Interjú a 25 éves Rudolf Szonjával, a Színművészeti Egyetem ötödéves hallgatójával.

Színészcsaládba születtél, édesapád Rudolf Péter, édesanyád Nagy-Kálózy Eszter, az a kislány voltál, aki biztos volt, hogy követi a szülőket a pályájukon, vagy az a lázadó lány voltál, hogy bármi, csak színésznő ne? Milyen utad vezetett a Színműig?

Nem is tudom melyik csoportba tartoztam. Talán egy kicsit mindegyikbe. Engem sok minden érdekelt. Nem úgy volt, hogy már kislány koromban elhatároztam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az biztos, hogy elég nagy fantáziám volt mindig is. A szüleim mesélték, hogy én simán órákig eljátszottam egyedül a szobámba zárkózva, és ha esetleg beakartak jönni rám nézni, vagy csatlakozni, akkor én egyből kizártam őket. Persze játszottam én azért másokkal is, de sosem okozott gondot, hogy elszórakoztassam magamat. Ilyenkor általában megcsináltam egy utazási irodát prospektusokkal, vagy épp zoológus voltam, vagy csak a babáknak találtam ki történeteket. De igen, ebben az időszakban talán a dacos válasz is bennem volt erre a kérdésre: Hogy akkor te is színésznő leszel? Hogy én? Biztos, hogy nem!

De azért az látszott, hogy valami vágy van bennem afelé, hogy másoknak is megmutassam, ami bennem van. És ehhez azért kerestem csatornákat. Vers- és prózamondó versenyeket, táncfellépéseket. Keresgéltem az utam, és sok mindent kipróbáltam. Hangszereket, focit, rg-t, hiphop-ot és aztán jött a vívás a Vasasban, amit nyolc évig versenyszerűen csináltam. Nagyon szerettem és nagyon sokat tanultam belőle. Legfőképpen alázatot, munkabírást és koncentráltságot, de volt valami hiányérzetem, amit akkor még nem annyira tudtam megfogalmazni, hogy mi. Az utolsó évek alatt, a vívás mellett megismerkedtem a kortárstánccal. Elkezdtem Pete Orsolya improvizációs óráira járni a Goliba (Angelus Iván iskolájába). Teljesen magával ragadott, imádtam csinálni. És akkor rájöttem, hogy én ebben a műfajban nem maradtam le semmiről, hogy akkor én még lehetek táncos, ami kislányként szintén szerettem volna lenni. Aztán tizenhét évesen kimentem egy évre Franciaországba. A Kölcseybe jártam, francia kéttannyelvű szakra, így már volt valami alapom. Kint gimnáziumba jártam, hobbi szinten folytattam a vívást, eljárogattam versenyekre. Az egy ilyen levezető, búcsú év volt tulajdonképpen, de folytattam a táncot is, mert olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy találtunk egy iskolát, ahol kortárstáncra szakosodtak.

Aztán visszajöttem és leérettségiztem az osztályommal. És ott álltam, hogy akkor most be kellene adni a jelentkezést egyetemekre, fősulikra. És akkor először kimondtam magamban, talán mert magamnak is csak akkor mertem bevallani, hogy azt hiszem én mégis a színészettel szeretnék foglalkozni. Hogy azt hiszem, vannak olyan érzelmek és energiák bennem, amik ott tudnának kijönni, és csak ott a színpadon tudnám megélni őket. Úgyhogy elsőnek bejelöltem a Színműt, aztán a Kortárstánc Főiskolát és végül a gyógypedagógia szakot az ELTE-n. Akkor másodrostáig jutottam Zsámbéki tanár úrnál. A Kortárstánc Főiskolára viszont felvettek, és elkezdtem ott a tanulmányaimat. Rengeteget köszönhetek annak az iskolának, az ottani tanároknak és diákoknak. Hatalmasat önbizalmat kaptam a mozgás terén. Talán, ha nincs ez a képzés és Szép Ernő Lila akáca, akkor fel se vettek volna az egyetemre. Szóval minden évben megpróbáltam a Színműt, és mindig eggyel tovább jutottam. Ez arra elég volt, hogy mindig kapjak egy csöppnyi visszajelzést, hogy talán jó úton járok a fejlődésben.

