A 24 éves Tomity Nórát, a Tapolca és a Nyirád volt kézilabdázóját Hollandiában értük utol.

Nórával másfél éve készítettünk interjút, akkor tele volt reményekkel. Tomity Nóra: be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy máshogy is lehet játszani ezt a játékot

Azóta sok mindent történt vele: Hollandiába költözött, előbb ott vállalt munkát, majd keresett magának egy kézilabdacsapatot.

Most arra voltunk kíváncsiak, hogy mi szólt a kiköltözés mellett, hogy talált magának csapatot, mennyire érkezett más világba?



Ennek a hátterében annyi minden áll, rengeteg dolog történt körülöttem, ami miatt aztán elhagytuk Magyarországot. Természetesen a párommal együtt jöttünk -ez most elég sablonosan fog hangzani-, de egy jobb élet reményében. Otthon soha nem tudtuk volna megteremteni ezt az anyagi biztonságot magunknak, amit itt kint már ennyi idő alatt is sikerült. Bátran mondhatom, hogy köszönöm az otthoni eseményeknek, hogy úgy történtek ahogy, mert most nem lennénk itt. Mielőtt kijöttünk hivatali dolgozó voltam, hát jobb nem belegondolni heti 40 óra munkáért mennyi pénzzel szúrták ki a szemem hónap végén. Van egy testnevelő tanár – kézilabda edző diplomám is, amit hasznosítani tudtam, hiszen diplomaszerzés után biztos helyem volt Nyirádon, a frissen alakult megyei szintű egyesületnél. De ez cseppet sem volt elég ahhoz, hogy biztos alapokat adjon, számomra megfelelő anyagi biztonságot nyújtson. Ezután jött a hab a tortán, de számomra lehet ez már cseresznye volt a habon. A munkahelyemen egyre kevésbé éreztem magam elhivatottnak, motiváltnak. A kézilabda sem úgy alakult ahogy azt a szezon elején terveztük, és ekkor jött a remek lehetőség, hogy kijöhetünk dolgozni. Mi pedig kapva kaptunk az alkalmon, vállalva a kockázatot, de tudtam nekem mindenhol jobb lesz most, mint az irodában, vagy a sportcsarnokban. Váltani akartam.



Amikor megérkeztünk nem gondolkodtam azon, hogy kézilabda, csak el akartam felejteni mi történt otthon és koncentrálni a jelenre. Ez volt 2019. júniusában. De már a hónap végén éreztem, hogy a munka nekem nem elég, meg bolondulok, ha szabadidőmben nem mozoghatok valamit. Először edzőterem bérletet vettem, az júliusban és augusztus elején még egész jól lekötött, aztán meguntam. Nekiálltam kérdezgetni kollégákat, hogy itt, hogy működik, hol találom a versenykiírást, és azt bújtam napokig ki hol játszik, milyen csapatok és milyen osztályok vannak. Aztán megakadt a szemem egy tőlünk nem messze játszó csapaton és szeptemberben elmentünk egy meccsükre. Imádtam, azonnal éreztem, hogy nekem játszanom kell, nem bírom nélküle. Következő hétvégén megint megnéztük őket és utána nap írtam nekik, hogy szeretnék csatlakozni. Érkezett a válasz, hogy szívesen látnak és várnak az edzésen. A második alkalommal jelezték, hogy játszanom kellene a hétvégén, mert kevesen vannak. Péntekről szombatra kész is lett az igazolás, vasárnap már játszottam is. Az első pillanattól kezdve remekül éreztem magam és tudtam, hogy jól döntöttem. Hiszen a kézilabda az életem. Végre érzem magamban az elszántságot, és azt, hogy értékes tagja vagyok egy csapatnak és ennek eredménye is van. A játék lendületébe először nehéz volt belerázódni főleg a holland nyelv miatt, de hamar belejöttem és a kézilabda nyelvezete hamar belém égett, mivel az edzéseken és a meccsen csak hollandul kommunikálunk. Így a mindennapi életben is egyre jobban beszélem a nyelvet. A klubnak, ahol játszom 5 női csapata van, én az 1. és 2. számú csapatban játszottam, ahol a 2. hasonló, mint otthon a megyei (de még három osztály van utánunk), az 1. számú csapat pedig az NB II-es szint alá tehető egy kicsivel, de erősebb, mint hazai megye I. Mind a két csapat 4. helyen végzett a bajnokságban, az 1. csapat a 12-ből, a 2. pedig 10-ből.



Nagyon más minden, tényleg. Az éghajlat, a levegő, az emberek egymással sokkal elfogadóbbak. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem megérkeztem, itt kell lennem, ez az ország teljesen magával ragadott: a színes virágok, az illatok, a tenger. Nőként a munka nem hoz zavarba. DPD-nél dolgozom jelenleg. Csomag kiszállítással foglalkozunk. Tény, hogy fizika része is van az irodai mellett, de mindig változatos és három műszak van, így a feladatok is mindig mások. Sportolóként pedig egyáltalán nem zavar, ha éppen nehéz dobozokat kell emelgetnem, inkább örülök, hogy nem csak egy asztal mögött kell ülnöm és kedvesnek lenni mindenkivel, aki valamilyen ügyes bajos dolgát jött elintézni. Viszont alapjában véve majdnem 1 év távlatából visszatekintve, semmit nem bántam meg. Az pedig, hogy egy remek kézilabdacsapatban játszhatok Amszterdamban, ez még szebbé teszi a napjaimat, és már alig várom, hogy kezdődjön a következő szezon.