A Ferencvárosi Művelődési Központban mutatta be a tápiósági Heartbeat ( 14-16 éves lányokból álló) csoport Az utolsó levél című darabot. A művet Vinacsek Ivett írta és vitte színpadra.

Ivett dráma és forgatókönyvírónak tanul. Tiniként táncosnak készült, de egy sérülés (is) kettétörte az álmait. Ivettel nemrég itt készítettünk interjút, ahol őszintén beszél az eddigi testi-lelki megpróbáltatásairól.


Vinacsek Ivett: Írás közben elrepítettem magam a fantázia világába, oda, ahol senki nem bánthat


Az utolsó levél című darabot október 25-én mutatták be. Előadás után Ivettel beszélgettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy Pesten is megmutassátok magatokat?

Elsősorban az motivált, hogy kitörjünk a falu fogságából. Vidéken is előadhattuk volna, (és tervben is van, hogy elvisszük oda is) de a kitűzött cél Budapest volt. Jelentős számú tömeget szerettem volna bevonzani, de az elsődleges szempont pedig az volt, hogy megismerjenek minket, és hogy átadhassak egy fontos üzenetet az élettel, továbbá a jelenkori társadalmunkkal kapcsolatosan.

Könnyű volt befogató helyszínt találni?

Amikor kitaláltam, hogy a darabomat Budapesten szeretném színpadra vinni, elkezdtem olyan helyszín után kutatni, amely megfelel az elvárásaimnak. Szerettem volna egy olyan előadótermet, ami színvonalas, rendelkezik megfelelő fény és hangtechnikával, nagy színpaddal, és 150 fő feletti nézőtérrel. Megrökönyödve szembesültem azzal, hogy a helyszínek, amelyek az én elvárásaimnak megfelelnek, bizony nem kevés pénzt követelnek. Jaj, hányszor vágták a fejemhez, hogy "nem akarsz te egy kicsit túl sokat"? Szinte kivétel nélkül mindenki próbált meggyőzni, hogy hagyjam Pestet, és kisebb finanszírozásból csináljam meg az előadást a mi kis falunkban. Én azonban tudtam, hogyha a kispadon maradunk, - akarom mondani a kisszínpadon- akkor soha nem fogunk tudni kitörni. Ezért tehát végig dolgoztam a nyarat, túlórákkal, szinte 0 szabadidővel, és egy pillanatig sem bántam. Láttam magam előtt a célt, és képes voltam bármit megtenni, vagy feláldozni érte. Túltengett bennem az akarat, a bizonyítási vágy. Azonban nem másoknak akartam bebizonyítani, hogy meg tudom csinálni, hanem saját magamnak!

Miközben az összegyűjtött pénzt rakosgattam félre, folyamatosan kutattam a megfelelő helyszín után. Azon a napon, amikor megvolt a keret a bérlésre, kiküldtem kb 10 emailt ajánlatkérésért. Legnagyobb meglepetésemre, szinte csak az az egy színház írt vissza, amelyik egy igazi álomhelyszín volt számomra. Így hát egyből le is csaptam rá.

Miről szól az előadás?

10.-es voltam, amikor évvégén egy osztálykiránduláson, az akkori osztályfőnökünket búcsúztattuk. Hazafelé tartva a vonaton beszélgettünk az írásról és a táncról. Ő vetette fel, hogy a kettőt akár össze is lehetne hozni. Ezzel lebontotta a fejemben létező határvonalat a két ágazat között, és egyből elkezdtek pörögni az agyamban a fogaskerekek, hogy hogyan is lehetne a prózát és a táncot összekapcsolni.

"Az utolsó levél", cím sokat sejtet. Egy fiú lép a színpadra megtörten, fekete ruhát viselve. Kezében borítékkal sétál egy utcai lámpával megvilágított padhoz. Lába alatt falevelek hevernek, ő pedig fájdalommal a szívében kezdi olvasni a sorokat, miket az apja írt neki a végső óráiban.



