Nagykanizsa női kézilabdacsapata nyerte meg a Zala megyei bajnokságot. Szezon végén a csapat egyik legeredményesebb játékosával, a helyi férfi kézilabdacsapat gyógytornászával, a 24 éves Szmodics Veronikával beszélgettünk.

Kislányok többsége modell, szépségkirálynő, balerina, színésznő szeretne lenni, neked is voltak ilyen csajos álmaid?

Egyáltalán nem. Nem volt időm igazi kislánynak lenni. Van egy bátyám, aki egy évvel idősebb nálam, vele és a barátaival nőttem fel. Nálam a babák helyett az autók és a fiús játékok voltak a befutók. Bár a nagybátyám mindig mondta, hogy manökent csinál majd belőlem, de sosem voltam az a típus, és elképzelni sem tudom magam ilyen szerepben.

Mindenki más és más, mindenki más és más oknál fogva, hatására kezd el sportolni. Te milyen oknál fogva, kinek a hatására kezdted el? Volt/van a családban sportoló?

Különösebb okot nem tudnék kiemelni, gyerekkorom óta szeretek mozogni, sportolni. Közösségi embernek tartom magam, így számomra egyértelmű volt, ha majd lehetőségem nyílik rá valamilyen csapatsportot szeretnék űzni. A kézilabdázás során pedig mindig egy szuper közösségben találtam magam, bárhol is voltam és bárki is volt az edzőm. Apukám testvére maratonfutó volt, szép sikereket is ért el, büszkék vagyunk rá, de rajta kívül a családban más nem sportolt komolyabb szinten.



Egyértelmű volt, hogy kézis leszel, vagy próbálkoztál előtte/közben más sportokkal is? Mikor és hol kezdtél el kézizni?

Általános iskolás koromban, mint minden sportolni szerető gyerek kipróbáltam a lehető legtöbb mozgásformát. Jártam futni, atlétikázni, focizni, és a kézilabdával is ekkor ismerkedtem meg iskolai tornaórákon, Jutka néninél. A barátnőm ekkor már Nagykanizsán kézilabdázott és győzködött, hogy próbáljam meg én is, biztos tetszeni fog. Így amikor a középiskolás éveimet kezdtem Kanizsán, elkezdtem járni kézilabdaedzésekre is. Annyira tetszett az egész légkör, sportág és az ott kialakult kis társaság, hogy ott ragadtam, és ezután már csak erre a sportra összpontosítottam.

Mikor 2009-ben leigazolt a Kanizsa, akkor a városnak NB I/B-s csapata volt, te a juniorban léptél pályára. 2011-ben a csapat kiesett az NB II-be, itt már a felnőttben is kaptál lehetőséget. Szezon végén innen is kiestetek. Következő bajnokságot a megyeiben kezdtétek el, ahol a tabella végén végeztetek. Fiatalon milyen érzés volt ezeket az éveket, hónapokat átélni?

2009-ben Nagykanizsán kezdtem el versenyszerűen kézilabdázni. Az első években természetesen az utánpótlásban, bár visszagondolva nem sokat játszottunk a saját korosztályunkban, valahogy mindig feljebb kerültünk, de szerettünk a nagyobbak között lenni és tőlük is tanulni. Kanizsán mindig is híres volt a női kézilabda, számos nagy sikereket elérő kézilabdázó került ki innen, ezért is volt talán meglepő ez a hullámvölgy, amibe belecsöppentünk. Amikor kiesett a felnőtt csapat NB II-be mi akkor serdülő/ifjúsági korúak voltunk, és hirtelen abba a helyzetbe találtuk magunkat, hogy egy napon két mérkőzést játszottunk, először a felnőttet, aztán az ifjúságit, rendre minden hétvégén. Nagy terhelést jelentett ez ránk nézve, de fiatalok voltunk és szerettünk kézilabdázni. Előjönnek persze a rosszabb emlékek is, mint például amikor az ellenfél szurkolói már minket bíztattak, és csodáltak, mert hát bár harmadosztály, de nehéz volt helytállni egymás után két mérkőzésen abban az erős mezőnyben. Így természetesen nem meglepő, hogy év végén a kieső helyen álltunk. Sok volt a kudarc, alig volt sikerélményünk, de én utólag is azt mondom, hogy ezek voltak a legszebb éveim, életre szóló barátságok köttettek és azóta sem fogyunk ki a régi kézilabdás történetek meséléséből.



2013-ban Pécsre igazoltál az NB II-be. Játszottál a juniorban és a felnőttben is, az utóbbiban bajnokok lettetek. Hogy kerültél Pécsre? Ez egy jó év volt?

2013-ban végeztem a középiskolával Nagykanizsán, és Pécsre adtam be a jelentkezésem gyógytornász képzésre. Iskolakezdés előtti nyáron megkeresett Tóth János, az akkori pécsi NB II-es csapat edzője, hogy szeretnék, ha náluk folytatnám a kézilabdát. Elmondta, hogy céljuk a feljutás. Természetesen örültem a megkeresésnek, és kihívást is láttam benne, egyből igent mondtam, így az augusztusi alapozást már ott is kezdtem el. Nagyrészt fiatalokból állt a csapat, ifista korúak voltunk még, pár idősebb felnőtt játékos kivételével, így az ifjúsági és a felnőtt csapat együtt edzett. Egy összeszokott csapatba kerültem be, ahol nagyon jól éreztem magam. Inkább az fiatalabb ifjúsági csapatban kaptam sok játékpercet, de természetesen megkaptam a bizalmat az edzőtől a felnőtt csapatban is. Nagyon jó érzés volt év végén, amikor a nyakunkba akasztották az aranyérmeket, megérte a sok munka és fáradtság. Bajnokok lettünk!

