A tápiósági 19 éves Vinacsek Ivett 5 éve él Budapesten, előbb táncosnak, ma forgatókönyvírónak tanul. Ivettel beszélgettünk a táncról, illetve a váltásról.

Kislányként egyértelmű volt, hogy táncos szeretnél lenni vagy érdekeltek, foglalkoztattak más dolgok is? Mikor és hol kezdtél el táncolni?

A művészetek mindig úgy vonzottak akár a mágnes. Általános iskolában szavaltam, iskolai darabokban színészkedtem, énekkaros voltam, illetve rajzszakkörön vettem részt. A mozgás szeretete az első lépésemtől kezdve jelen volt, de sajnos ezt a szeretetet nem volt lehetőségem kibontakoztatni akkoriban. Noha nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem volt rá lehetőségem. Egy kis faluban – Tápióságon- nőttem fel, amely mondhatni "burokba" zárt, az esélyektől elszigetelve. A kis faluban volt egy amatőr táncos csapat, melynek 12 évesen lettem a tagja. Ezután - gyermekfejjel- magamat kezdtem képezni. Rengeteg táncos videót megnéztem a YouTube-on, ahonnan ellestem a mozdulatokat, illetve elemeztem azokat. Így kezdtem magamnak szólókat kreálni, és hamar rájöttem, hogy egyedül sokkal jobban ki tudok teljesedni a színpadon, mint csapatban. Amikor közönség előtt táncolhattam, az első és az utolsó alkalomkor is ugyanazt a boldogságot éreztem. Boldogságot, mert képes voltam meghaladni a kommunikáció legmagasabb szintjét is, miszerint szavak nélkül elérhettem az emberek szívét, és átadhattam egy lelkem mélyéről származó üzenetet.


Fotó:Harczi Katalin


Általános után pesten tanult tovább. Milyen évek vannak mögötted?

Hogy őszinte legyek, szinte 0 előképzettséggel kezdtem el a táncművészeti szakgimnáziumot, de egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy színházi táncos szeretnék lenni. A cél elérése érdekében pedig bármire képes voltam. Kollégiumba költöztem Pestre. Eleinte nagyon nehéz volt. Szinte úgy éreztem, hogy a tömeg összenyom, és az állandó zajt sosem fogom tudni megszokni. Senkit nem ismertem, teljes mértékben magamra voltam hagyatkozva, ha bármi gond volt, magamnak kellett megoldanom. 14 évesen kellett felnőtté válnom, távol a szüleimtől, a rohanó nagyváros kellős közepén. Mégsem bánom, hiszen ettől sokkal érettebb, öntudatosabb és felelősségteljesebb lettem. Mára már el sem tudnám képzelni az életemet falun. Persze, jó visszatérni oda. A nyugodt környezet jó hatással van a lélekre, de én sosem voltam a tétlenkedős típusú ember. Kell a nyüzsgés, a lehetőségek, a változatosság. Iskola mellett rendszeresen kaptam meghívást - leginkább vidékre -, hogy különböző előadásokhoz, kisebb musicalrészletekhez koreografáljak. Akkor jöttem rá, hogy a tanításban tudok igazán kiteljesedni. Ezt mutatja az is, hogy van egy már 3 éve sikeresen működő csapatom, akiket soha, semmi pénzért nem hagynék el.


Fotó:Harczi Katalin


Ma forgatókönyv- és drámaírónak tanulsz. Ez nagy váltás volt. Miért? Honnan az írás iránti szeretett?

Hosszú út vezetett el idáig. Bár elmondhatnám az elejétől a végéig azt az érzelmi hullámvasútat, amit az elmúlt évek alatt megéltem, de ha ezt megtenném, akkor ebből nem egy riport, hanem könyv lenne. Megpróbálom röviden, de a legőszintébben összefoglalni az elmúlt 4 évemet.

Minden nap megküzdöttem saját magammal, a korlátaimmal, az engem ért kritikákkal. 14 évesen az ember nem tudja mit vállal, ha egy olyan szakmát választ, ahol vásárra viszi a saját testét és lelkét.