Az élet nagy témáit firtatja, kérdéseket vet fel, és választ is ad rájuk. Ezek a kérdések és válaszok azonban nem hétköznapi módon fogalmazódtak. Rendkívüli mélységekre kalauzolja el a nézőt oly módon, hogy lehullik szeme elől az a bizonyos szűrő, amelytől fekete-fehérnek és nem pedig színesnek látja a világot; ami által megragad a felszínes dolgoknál, és nem tud, vagy nem mer mélyebbre ásni. Ez a levél kétségkívül tükör elé állítja az embert, miközben a szöveg által önmagunkkal és a világunkkal szembesülünk. Bepillantást nyerhetünk az apa életébe, ki a háborút is megjárta, és az ott ért sérelmeket hozza párhuzamba a jelen társadalom pusztító jellegével. Az egyre fokozódó hangulat, az egyre erőteljesebb témák, táncokkal kiegészülve erősítik egymást. Ezekben a koreográfiákban 1 fehér és 5 fekete ruhást láthatunk. Ők a fejezetekhez kapcsolva adják át a fontos mondanivalót, felhasználva a mozgás kifejezőerejét. A művészeti ágazatok összekapcsolódnak és maradandót alkotnak. Így volt teljes az előadás. Nem utolsó sorban a látványért is felelősek voltak a táncosaim. Egy körülbelül 20 oldalas szöveget nehéz egyhuzamban hallgatnia s felfognia a nézőnek, azonban a koreográfiák lehetővé tették, hogy kizökkentsük a hallgatót, hogy aztán "újult erővel" koncentrálhasson az egyébként olykor nehezen emészthető és komoly hangvételű szövegre.



Bár ez az előadás egy búcsúlevél keretei között fogalmazódott, mégis arról számol be, hogy miért érdemes élni. Ekkor érti meg igazán az ember, hogy darabom középpontjába nem a halál vagy a gyász, hanem maga az élet lett állítva. A mű végére bár az apa végső búcsút vesz, mégis élérhetünk a lelki megtisztulásig.

Az előadás előtt te vagy a csajszik izgultak jobban? Milyen napod volt?

Reggel az albérletemben gyülekeztünk. Megcsináltam a kislányok sminkjét, frizuráját, közben pizzát ettünk és jókat nevettünk. Ezalatt nem izgultunk, vagy csak egy nagyon picit. A délelőtti órákban azon voltam, hogy még a legutolsó hajszáljuk is a helyén maradjon. Amikor viszont elindultunk, mintha megnyomtak volna bennem egy vészriadó gombot, úgy árasztott el a félelem és az izgatottság. Leginkább azért, mert fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Féltem, hogy semmi sem kerül a helyére, és rengeteg dologra, emberre kellett figyelnem. Aggasztóan rövid időn belül kellett minden egyes részletet a helyére illesztenem. Valahogy úgy kell elképzelni, mintha egy 1000 darabos kirakóst nyomnának a kezedbe, hogy meghatározott időn belül rakd ki azt, miközben az óra mutatója, egyre hangosabban és hangosabban ketyeg a füledbe, jelezvén, hogy fogynak a másodpercek. .



Körülbelül egy másfél órás előadást kellett 60 percbe besűrítenem úgy, hogy a zenéket, a fényeket, a hangot, egészen pontosan mindent (!!!), akkor teszteltük, próbáltuk le először. A kislányok akkor sokkolódtak le először, amikor beléptek a színházterembe. Egészen addig, azt hiszem ők sem fogták fel, hogy ez milyen nagy dolog. Egy kis falusi embernek eleve a színház is rendkívül mámorító, nem hogyha még ő fog a színpadon állni. A főpróbán természetesen semmi nem jött össze, és mindenki pánikolt. Be kell valljam, még én is, de mások ezt nem láthatták rajtam. Minden problémára azonnal reagáltam, higgadtan és összeszedetten igyekeztem megtalálni a megoldást.7 órára - igaz csak épphogy -, de minden a helyére került. Aztán megtörtént a 2. sokk: az emberek jöttek. És jöttek, és jöttek, és jöttek. A 300 fős nézőtér pedig majdnem megtelt!!! Idővel kiderült, hogy több tucatnyi ember elakadt a vonaton vidék és Pest között felső vezeték szakadás miatt. Ők sajnos nem értek fel időben, de rendkívül sokat jelentett, hogy megpróbálták.

Az utolsó percekben teljes önkívületi állapotban voltam. A szüleim és a barátaim tudnának mesélni, hogy olyan voltam, mint egy szellem, aki úgy jár fel s alá, mintha egészen más világban lenne. A szívem a torkomban dobogott, de egyben nyugodt is voltam. Elég nehéz megfogalmazni mit éreztem akkor. Biztos voltam benne, hogy csodás lesz, ugyanakkor úgy izgultam minden szereplőért, mint soha senkiért.

