Július közepén világbajnok lett a magyar ifjúsági strandkézilabda válogatott. Benzsay Rebekával, a Szentendre 17 éves – már világbajnok- játékosával ültünk le.

Egyenes út vezetett a kézilabdához, vagy próbálkoztál mással is?

Egész kiskorom óta sportolok, mindig is imádtam mozogni. Anyukám is rengeteget sportolt, ő is kézilabdázott. Így a sport szeretetét biztos, hogy tőle örököltem. De az, hogy elkezdtem kézilabdázni, az valamelyest a véletlen műve. Általános iskolában mivel sok lehetőség volt, ezért egyszerre több sportot is űztem, de csak hobbi szinten. Majd mikor ötödikes lettem elkezdtem versenyszerűen úszni, ám azt abbahagytam 2 és fél év után, mert nem voltam egy véleményen az edzőmmel. De anyukám mindig is úgy gondolta, hogy a sport fontos, ezért azt ajánlotta, hogy amíg nem találok más sportot, addig menjek le kézilabdázni. Ez történt lassan öt éve. Azóta játszom, bár az elején nem volt egyértelmű, hogy sokáig fogom csinálni, de miután sikerült beilleszkednem a csapatba, már nem volt kérdéses, hogy maradok-e.

Szentendre Európa strandkézilabda fellegvára, nálad is egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb kipróbálod?

Amikor a csapathoz kerültem nem is tudtam, hogy strandkézilabda egyáltalán létezik. Az első szezonom végén Beinschrót Attila, az edzőm vitt le a homokra játszani. Emlékszem közösen szedtük ki a gazt a pályáról, állítottuk fel a kapukat... Ez a sport viszont szerelem volt elsőre. Az egész egyben fogott meg, hogy gyorsabb, látványosabb, de legfőképpen az, hogy sokkal kevesebb kontakt van benne, mint a teremkézilabdában.

És milyen bikiniben játszani?

Elsőre nagyon furcsa volt, de mára már igazán megszoktam. Amire jó példa, hogy az egyik budapesti torna után majdnem a meccscuccomban mentem be a boltba, de anyukám szólt, hogy valami nincs rendben, így még időben felöltöztem.



Strandkézilabda pályafutásod legfontosabb állomásai, pillanatai, sikerei?

2014-ben kezdtem el komolyan strandkézizni, akkor mentünk le először strandkézilabda táborba, abban az évben csak egy-két tornán indultunk, komolyabb versenyünk még nem volt. 2015-ben felkerültem az akkori U19-es válogatotthoz edzeni, egy másik csapattársammal (Braun Csenge), ám nem gondoltam volna, hogy bekerülök a csapatba. Abban az évben megnyertük a Lloret de Mar-ban rendezett U19-es Európa-bajnokságot. 2016-ban jött a várva várt év, hiszen a 2000-es korosztálynak egy kvalifikációs Európa-bajnokságot rendeztek, ahonnan az első négy csapat automatikusan kijutott a 2017-es vb-re. Itt egy szoros negyeddöntőt követően kikaptunk a Portugáloktól és minden álmunk összetört, de reménykedtünk egy csodában. Meg is történt. Idén májusban kiderült, hogy Norvégia visszalépése miatt indulhatunk a világbajnokságon. 2017-ben új stábbal és egy kicsit felfrissült kerettel vágtunk neki a felkészülésnek. Az Eb-n a negyedik helyet sikerült megszereznünk, de számomra nagy élmény volt négybe jutni, hiszen tavaly ez nem sikerült. Aztán jött eddigi életem legnagyobb élménye, a mauritiusi világbajnokság. Megnyertük. Ráadásul mindössze egy meccset vesztettünk el.

De milyen célokkal, reményekkel utaztatok ki az ifjúsági (U17) világbajnokságra?

Személy szerint még mindig nem hiszem el, hogy sikerült megcsinálni. A legfőbb célunk az olimpiai kvóta megszerzése volt, egy éremre is nagyon vágytunk már, de én a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy arannyal jövünk haza. Persze, ha sportolóként kimegy valaki egy ilyen versenyre, akkor az az aranyra hajt, de azért a realitások mást mutattak a mi helyzetünkben. Ám verseny előrehaladtával úgy éreztem, hogy képes lehet a csapat felállni a dobogó tetejére. Lépésről lépésre fejlődött mindenki és a csapat egysége is.

Mik voltak számodra a világbajnokság legszebb pillanatai?

Nehéz csak pár dolgot kiemelni, még egészen friss az élmény. Legszívesebben a meccsek előtti éneklésekre emlékszem vissza, olyankor nem volt más számunkra csak a csapat és a következő meccs. Jó visszagondolni a tengerparti sétákra is, hiszen gyönyörű helyen voltunk. Séták közben összegeztük az addig történteket, ami nagyon sokat segített nekem, hogy fejben kibírjam a versenyt, mindig megnyugtatott és segített koncentrálni. Ott vannak azok az esték, amiket közösen töltött együtt a csapat… Amit leginkább kiemelnék: a lámpafényes meccs, amit szombat este játszottunk a Portugálok ellen a döntőbe jutásért, nagyon-nagy élmény volt számomra sötétben, lámpákkal megvilágított pályán játszani.



Mikor a dobogón álltál és szólt a himnusz, volt sírás?

Igen.

Hogy tetszett Mauritius?

Legjobban az óceán tetszett, nagyon tiszta volt. De az egész tengerpart csodás volt.

Következő célok?

Célokat legfőképpen a strandon tűzök ki magam elé, így most a jövő évi Európa-bajnokságon való jó szereplés, majd az Olimpia lebeg a szemem előtt. A teremben szeretnék fejlődni minden téren. Mindenképp szeretném, hogy a junior csapatunk jól teljesítsen a következő bajnokságban…

A sport mellett a suli is jól megy?

Gimnáziumba járok Szentendrén, de magántanuló vagyok, mert heti 20-25 órában edzek és mellette egy kislányra vigyázok. Ennek ellenére jól megy a suli, idén is sikerült jeles bizonyítványt hazahoznom, ebben nagy segítségemre voltak tanáraim, akik mindenben segítettek és néhány osztálytársam, akikre bármikor számíthattam.