A 45 éves gödi Körmendi Viktória mutatkozik be. Aki volt már kozmetikus, fotós, írt két könyvet, ma a színészi pályán szeretne érvényesülni. Beszélgetésünk első részében az élete legfontosabb pillanatait, állomásait, terveit beszéltük át kislány korától napjainkig.

Kislányként inkább a jó tanuló kategóriába sorolnám magam, bár nem feltétlen a klasszikus értelemben. Jó jegyeket kaptam az iskolában, de nem “seggeltem” folyamatosan a könyvek felett otthon, csak annyit tanultam, amire szükség volt ahhoz, hogy jó jegyeket kapjak, mert lelkiismeretes voltam. Nyilván az otthoni elvárásoknak is meg akartam felelni, hiszen édesapám nem szívesen látott az ellenőrzőmben négyesnél rosszabb osztályzatot. De nem ez volt az elsőrendű szempont, hogy jól tanuljak. Szerettem játszani, barátokkal közös időt tölteni, nagyon energikus kislány voltam már alsó tagozatban is. Összeségében jó gyerek voltam, a tanárok szerettek, nem volt velem nehéz dolguk. Igazi “csajos álmaim” nem nagyon voltak, talán picit fiúsabb voltam, hiszen nagyon sok időt töltöttem el a bátyámmal, aki 9 évvel volt nálam idősebb, és akinek a baráti társaságában nagyon szerettem lenni. Persze, én is babáztam, de amire kifejezetten emlékszem, hogy nem fésülgettem a babákat, hanem beragasztottam a lábát, kezét, mert baleset érte, volt amelyiket műteni is kellett. Természetesen nekem is voltak, az akkori korban kapható barbie babáim, játszottam is velük, de jobban szerettem és későbbi kedvenc kabalám lett, a monchichi.



Az Általános Iskolát több helyen jártam, a 8. osztályt a XV. kerületben, a Kossuth utcai iskolában végeztem, majd a Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Pici koromtól kezdve orvos akartam lenni, amely középiskola végéig megmaradt, de mellette a színészi pálya is vonzott. 17 éves koromban jelentkeztem a Gór Nagy Mária Színitanodába. Meglepetésemre felvettek, annak ellenére, hogy azt a verset, mellyel készültem, végül nem sikerült kívülről elmondanom, így felolvastatták velem. Aztán az élet úgy hozta, és fontosabbak voltak a barátok, a szerelem, végül mégse mentem oda tanulni. Amit a mai fejjel már rettenetesen bánok, de végül a sors mégis errefelé irányított, bár jóval később, de megtaláltam önmagam, aki valójában lehetek, és életem részévé vált, egyszóval: a színjátszás “szerelem” az életemben. Jelentkeztem az orvosi egyetemre is, de nem volt annyi önbizalmam, hogy a felvételire elmenjek. Ekkor teljesen más pálya felé kezdtem el érdeklődni, a Dallos Ida Kozmetikusképző Iskolában szereztem kozmetikus végzettséget, ami talán némileg hasonlított az orvosi “fehérköpenyes” pályához.



20 évig dolgoztam a kozmetikus szakmában, de közben elvégeztem egy fotós tanfolyamot is, és mellette, majd később önállóan is dolgoztam fotósként. Műtermi felszerelést is vásároltam, és szerencsére sikerült otthoni körülmények között, bérleti díj fizetése nélkül műtermet berendezni, ahol portfoliókat készítettem. Mellette a családi vállalkozásunkba is besegítettem, adminisztratív feladatokat láttam el. Idővel sajnos a válság hatására cégünk tönkre ment, feladtam a fotózást, és csak a kozmetikával foglalkoztam, bíztam benne, talán a szépségipar, mint szolgáltató tevékenység működőképes, de mégsem így történt, és a bérleti díj, a járulékok többe kerültek, mint amennyit sikerült bevételkent prezentálni, és végleg felmondtam a kozmetikus szakmával.

Nem volt nehéz döntés, mert sajnos nem éreztem szívügyemnek, és teljes mértékben a művészi pálya fele vettem az irányt, írni kezdtem, majd következett a színészi tevékenység, és mellette maradt a fotózás is...



Legemlékezetesebb történés, mely egyben trauma is az életemben: a testvérem, a 9 évvel idősebb bátyám elvesztése (1987-ben), amikor én csak 14 éves voltam. Talán ez a traumatikus esemény hatására nem bontakozott ki művészi hajlamom, az önbizalmam, lelkileg és gyakorlatilag is teljes mértékben meghatározta életem további alakulását. Mind e történés dacára, nemcsak a halál tényével, a gyásszal kellett megbirkózni, hanem azzal a kialakult helyzettel is, hogy talán a halála nem is valós, csupán egy megrendezett baleset. E hosszú eseménysorozat konklúziójaként, kvázi terápiás céllal is évekkel később, 2014-ben megírtam életem első regényét, Félhomály - A titok címmel. Ezt követte 2016-ban a történet második része, Féhomály - A vörös köd című regény. Mindkettő könyv magánkiadásban lett kiadva, és a mai napig kapható az internetes könyves portálokon.

Közben (2016-ban) belépett az életembe első szerepem, egy TV-s produkció epizód főszerepe, melynek hatásra életem részévé vált a színjátszás. Gyakorlatilag végzettség nélkül, de mára már több tapasztalattal magaménak mondhatok két reklámfilm főszerepet, és két mozifilm szerepet. Célom, hogy minél több produkcióban (legyen az tv film, mozifilm, rövidfilm, reklám) szerephez juthassak. Mivel klasszikus értelemben nem végzettségem a színészet, nevem meg nincs a szakmában, így sokkal nehezebben kapok szerepeket, főként úgy, hogy ez hivatásommá is válhasson, vagyis anyagi viszonzás fejeben játszhassak. De kitartóan keresem a lehetőségeket, és eddigi munkáim végeredménye is a jövő zenéje, hiszen a második mozifilm még forgatás alatt áll, melyet hamarosan premier koronáz...


Salonpas tv reklám, főszerep




A Pillanat c. filmben, werk fotók


14 éves koromban ismertem meg későbbi férjem, akihez 24 évesen feleségül mentem, 25 évesen megszületett kislányunk. Életem úgy alakult, hogy 2 évvel később elvaltunk egymástól, de megismerhettem a felnőttkori szerelmet, az 5 évvel idősebb jelenlegi férjemmel, akivel három gyermeket neveltünk fel. Gyerekek felnőttek, 26, 21 és 19 évesek. Lányom, aki 21 esztendős, az idén, nyár elején adott életet első unokámnak, a most 2 hónapos Leonárdnak. Csodálatos érzés nagymamának lenni, boldog vagyok, hogy ennyi idősen tapasztalhatom meg a nagyszülői érzéseket, feladatokat. Kitölti minden szabadidőmet, és még energiám is marad minden más teendőre, hobbira, mely fontos az életemben...



Beszélgetés folytatódik.

Fotók: Körmendi Viktória. Műtermi képek: Pintácsi Viki.