Egymás után jöttek a meglepetések. A szakmában elismert emberek is megjelentek, továbbá volt tanáraim az általános iskolából, a középiskolából, a kollégiumból is. A barátaim, a családom, mindenki ott volt, és még annál is többen. Még most is csak emésztem, hogy ennyien megtiszteltek a jelenlétükkel.

A műsor előtt, én és a volt általános iskolás tanárom - aki az egyik legfontosabb ember lett az életemben, és aki elindított az előadóművészet útján, - mondtuk el megnyításként a beszédünket. Bemutattam a csapatomat, az utat idáig, Nóra tanárnő pedig engem. Az ő beszédét ott hallottam először s ezalatt minden erőmmel azon voltam, hogy ne kezdjek erőteljes zokogásba. Az a pillanat rendkívül sokat jelentett számomra, hiszen számtalan élményt megéltünk már együtt, jót s rosszat is. Ismeretségünk több mint 15 évre nyúlik vissza, s ha ő nem lép be az életembe akkor régen, és tesz fel először színpadra -engem, azt a kicsi lányt, aki megszólalni is alig mert, és beszédhibákkal küzdött- akkor valószínűleg sosem léphettem volna fel oda. Akkor sosem mertem volna olyan nagyot álmodni, mint ez az előadás volt. .



Ezután remegő lábakkal, és könnyes szemmel sétáltam hátra, és ültem be a fény és hangtechnikus mellé, hogy instrukciókkal segítve tegyük teljessé az előadást. Innen is nagy köszönet neki, hiszen minden kérést és problémát azonnal a helyén kezelt. A függöny elhúzódott, és csak úgy pörögtek az események. Az érzékeim kiélesedtek, szinte hallottam, ahogy dübörög a színpad kétoldalán a kislányoknak a szíve, és vele együtt dübörgött az enyém is. Persze voltak hibák, de pont ettől volt emberi. Olyat vittünk színpadra, amit egyszerűen nem voltam képes elhinni. Tényleg megtörtént! A felhők között szárnyaltunk, és egy álomból valóság lett. Hihetetlenül büszke voltam a lányokra, akik leküzdve félelmeiket ki mertek állni oda, annyi ember elé. Nagyon sok probléma adódott az előadás közben, amit ők, profikat megszégyenítő módon tudtak a helyén kezelni. Ilyen volt például, hogy elszállt egy fátyol, kinyitódott egy esernyő, vagy 1 számmal előbb húzódott el a függöny. Ezekből akár káosz is lehetett volna, azonban azonnal reagálva minden a helyére került, úgy, hogy valószínűleg aligha észlelt belőle bármit is a közönség. Ekkor éreztem, hogy elhagyhatjuk az "amatőr" jelzőt, hiszen nem estek ki a szerepükből, bármi történt is.

A műsor befejezéséhez érve, a mellettem ülő technikus zökkentett ki abból a hihetetlen katarzisból, amitől valósággal megdermedtem, és képtelen voltam megmozdulni, de még levegőt venni is. "Menj fel a színpadra" - mondta, én pedig teljes sokkban indultam el oda. Az a perceken keresztül zajló tapsvihar belevésődött az emlékezetembe. Azt éreztem, hogy minden megérte. 4 éven keresztül minden nap az arcomba vágták, hogy soha nem lesz belőlem senki, hogy kevés és jelentéktelen vagyok. Abban a pillanatban viszont minden fájdalom, minden emlék, amely belülről égetett, egyszerre eltűnt. És a taps nem szűnt meg, s mi, én és a második családom csak álltunk ott, könnyes szemekkel és nem hittük el, hogy ez megtörtént. A világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, és érzem magam még most is. .



Mikor Bogi, az egyik tanítványom mindenki nevében köszönetet mondott a tapsvihar után, bizony eleredt a könnyzápor. Nincsenek szavak, melyekkel jellemezhetném mit éltem át azon a napon. Mintha nem is valóság, hanem ez is csak egy álom lett volna, mely minden eddigi közül, a legcsodálatosabbnak bizonyult.

Milyenek a visszhangok?

