyermektornára, ami meghatározó élmény lett a számomra. Mint ahogy nyughatatlan, új utakat kereső felnőtt lett belőlem, úgy lázadó, különc kisgyerek is voltam. A balett akkoriban nem igazán nyűgözött le, rózsaszínnek és csillogónak láttam – ami gyerekkori értelmezésem szerint szinte szitokszónak számított. Persze később képeztem magam a klasszikus irányba is, ám szigorúan csak technikai alapozás, pontosítás céljából.

Utam során számos táncstílusba volt lehetőségem belekóstolni: gyermekként tanultam néptáncot, latin- és sztenderd táncokat, mazsorettet, később kortárs- és moderntáncot, burlesque-et, showtáncot, bollywood-ot és közel keleti néptáncokat.

10 éves voltam, mikor rám talált a cirkusz. Nagyszüleim őrségi házának udvarán szinte folyton fejjel lefelé lógtam, létrán, trapézon, gyűrűn – mindegy volt, csak ne kelljen két lábbal a földön állni! Emellett egy általános iskolai barátnőmmel elkezdtünk poi forgatást tanulni, teljesen autodidakta módon, melyet partnerakrobatika-elemekkel színesítettünk. Oktató akkoriban – főleg vidéken – nem igazán volt, így lassan haladtunk, hatalmasakat estünk és remekül szórakoztunk. Máig szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre. Volt néhány apróbb fellépésünk is, melyek után úgy éreztük, jobban el kellene mélyülnünk valamilyen táncos mozgásformában ahhoz, hogy szebb produkciókat állíthassunk színpadra. Izgatott keresgélésbe fogtam hát, de sehogy sem találtam meg az igazit.



Több rendezvényen is láttam akkoriban hastáncosokat, akiknek mozgásában épp azt a kecsességet fedeztem fel, melynek elérésére és színpadi megjelenítésére magam is vágytam. Végül vettem egy mély levegőt, és a környezetem nagy döbbenetére beiratkoztam egy hastánc tanfolyamra. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy néhány évvel később hastáncosként állok majd a színpadon, végzett oktató leszek, arról pedig álmodni sem mertem, hogy három világbajnoki címmel a kezemben igyekszem népszerűsíteni ezt a gyönyörű táncot. Utam a hastánc világában nem indult felhőtlenül. Az első hastáncoktatóm kiválasztásakor az akkori, középiskolás életvitelemnek megfelelő időpontot választottam, hiszen nem mozogtam otthonosan a hastánc világában, nem tudtam, kitől érdemes tanulni. Megszerettem ezt a mozgásformát, így nem csak rendszeresen látogattam az órákat, de otthon is sokat gyakoroltam. Egy idő után viszont komoly térdproblémáim lettek. Már fontolóra vettem, hogy abbahagyom a táncot, mikor egy eredményes verseny díjaként magánórát nyertem egy professzionális oktatóhoz. Ő döbbenten javította a technikámat és javasolta, hogy váltsak tanárt, ha szeretném, hogy megszűnjenek a panaszaim. Évekig küzdöttem még szerencsétlen választásom következményeivel, ám hálásan gondolok vissza azokra a mestertanárokra, akiknek a kezei alatt végül testem és lelkem számára is egészséges technikai tudásra tehettem szert. Úgy érzem, ennek a személyes tapasztalatnak az eredménye, hogy tanítványaimat mindenekelőtt egészséges mozgásra szeretném tanítani, szigorúan és pontosan igyekszem oktatni, hogy nekik ne kelljen megküzdeniük azokkal a problémákkal, melyekkel nekem kellett annak idején.