Másodjára Novák Eszter és Selmeczi György osztályába jelentkeztem. Igazából lövésem sem volt róla, hogy ott milyen szinten kellene tudni énekelni, de valamiért szimpatikus volt az egész zenei képzés. Másodrostán bent ült Zsótér tanár úr is. Vége lett a rostának. Éreztem, hogy ennyi volt. Aztán behívtak még az eredményhirdetés előtt beszélni. Elmondták, hogy tetszettem, de a hangom, vagyis a tudásom nem elég a többiekéhez képest, de Zsótér tanár úr szeretne elhívni az ő másodrostájára. Úgyhogy oda is elmentem pár nap múlva. Továbbjutottam, de végül nem vett fel. Egy évre rá, harmadik próbálkozásomra, Marton tanár úr vett fel az egyetemre, ő volt az első, aki igazán hitt bennem. Így kerültem az utolsó Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályba.


Fotó: Kleb Attila


Utolsó évedet töltöd a Színműn, eddig hol és milyen fontos szerepek, darabok találtak meg? Amúgy milyen karakterek, szerepek állnak hozzád közel, miben érzed otthon magad?

Otthon még semmiben sem érzem magam. Én még mindig azt érzem, hogy folyamatosan tanulok, és szeretnék is még jó sokáig. Ami közel áll hozzám, az minden olyan dolog, amiben a mozgásnak fontos szerepe van. Akkor igen, végül is azt mondhatom, hogy abban egy kicsit otthon érzem magam.

Először a Kroetz: Vadászat vizsgánk volt meghatározó számomra az egyetemen. Akkor kezdtem el megérkezni és elengedni a félelmeim egy részét. Ez amúgy elég érdekes, áltálában a második féléveim sikerültek jobban.

Ami igazán meghatározó volt számomra idáig, az a Zsótér tanár úrral való találkozás. Ő rendezte meg az osztályunknak Pedro Calderon de la Barca: Az élet álom című darabját. Szerintem a világ egyik legszebb műve. Ez egy vizsgaelőadás volt. Azt hiszem többet már nem játsszuk, de még az is megeshet, hogy egyszer csak újra előkapjuk. Szinte mindenki több szerepet játszott benne. Nekem olyan szerencsém volt, hogy három különböző figurát is csinálhattam, köztük egy férfit. Sok mindennel kellett megküzdeni benne. Elsősorban a barokk szöveggel, aztán a mozgással (Tanár úr Pina Bausch koreográfiáiból merített), végül a kinti környezettel. Először a Szentkirályi utcában, a tv-s, filmes szak kertjében mutattuk be, de aztán be kellett vinni egy osztályterembe, mert a szomszédok feljelentettek a hangoskodás miatt. Érdekes tapasztalat volt. A teremben teljesen más volt. A fekete falakkal, a reflektorokkal, a szűk térrel sokkal koncentráltabb előadás tudott lenni. De az igaz, hogy kicsit hiányzott belőle a kaland. A fára mászás, a falról leugrás, a sárban tapicskolás, vagy a szomszédok kreatívabbnál kreatívabb próbálkozásaik, hogy meghiúsítsák az előadást, egyszóval hiányzott belőle az elemekkel való küzdés.

A másik meghatározó darab számomra, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen, a Pesti Színházban. Ez volt az első darab, amiben gyakornokként vettünk részt az osztálytársaimmal, harmadik év végén. Szóval az első kőszínházi előadásunk. Ezt az előadást először Debrecenben csinálta meg ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és az ottani színészek. Emiatt volt is bennünk, de bennem biztosan egy kis félelem, vagy rossz érzés, hogy most átrakunk ide egy előadást, amit már mások egyszer megcsináltak, de egy nagyon jó kis csapat gyűlt össze, és szerintem itt is szép előadás született belőle. Nagyon szeretem csinálni.


Kinek az ég alatt c. előadásban. Fotó: Dömölky Dániel


Most november 5-én lesz Molnár Ferenc: A doktor úr című darabjának az olvasópróbája a Vígszínházban. Zsótér Sándor fogja rendezni. Van benne egy jó kis női szerep. Nagyon várom, de izgulok is rendesen.

A jövőt, az egyetemi évek utáni első napokat, hónapokat izgalommal vagy félelemmel várod? Már tudsz valamit, hogy merre tovább?