Már az a felejthetetlen taps is elég sokatmondó volt számomra, de az utána következő visszajelzések teljességgel elámítottak. Sosem hittem volna, hogy ennyi emberhez eljut az üzenetem, és ennyi ember lelkét sikerül megragadnom. Jót nevetett a család, amikor az előadás után a bátyám megkérdezte, hogy ezt a szöveget hol találtam?! Majd miután közölték vele, hogy ez az én szerzeményem, nem hitt a fülének. Rengeteg üzenetet kaptam, hogy egyszerűen képtelenek felfogni, hogy ennyi idősen, hogyan voltam képes ilyent színpadra vinni. A színházban dolgozók is az arcukra kiülő látványos meglepettséggel fogadták, hogy én vagyok az ügyintéző és a rendező. Azonban amint elkezdődött a közös munka és megismertek, már el is felejtette mindenki, hogy a megszokottnál fiatalabb vagyok.

Néhány visszajelzésből idézve:

"... Én nem tehetek mást, mint megköszönöm Neked/Nektek azt az élményt, amit Tőletek kaptam. Köszönöm, hogy annyi mindenre választ adtál az élettel kapcsolatban, köszönöm, hogy ennyit tanulhattam”

"... Azóta is tanakodunk a párommal, hogyan tudott egy ilyen ifjú hölgy egy ilyen írást papírra vetni?! Hisz a mondanivaló nagy részéhez - márcsak az életkoránál fogva sem - nincs, nem volt tapasztalata. Akkor honnan ez a katartikus mondanivaló? Honnan a tűpontos kérdésfeltevés? Honnan egy egész életpálya, ÉLETÚT lefestése?... "

"…Köszönjük, hogy ott lehettünk. Nagyon tehetségesek vagytok mindnyájan. A szöveget szívesen elolvasnám többször is. Nagyon megfogott! A lányok csodás teremtések, ajándékok számunkra! Fiúk is szuperek voltak! Csak így tovább! Reméljük, lesz még alkalmunk látni és hallani Titeket!"

... És ez így folytatódik tovább. Továbbá rengeteg kérést kaptam, ismerve-ismeretlenül, hogy szeretnék, ha elküldeném nekik az írásomat, hogy újra tudják olvasni azt. 2 tanár is mondta, hogy milyen jó lenne hogyha az iskolákban tartanék órát az előadásról, és vinnénk részletet belőle a diákoknak. Azt hiszem nem kell részleteznem, milyen hihetetlenül csodás érzés ez számomra...

E nap egyik legnagyobb hozadéka egykori tanárom és örök példaképem, Pethő Kincső gratulációja volt, ki a facebookon egy külön bejegyzést is írt rólam. Nem hittem volna, hogy megélem a pillanatot, mikor az az ember, akire mindig csillogó szemekkel néztem (mikor tanított, a színpadon táncolt és színészkedett, vagy híres filmekben szerepelt) egy napon majd az én előadásomon fog ülni nézőként. Amikor pedig megláttam a színfalak mögött, felém közeledve s szavait hallva, egyszerűen szóhoz sem jutottam. Ő volt az, ki megtanított arra, hogyan érjem el a céljaimat, s hogyan maradjak erős, miközben minden összeomlik körülöttem. Életem legnehezebb négy évében, fénysugár volt, ki mutatta az utat, s ez a ragyogás vezetett el a színpadra, ahol állhattam, október 25.-én.

Ivett megnyitó beszédje: .



Sok szeretettel köszöntök mindenkit! Először is szeretném megköszönni, hogy ennyien eljöttek. Hihetetlen érzés itt állni…

2 évvel ezelőtt még álom volt, ami most valóság. Egy hatalmas álom, amit kezdetekor még én sem hittem el, hogy megvalósulhat. Elkezdtem írni egy szöveget. Egy bizonyos utolsó levelet, amelyet egy apa írt, végső óráiban a fiának. Azonban e szöveg egy pillanatig sem a halálról, vagy a gyászról szólt. Sokkal inkább, az életről. Ami valljuk be, nem mindig könnyű. Valójában soha nem is volt, és soha nem is lesz az. Az élet olykor nagy megpróbáltatások elé állít minket, és megszámlálhatatlan akadályt gördít elénk. Tudják mikor éreztem ezt utoljára? Az előadás előtt kb 1 héttel. Aki rendezett már hasonló darabot, vagy volt már részese hasonló produkciónak az tudja, hogy minél inkább közelít a határidő, annál több probléma adódik, annál több feladat, az ember agyában meg zakatol, hogy úristen úristen mi lesz ebből? Semmi sincs meg, semmi sincs kész, minden elromlik, ki fogunk futni az időből! Igen, ez zakatol az agyban. Az ember pedig, mindezek ellenére mégis csinálja tovább! Nem áll meg, hanem küzd. Még ha rá is omlik a ház, ő nem omlik össze alatta, hanem újra felépíti azt.