TESTÉT, mert nekünk táncosoknak makulátlanul kell kinéznünk, és a maximálisat kellett nyújtanunk, mindig, mindenhol. Ami a hétköznapi emberek számára átlagos testalkat, az nálunk túlsúlyosnak számított. A testünk volt az eszközünk, mint festőnek az ecset. Nem engedhettük meg, hogy ez ne legyen karban tartva. Na de milyen áron? Az iskolai mérlegelések, alaki figyelmeztetők és társai fekete karmok voltak, amik egyre húztak le az önutálat sötét medrébe.

LELKÉT, mert a színpadi mosoly mögött megannyi fájdalom lapult, mit a közönség nem láthatott. A baj csak ott kezdődött, amikor ezt a színpadi mosolyt a való életben is használni kezdtük. Senki nem vette észre, ha baj volt, csak, amikor már teljesen összetörtünk.

Úgy telt el ez a négy év, hogy folyamatosan próbáltam mindenkinek megfelelni, mindenhol helyt állni, míg végül ennek súlya alatt roppantam össze, mert a testem feladta a küzdelmet. A 9. osztály elkezdése előtt térdficam miatt megműtöttek, és azt mondták nem lehet már belőlem táncos. Nem hittem nekik, és sikerült elindulnom az álmaim útján. Mint említettem, megalapozatlanul vágtam bele az iskolába, és bár a kezdeti időszakok igazán izgalmasak és felfelé ívelőek voltak, elindult a második év után egy csúszás lefelé. Minél inkább próbálkoztam, annál kevésbé tudtam megfelelni az elvárásoknak, de leginkább önmagamnak.


Fotó: Buzás Csilla


Az érettségi évében már albérletben laktam. Az "önellátó" üzemmód mellett, külön órákra jártam, a közismereti tantárgyakat követően, átlagosan 5 órás táncok után, még személyi edzőhöz mentem, hajnalban tanultam, hétvégén pedig vidéken tanítottam. A hajsza hónapjai voltak ezek és nem álltam le, mert azt éreztem ettől leszek jobb, ettől leszek elég. Azonban, szépen lassan elfogyott az erőm, és egy versenyen, ahol éppen szólót táncoltam újra kiment a térdem. Sosem fogom elfelejteni a reccsenést, a lassan összehúzódó függönyt, amely jelezte, hogy nem csak egy előadás ért véget, hanem egy álom hullott darabokra, s vele együtt minden, amiért küzdöttem. 1 órát feküdtem színpadon, görcsben a fájdalomtól, majd még másfél óra volt amíg bevittek a kórházba, ahol visszarakták a térdkalácsomat. Ez a baleset véglegesen letérített a profi táncossá válás útjáról.

Az írói kérdésre válaszolva. Tudod hogyan éltem túl életem nehézségeit? Folyamatosan írtam. Papírra vetettem fájdalmaimat, a gondolataimat, amik belülről martak, amiket nem mondhattam ki. Írás közben elrepítettem magam a fantázia világába, oda, ahol senki nem bánthat, és az lehetek, aki csak akarok lenni. Mindig is a tánc és az írás volt a legnagyobb szenvedélyem, ahová menekülhettem. Mivel táncos már nem lehetek, így egyetlen út maradt, amiről már soha senki nem tud letéríteni, ez pedig az írói pálya. Miután felvételt nyertem a Színház és Film Intézetbe, úgy éreztem, hogy oka volt a történteknek, és nem véletlen, hogy nekem a dráma-és forgatókönyvírás útján kell tovább haladnom.


Fotó: Buzás Csilla


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tánc örökre eltűnt az életemből, ugyanis a csapatom a mai napig kitart mellettem, s ezáltal megmaradt nekem valami a múltból. A tanítás továbbra is fontos számomra, ha nem fontosabb, mint valaha. Október 25.-én este 7 órakor a Ferencvárosi művelődési központban pedig egy nagy álmom válik valóra, amelyen már azelőtt elkezdtem dolgozni, hogy tudtam volna, merre sodor az élet. A tánc és próza fogja együttes erőkkel megjeleníteni az élet nagy kérdéseit, továbbá választ is ad rájuk. 2 éve dolgozom ezen a projekten, melyben benne lesz minden, amit eddig át kellett élnem. Ez lesz a nagy előadásom! Aki eljön és látja-hallja, az kap egy darabot a lelkemből.

Hamarosan folytatjuk.

Kövess minket