A 25 éves Jenei Lilla táncművész, 18 évesen kezdett el táncolni, 21 évesen ment a Táncművészetire, tavaly óta a Táncszínház művésze.

Nem egy hagyományos úton lettél táncművész. Milyen volt ez az út?

Mindig is nagyon érdekelt a tánc. Nagy vágyam volt, hogy táncművész legyek, de édesanyám más pályára szánt, így nem is felvételiztem a balettintézetbe. Rendes általános iskolába és gimnáziumba jártam, csak néha jártam el mozgás céljából edzeni, sportolni. Mindezen évek alatt nagyon vágytam arra, hogy táncolhassak professzionális szinten. Gimnáziumi évek alatt felszolgálóként dolgoztam, így nem volt lehetőségem táncórákra járni. Már nagyon fiatalon a kortárs táncba szerettem bele. Rengeteg Budapest Táncszínház előadásra jártam, és lenyűgözött, hogyan mozognak a tácosok. 18 éves koromban egy barátnőmmel beszélgetve hallottam Földi Béláról, mondta: „ha meg akarok tanulni táncolni, keressem fel Őt”. Így kerültem a Budapest Táncszínház ELIT Programjára, ahol évekig, reggeltől estig klasszikus balett, kortárstánc és számtalan egyéb órára jártam. Rengeteg kurzuson voltam Raza Hammadinál is. Az én esetem eltérő a szokásos, normális pályáktól. Mint említettem, nagyon későn -18 évesen - kezdtem táncolni tanulni. Más táncművészek 3 éves koruk óta gyakorolnak. Ezért nekem tízszer annyit kellett dolgoznom, mint a kortársaimnak. Mivel nagyon későn kezdtem, rengeteget sírtam, főleg elején, mert semmi sem ment, semmit sem tudtam megcsinálni. Aztán ez szép lassan javulni kezdett és amikor egyszer-egyszer, egy-egy mozdulat már kezdett jól kinézni, az egy jó érzéssel tölti el az embert. Persze mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik ahogy táncolsz, vagy épp nem úgy sikerül a pirouette a balett órán, és hall az ember negatív visszajelzést, de nem szabad elkeseredni. A táncos sosem lehet elég jó.



Az érettségi után 3 évvel később 21 évesen mentél a Táncművészetire, tavaly végeztél és lettél a Táncszínház tagja. Közben otthon mit szóltak az egészhez, nem mondták azt, hogy kislányom tanulj egy civil egyetemen, aztán majd meglátjuk?

De! Édesanyám szerette volna, ha rendes polgári szakon végzek egy egyetemen. Minden évben le is jelentkeztem különböző szakokra, de sosem mentem el. Hittem benne, hogy a tánccal elérhetek valamit. Hétvégente felszolgálóként dolgoztam, míg Bélától meg nem kaptam az első fizetésemet. Talán ez a 2-3 év volt a legnehezebb és legbizonytalanabb. Anyukámat is megértem, hogy aggódott értem, hiszem ez az Ő dolga, a legjobbat akarta nekem, és sem tudhatta mi születhet meg ebből. Visszatekintve nagyon örülök, hogy nem adtam fel ezt az álmot és a mai napig kitartóan dolgozom, mindig többet, mint bárki más, hiszen ez az, amit mindig is csinálni akartam. Tavaly végeztem az egyetemen, jelenleg a Budapest Táncszínház egyik táncművésze vagyok. Az évek alatt, sok munkával elértem a társulati szintet. Rengeteg különböző koreográfussal dolgozunk, utazunk mindenfelé a világban. Jelenleg nagyon jól érzem magam a társulatnál, emellett tanítok az ELIT Programunkban, és délutáni nyílt órákat is tartok. A párom is az együttes tagja, így számomra a jelenlegi életem nagyon örömteli. Mára édesanyám is nagyon boldog és minden előadásunkon ott van.



Mi a feladata egy művésznek: egyszerűen csak szórakoztatni, vagy felhívni a figyelmet társadalmi problémákra, esetleg ezekre még megoldásokat is mutatni…..? Milyen előadásokban, darabokban táncoltál, és ezek darabok, szerepek miről szóltak, mit jelentettek számodra?

Véleményem szerint sok ember azért jár színházba, hogy szórakozzon, kikapcsolódjon el tudjon szakadni a mindennapoktól. Szerintem a művészet szórakoztat, de történeteket is elmesél.

Az egyik legutóbbi darab melyben szerepeltem, a Hiányzó Láncszem, Aurelie Mounier alkotása például az evolúció gondolatiságát viszi színpadra. Az emberi kapcsolatokat, megmutatja, hogy napjainkban mennyire az egyén kezd döntő fontosságú lenni, milyen hátrányai vannak a mindent elsöprő modernizmusnak, és hogy az emberek csak magukkal törődnek. A darab egy szerelmes duettel végződik, mert a szerelem az, ami megmentheti az emberiséget.

Vagy a Mur mur de la Méditerranée Raza Hammadi alkotása, mely az Ő és a testvérei emigrációját - Algériából Franciaországba- meséli el.

Illetve Jiri Pokorny, volt NDT táncos és jelenlegi koreográfus egyik darabját is többször táncoltam az idei évadban, ami szintén az ő élettörténetét meséli el.





Nagyon szeretek olyan darabokat táncolni melynek van mondanivalója, történeteket mesél el, de ha csak a tiszta tánc az úr, azt is ugyanolyan szeretettel táncolom, hiszen ez az amiért ezt a szakmát választottam, hogy táncolhassak és színpadra kerüljek. Az előadások utáni gratulációk rengeteget adnak. Az,hogy az embereknek könnyeket csalsz a szemébe, vagy éppen megnevetteted, vagy ámulatba ejted őket, na ezért érdemes dolgozni.

Fotók: Jenei Lilla

Kövess minket