…És lám, október 25.-e van. 7 óra múlt, és minden a helyén. A táncosaim, a gyászoló fiút alakító színészem a színfalak mögött. Tudom, borzasztóan izgulnak most, és innen üzenem nekik, hogy nincs miért. Bár nem minden próba zajlott zökkenőmentesen (tulajdonképpen egyik sem), de mégis itt vagyunk. Hiszen akaratból, lelkesedésből, és szeretetből, - tudják, ami a szív legmélyéről jön-, sosem volt hiány. Ezért is adtam a Heartbeat – azaz szívdobbanás nevet a csapatomnak. 3 évvel ezelőtt kezdődött minden. Az első táncpróba. Akkoriban még én is csak ismerkedtem a tanítással, a táncművészettel, de ők már akkor is velem voltak, és lehetőséget adtak, hogy szabadjára engedhessem fantáziámat, hogy alkothassak. Máshol semmibe vettek, addig velük teljes lehettem. A legtöbbet tőlük tanultam. Ők lettek, a 2. családom, ami az évek során 6 főre nőtte ki magát. Mindannyian hihetetlenül különlegesek, és tehetségesek. Azelőtt csak énekléssel foglalkoztak - amiben hozzátenném- rendkívül kiemelkedőek, de a táncba, a mozgás csodás világába én vezethettem be őket, és ez számomra hatalmas érték. Fogalmuk sem volt, mennyi lehetőség rejlik bennük, hogy mire képesek. Az pedig, hogy én hozhattam felszínre rejtett tehetségüket, az olyasvalami, amire azt mondja az ember, hogy megéri élni! .



A tanítás merőben azonos a kertészkedéssel. Eleinte csak kicsiny palántákat kapsz, miket öntözni, nevelgetni kell, kitenni őket a napfényre, hogy azalatt nőhessenek nagyra. Hosszú út vezetett el idáig, de ők már régóta velem vannak. Még akkor sem hagytak el, amikor újra kiment a térdem, és nekem le kellett mondanom az álmaimról, hogy hivatásos táncos legyek. De ők, akkor is itt voltak! Mintha azt mondták volna: Nem Ivett! Még ha te nem is fogsz tudni újra színpadra állni, hogy átadhasd a szíved legmélyéről származó érzéseket, mi majd elvisszük oda helyetted, ne aggódj! És tudják, tényleg így van! Bár én most nem fogok táncolni, mégis ott leszek velük, a mozdulataikban, a mosolyukban, minden lépésükben.

Elképesztően büszke és hálás vagyok. Nincsenek szavak, melyekkel jellemezhetném a bennem lezajló katarzist, amit remélem önök is éreznek majd, az előadás láttán. Rengeteg munka van ebben a produkcióban, rengeteg segítség és belefektetett energia. Az írásomat egy csodás előadásban hallhatják, Ádám hangjával, aki szinte az utolsó pillanatban rohant a segítségemre, és vállalta el a főszerepet. Köszönöm neki, és minden külső résztvevőnek, akik bár nem állnak itt a színpadon, mégis elemi jelentőséggel vettek részt ennek az előadásnak a megvalósulásában. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott. Köszönöm azoknak, akik akkor is hittek bennem, amikor én nem hittem saját magamban. És nem utolsó sorban önöknek is, akik eljöttek, akik tanúi és részesei lehetnek egy álom megvalósulásának. Egy napnak, melyet soha nem fogok elfelejteni.

Engedjék meg, hogy a műsor elkezdése előtt, átadjam a szót Tóthné Ónody Nóra tanárnőnek, aki egyike volt azoknak, akik nélkül nem állhatnék most itt.

Köszönöm.

Képek: Földi Péter