Szembesülnöm kellett vele, hogy amennyiben igazán magas szinten szeretném űzni ezt a táncot, úgy külföldre fog vezetni az utam. Volt pár nem túl felemelő tapasztalatom, ám ezek ellenére hiszem, hogy egyetlen táncosnak sem kell átélnie, hogy meglökik az öltözőben, hazugságokat terjesztenek róla, kinevetik a színpadon vagy épp kihasználják és hogy ezek ellen közösen könnyedén tehetünk. Magyarországon sajnos nem sikerült a hastáncnak még túllépnie egy körülbelül tizenöt éves félreértésen. Remek reklám volt akkoriban, hogy „a hastánc mindenkié”, ami részben igaz is, hiszen ha jól csináljuk, akkor számos jótékony hatása van, csak néhányat kiemelve: erősíti a hátizmokat, így tartásjavító; pozitív hatással van a szexuális életre; erősíti a medencealapi izomzatot, mely a várandóság és a szülés során kritikus szerepet tölt be; mindezeken felül pedig természetes nőiességet és eleganciát kölcsönöz művelőjének. Ám megfelelő szabályozás hiányában egyelőre nem sikerült a közönség felé is kommunikálható különbséget tenni a hobbi és a professzionális hastánc közt, így gyakran gondolják a nézők egy hobbi táncos előadását látva, hogy ez egy viszonylag egyszerű tánc, melynek során szép ruhákban, kisminkelve mosolyog egy hölgy a színpadon, de nem, több ennél. Számomra viszont az önkifejezés egy fontos eszköze, technikai tudás kimeríthetetlen tárháza és a kultúrákon átívelő egyetemes nőiség közvetítője, mely képes kilépni a maga köré vont rózsaszín ködből, őszintén beszélni és megtalálni méltó helyét a táncok közt.

Ahogy saját utamra léptem, elkezdtem érezni a tánc megannyi jótékony hatását. Úgy gondoltam, ezzel érdemes komolyabban foglalkozni, így beiratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia szakára, hogy mozgásterapeutává képezzem magam. Budapestre költöztem, ahol utam ismét visszavezetett a cirkusz világába. Immár rutinos oktatók segítségével tudtam képezni magam, elkezdtem tűz- és LED zsonglőrködéssel is foglalkozni, de ami a legfontosabb: olyan közösségre találtam, mely arra törekszik, hogy folyamatosan fejlessze magát, feszegesse a saját határait, újat alkosson, ez pedig végtelenül inspirálóan hatott rám.



Így, energiával telve, keresni kezdtem a lehető legnagyobb kihívást, és neveztem a moderntánc világbajnokságra, ahonnét nem csak három első hellyel, de rengeteg inspirációval és energiával feltöltve érkeztem haza. Kemény munka volt, sok időt és energiát emésztett fel a felkészülés, de úgy gondolom, minden pillanata megérte, hiszen szembesültem a gyengeségeimmel, rengeteget fejlődtem, és persze felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb.

Az évek alatt hastánc oktató, koreográfus és professzionális színpadi táncos végzettséget szereztem, és elindítottam saját iskolámat, az AmayArt Stúdiót is. Végtelenül büszke vagyok rá és hatalmas örömmel tölt el, hogy tanítványaim egytől egyig – akár hobbitáncosok, akár profik – szeretik az őszinte szót és megfogadják a jószándékú kritikát, a hastánc színvonalának emelésén dolgoznak, fejlesztik a technikájukat, és többre tartják a felkészült, technikás táncost a csillogó ruhánál. Jelenleg hastánccal, burlesque tánccal és cirkusszal foglalkozom, folytatom tanulmányaimat immáron pszichológia mesterképzésen, valamint gyakran vállalok cirkuszi és színházi háttérmunkákat is, mert úgy érzem, mindenekelőtt ez nevel alázatra a szakma iránt.

Hálás vagyok a rengeteg támogatásért, amit kapok hosszú évek óta a családomtól, barátaimtól, akik szeretnek olyan vadócnak-különcnek, amilyen mindig is boldogan voltam. Ahogy visszatekintek, örömmel gondolok minden sikerre és kudarcra, minden építő vagy megerősítő emberi kapcsolatra, hiszen úgy érzem, ezek adják a fundamentumát annak a művésznek, aki már vagyok, de annak is, aki még csak lenni szeretnék, és aki sok és alázatos munkával lehetek is egy nap.