Következő szezon kihagytad, miért? 2016-ban pedig újra Nagykanizsa színekben léptél pályára, mi szólt a visszatérés mellett?

Igen, miután megnyertük az NB II-t a csapat nagy része a továbbtanulás miatt másik városba ment, így az akkori csapat szinte teljesen elfogyott. Emellett sajnos a mindennapi kézilabdás elfoglaltságaim mellett nem sikerült valami fényesen az első évem a főiskolán, nem tudtam kellő időt és energiát a tanulmányaimra fordítani, ami pedig gyógytornász szakon elengedhetetlen volt. Így döntöttem a kézilabdázás befejezése mellett, akkor még úgy gondoltam, hogy véglegesen. Aztán egy év kihagyás után megkerestek Nagykanizsáról, hogy újra szeretnének női felnőtt csapatot versenyeztetni, és idővel minél jobb eredményeket elérni, és szeretnék, ha az iskola mellett segítenék ebben. Persze nem kellett kétszer mondani, iszonyatosan hiányzott a sport, az a fajta összetartás, amit a kézilabda nyújt. Természetesen igent mondtam, és minden héten mikor végeztem a főiskolán péntekenként hazautaztam részt vettem egy edzésen és a soros bajnoki mérkőzésen.



Két év középmezőny után az idén megnyertétek veretlenül a bajnokságot. Ez volt a cél, vagy menet közben jött meg az étvágy? Mentek ősszel NB II-be? Gólok alapján a csapat második, a bajnokság harmadik legeredményesebb játékosa lettél. Mondhatjuk azt, hogy ez volt a pályád legjobb szezonja?

Egyértelmű célként fogalmaztuk meg év elején azt, hogy bajnokságot szeretnénk nyerni és jövőre egy osztállyal magasabb mezőnyben szerepelni. Mindenképp mellettünk szólt az, hogy már több éve együtt edzettünk, egy igazi kis összetartó csapat lettünk. Az egész éves játékunkat a lendület, a dinamika és az okos játék jellemezte. Amiben kiemelkedtünk, és ami miatt jobbak lehettünk a többieknél az az összetartás volt, ami a mindennapok mellett a pályán is megmutatkozott. Bíztattuk egymást, nem adtuk fel, nem engedtük, hogy bárki is elkeseredjen egy kihagyott helyzet, vagy rossz védekezés után. Belehajszoltuk egymást a jó teljesítménybe. Igen megyünk NB II-be, ez volt a célunk nekünk játékosoknak és a vezetőségnek is. Mi kiharcoltuk a jogot az indulásra, ők pedig megteremtik nekünk rá a lehetőséget. Sikerült egy jó szezont zárnom, szerencsére ez a gólokban is megmutatkozott, de hozzá kell tenni, nem ez volt a legerősebb mezőny, ahol bizonyítani kellett.

Játszunk el a gondolattal. Szakosztályvezető vagyok, és le szeretnélek igazolni. Mit mondanál, hogy mik azok a tulajdonságaid, adottságaid, akár sportolóként, akár nőként, amikkel nyernénk veled?

A hétköznapokban határozott, céltudatos, terhelhető és problémamegoldó vagyok, az egyik legfőbb ismertetőjelem pedig az, hogy sosem fagy le a mosoly az arcomról. Szeretem felvállalni az ügyeletes mókamester szerepét is a csapatnál. A sporthoz és az élethez való hozzáállásom pedig egy zeneszám egyik sorával tudnám jellemezni: „olyan nincs, hogy nincsen több erő, és ez megnyugtató”. A cél és a siker érdekében képes vagyok a határaim végéig is elmenni.



Civilben mivel foglalkozol?

A fiúk NB I/B-be való feljutásával lehetőségem nyílt a nagykanizsai kézilabda egyesületnél dolgozni, mint gyógytornász, azóta is itt vagyok főállásban, pluszban még besegítek a csapatok körüli technikai dolgok intézésébe. Egyszóval az életem most csak a kézilabda körül forog, aminek természetesen nagyon örülök. Közben pedig elvégeztem az egyetemi mesterképzést, a diplomamunkámat is a klubnál végeztem, ami a sérülések megelőzésről szólt a kézilabdázók körében. Büszkén mondhatom, kiemelve a gyógytornászok jelentőségét a csapatsportot űzők körébe, hogy munkám számos helyen előadhattam, megjelent cikk formájában és megfordultam Barcelonában és Baltimoreban is tudományos konferencián. Örömömre szolgál, hogy a megszerzett tudásom annál az egyesületnél kamatoztathatom ahonnan én is elindultam, mint utánpótlás játékos, és örülök, hogy segíthetem a felnőtt mellett a fiatal játékosokat sikereik elérésében. Emellett pedig hatalmas feltöltődést jelent számomra az a szeretet, ami egy-egy edzés során a gyerekek felől érkezik hozzám.