Interjú Oberfrank Rékával, a 25 éves kortárs táncossal, táncművésszel.

Művészcsaládba születtél, mennyire volt egyértelmű, hogy neked is a színház, a színpad lesz a te világod?

Igen, szüleim színészek. Édesanyám, Juhász Róza, édesapám Oberfrank Pál. A családunkban még Oberfrank Géza karmester, Oberfrank Péter zongoraművész és karmester neve is sokak számára ismerős lehet. Nagynéném Bányai Rita, az Operaház fősúgójaként dolgozik, valamint unokatestvéreim közül Oberfrank Luca grafikusként végzett a Képzőművészeti Egyetemen, Oberfrank Petra a Kisképző után díszlet és jelmez tervezést tanult. Tehát igen, elég erősen jelen van a családban ez a vonal.

Gyakorlatilag kiskoromtól kezdve követtem a szüleimet, főleg apukámat. Ez részben azért is alakult így, mert nem volt mindig olyan egyszerű minket hova tenni, aztán később azért, mert testvéremmel együtt, de én különösen szerettem apuval dolgozni menni. Sok-sok próbán, szinkronizálásnál ültem és néztem, mi és hogyan történik. Engem egyből berántott magával ez a világ, de nem feltétlen a színpad része. Pl. kislányként sokáig szimpatizáltam az ügyelői munkával is. Apukám a Vígszínházban volt tag 17 évig, tehát gyakorlatilag az egész gyerekkoromat felölelte ez az időszak. Akkor is nagyon szerettem a „Vígszínház illatot” -a saját elnevezésem szerint -, azt az energiát, a nyüzsgést. Nyilván varázslatos, izgalmas gyerekként, hogy én bemehetek a díszlet mögé, a zsinórpadlásra, tudom a trükköket, megnézhetem a raktárakat is, a forgószínpadot alulról és ezer más dolgot. Tehát utólag teljesen érthető és szinte egyértelmű, hogy már ott eldőlt, hogy valami közöm lesz ehhez, de akkor erről még nem gondolkodtam. Nekem ez egy nagy játszótér volt.



Mikor lépett be az életedbe a tánc? Sok lány a klasszikus vagy a jazz balettel kezd és később vált, mit volt a te utad?

Először néptáncra kezdtem el járni óvodában, ha jól emlékszem heti egy alkalommal. 3-4 éves korban még inkább a játékokra, mozgással összekötött mondókákra került a hangsúly, mintsem valódi tánclépésekre. Innentől kezdve egy kisebb kihagyással, de mindig jártam táncolni. Jó néhány évig maradt a néptánc is, de már az iskola mellett, aztán mellé jött a jazz balett, mazsorett, néhány évig még műkorcsolyáztam is. Elég sokáig hobbi szinten volt jelen az életemben a tánc, nem gondoltam rá, mint hivatásra, csak annyit tudtam, hogy nagyon szeretem csinálni és a csapat is jó volt. Nagyjából 13-14 éves lehettem, amikor egyszer csak jött a felismerés. Nem sokkal utána megismerkedtem a kortárstánccal, és azóta is ebben a szférában tevékenykedem.

Az Angelus Iván alapította Budapest Kortárstánc Főiskola mára már megszűnt szakközépiskola részén indult a tánccal való hivatásos foglalkozásom. Érettségi után a főiskolai tanulmányaimat szintén ebben az intézményben folytattam. A főiskola utolsó félévében Koppenhágában tanultam a The Danish National School of Performing Arts -ban, majd egy évet töltöttem Spanyolországban szakmai gyakorlaton. Jelenleg pedig a Budapest Kortártánc Főiskola MA képzésére járok.



Kortárstánc nagyon összetett. Hozzád milyen stílusok, irányok állnak közel?

A kortárstáncon belül is rengeteg irány mutatkozik meg, mind mozgásformákban, mind alkotói irányzatokban. Hozzám legközelebb talán az inkább dinamikusabb, összetettebb, valamilyen ugrás, ritmus, vagy koordinációs kihívással megspékelt mozgások passzolnak leginkább, de rengetegszer dolgozom a finomsággal, puhasággal, ejtéssel, könnyedséggel. Ezek egyébként kiegészítik egymást, és az egyik, a másikat erősíti. Továbbá, ha alkotásról van szó, akkor sokat táplálkozom improvizációból. Ez segít új utakra, addig talán ismeretlen ösvényekre tévedni, amiket agyból nem lehetne kitalálni.



Az eddigi legfontosabb versenyeid, táncos fellépéseid, munkáid?

Számomra a gyermekkori emlékeim is meghatározóak. 7 éves koromtól évente többször voltam színpadon előadóként, valamint versenyeken is, ahol jó eredményekkel szerepeltünk. Itt szerettem meg ennek az ízét. A Czene Zsuzsa által vezetett Rézpatkó Néptáncegyüttessel is több műsor állt össze, amikre mai napig szívesen gondolok vissza. Szabadi Editnek és férjének, Kutni Róbertnek köszönhetően igazi díszletben, jelmezekben adhattunk elő olyan táncos mesejátékokat, mint a Diótörő, Hófehérke és még sorolhatnám. Ők készítettek fel mazsorett versenyekre is, ahol többször országos bajnokok lettünk. Ezek mind nagyon fontosak nekem.