Jelenleg - második éve - a Vígszínházban vagyok gyakorlaton. Biztosan még semmit sem tudok. Nem is tudom... Nem félek, pedig valószínűleg minden okom meg lenne rá, hiszen olyan bizonytalan helyzetek vannak manapság. Izgulni sem izgulok, most valamiért nyugodtnak érzem magam, ami engem is meglep. Van bennem egy ilyen érzés, hogy majd úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell, aztán majd lehet, hogy jól pofára esek. Nem tudom... Megpróbálok fokról fokra haladni, türelmesnek lenni, aztán lehet, hogy egyszer csak rájövök, hogy erre már nincs időm.

Mennyire könnyű a színészi pályád Rudolf Szonjaként? Ha valamit mások szerint rosszul csinálsz, szoktad kapni a fejedhez, hogy bezzeg apu, bezzeg anyu….?

Az egyetemen sohasem ért semmilyen megkülönböztetés ebből fakadóan. Azt hiszem ez ott elég természetes helyzetnek számít, és őszintén szólva az életben sem kaptam meg eddig. Ezek a bezzegek nagyjából elkerültek. Vagyis egyre emlékszem. Egyszer egy szteppcipő (azt hiszem az volt) visszavitelénél kaptam meg, hogy bezzeg Anyu ezekben milyen rendes volt, ő mindig visszahozta időben a dolgokat. Aztán megkérdeztem Anyát és ő tagadta, hogy ezekben bármikor is rendes lett volna.


Fotó: Kleb Attila


Mennyire nehéz Rudolf Szonjaként ebben a szakmában? Nehéz, de szerintem leginkább magam miatt, nem a szüleim miatt. Az én saját kis harcaim és félelmeim miatt, de tulajdonképpen ezek inspirálnak is. Ha ezek nem lennének, már lehet, hogy régen feladtam volna, de az, hogy mindig le akarom győzni a gátlásaimat, önmagamat, ez a vívódás visz előre. Persze a szüleim nélkül nem is lennék, az, aki, ez a folyton harcoló valaki, aki talán pont ettől tud érdekes lenni. Ráadásul én hivatalosan még el sem kezdtem a szakmát, a nagyja még hátra van, úgyhogy biztos lesznek még nehézségek...

Milyen tervek célok lebegnek előtted, akár művészként, akár nőként?

Művészként a tervem annyi, hogy koncentráljak mindig az adott feladatra és hozzam ki belőle a maximumot. Hogy legyek jelen. Ez persze az életben is. Hajlamos vagyok a múltban ragadni, vagy a jövőn ábrándozni, ahelyett, hogy megélném a jelent. Úgyhogy most ezt tanulom, legyek jelen és élvezzem is azt. Most két próbafolyamat között volt egy hetem, amikor csak este játszottam. A hétköznapi terveimet volt időm teljesíteni, amitől most nagyon jól érzem magam. Teljesen kitakarítottam a lakást, főztem, meglátogattam a nagyszüleimet, rég nem látott barátokat, lemásoltam a pince kulcsot, amit mindig a kedves szomszédomtól kértem el, moziba mentem, szóval olyan dolgokat csináltam, amikre általában nincs túl sok időm. Igazi embernek éreztem magam. A fő feladatom és tervem azonban a szakdolgozatom, amivel épp sehogyan sem állok, úgyhogy nagyon remélem, hogy a konzulensem ezt most nem olvassa el...

Nőként és emberként az a tervem, hogy egésznek érezzem magam akkor is, ha épp egyedül vagyok. Én nagyon szerencsés embernek mondhatom magam. Engem mindig körülvett szeretettel és figyelemmel a családom és a barátaim és ehhez hozzászoktam. Sosem voltam igazán egyedül. Ha ők nem voltak ott, akkor ott volt az osztályom, akik ezalatt az öt év alatt a második családom lettek. Na igen, a tőlük való elszakadás sem lesz könnyű, habár ez a folyamat már részben elkezdődött, amikor különböző színházakhoz kerültünk. Az egyetem alatt volt egy szerelmem is, nehéz és jó időket együtt éltük meg. Egymás támaszai voltunk. Ennek a kapcsolatnak azóta vége, ezért is tanulom most ezeket a dolgokat, hogy egyedül is megküzdjek a nehéz időszakokkal, hogy egyedül is nőnek és teljes egésznek érezzem magam. Úgyhogy szépen lassan haladok a saját tempómban, és én azt hiszem, hogy most egész jó úton járok.

Címlapkép: Ahogy tetszik c. előadásban (Madách Színház Shakespeare Fesztivál).

Kövess minket