Az iskolai évek alatt készült darabok is újabb kihívások elé állítottak, mindig úgy éreztem, hogy van tétje. Hol fizikailag, hol lelkileg, hol előadóilag.

Pályakezdő alkotóként a Nemzeti Kulturális Alap Imre Zoltán Program kollégiuma támogatott először, így a Horváth Nórával közösen elkezdett munkánkat, az After Ever After-t a Mu Színházban be tudtuk mutatni 2018 őszén, melyet azóta újra is játszottunk a szegedi Thealter Fesztiválon, valamint egy német és egy svéd fesztiválon és a tervek szerint még látható lesz Budapesten is az idei évadban. Fontos volt számomra a Nagy Csilla vezette Cipolla Collectivával történt munkánk, az Amőba is, amely egy improvizáció alapú előadás volt.



Ismert ember lányának lenni, az egy könnyű vagy egy nehéz feladat volt? Sokan gondolhatják azt, hogy apukád által, az ő csettintésére kinyílnak előtted az ajtók, így van, vagy nagyon másképp?

Ez a kérdés az általános iskola megkezdésekor merült fel először. Új helyre költöztünk, ahol egy összeszokott közeg volt, az én új osztályomban is szinte mindenki ugyanabba az óvodába járt előtte. Új lányként alapból nehéz helyzet állt előttem, de beleégett az emlékeimbe, ahogy megyek a folyosón az első napokban, és mindenki sugdolózik, senki nem jön oda hozzám és mutogatnak, ha pedig közeledni próbálok leráznak. Aztán meg is kérdezték, hogy akkor mi ugye gazdagok vagyunk, és az apukám gonosz. Ebben az időben apu sokat volt a TV képernyőjén és egy negatívabb szereplőt alakított, szóval innen jött ez a következtetés és gondolom a szülők befolyásolása által is. Nyilván ezek idővel elsimulnak, ahogy ez akkor is megtörtént, és aztán megtaláltam a saját társaságomat, szereztem barátokat, olyanokat is, akik a mai napig megmaradtak. Alapvetően amikor bemutatkozom bárhol, a jellegzetes vezetéknév miatt egyből jönni szokott a kérdés, hogy van-e közöm egyik, másik rokonhoz, főleg művészközegben. Erre néhol kapok ilyen-olyan reakciót, ami hol jól eső, hol nagyon nehéz és plusz teher.



Arról pedig, hogy ő csettintene bármiben is, igazából nem érdemes beszélni, mert ellentétes a nézeteimmel és nem is ilyen nevelést kaptam, hogy bárki bármit megoldott volna helyettem. Szeretem azt a gondolatmenetet is ezzel kapcsolatban, amit még régebben hallottam mástól, hogy lehet, hogy ebben-abban tud segíteni egy ismert szülő az elindulásnál, de úgyis a tehetség, meg a befektetett munka dönti el, na meg azért szerencse is kell hozzá, hogy ki milyen pályán tud elhelyezkedni. Szóval, ha valaki eljut odáig, hogy akár művész, akár sportoló vagy bármilyen ismertebb személy gyerekeként valami hasonlóban él, versenyez, előad, tanít, az már nem azért van, mert hátulról tolják. Hozzáteszem, szerintem a kellemetlen helyzetek teljes elkerülése végett, tudat alatt direkt olyan területet választottam a színházon belül, amivel apu keveset érintkezik. Ő kőszínházi közegben mozog, én pedig a függetlenek között, ő színész én pedig tánciskolába mentem, és olyan embereket kerestem tanítóimnak, mestereimnek, akikkel ő egyáltalán nem tartott előzetesen kapcsolatot, így teljesen mindegy volt, hogy kinek vagy kinek nem vagyok a gyereke. Külföldre sem apukám miatt jutottam ki. Ebben a szférában soha senki nem éreztette velem sem előnyét, sem hátrányát annak, hogy ki az apukám. Teljesen felnőtt és normális emberek módjára, szuverén emberként kezelnek és ugyanúgy megkapom a negatív kritikát, mint a pozitívat, és ez így jó.



Következő terveid, céljaid, mind nőként, mind táncosként?

Az itthoni táncos létben a bizonytalanság egy állandó faktor, amivel együtt kell élni. Nyilván mindenki, így én is próbálom minél jobban bebiztosítani magam legalább anyagilag, ami azt jelenti, hogy nem csupán alkotásból, előadásokból élek. Én két helyen tanítok, de van, aki bárban dolgozik, más angol órákat ad és még ezernyi megoldás. Emellett próbáljuk megvalósítani a projektjeinket és erre pályázatok útján támogatást szerezni. A célom és tervem az, hogy ezen körülmények között meg tudjon maradni a táncolás, hogy járhassam a saját utamat, tehát workshopok, projektek, darabok készítésében részt tudjak venni és bele tudjam tenni azt az energiát, ami szerintem kell ezekhez.



Nőként pedig most mindenképpen egy változáson megyek keresztül, mind lelkileg, mind testileg is. Nemrég töltöttem be a 25-öt, és észrevettem, hogy a 18 éves koromtól megszokott testem még alakult most egy nagyobbat, ami nyilván hatással van rám, kérdéseket idéz elő bennem a felnőttséggel kapcsolatban, hogy hol tartok, merre haladok.

Fotók Tatán készültek, sportportre.com

Kövess minket