Exkluzív interjú a 30 éves Barát Enikővel, a volt versenytáncossal, a volt edzővel……. Egy volt tehetséges táncossal, aki nagyon fiatalon partvonalra került.

Enikőt mikor megkerestük, akkor elmondta, hogy ez a beszélgetés egy kivételes alkalom, mert eddig sem és ezután sem fog a pályafutásáról nyilatkozni. Most úgy gondolta, hogy elmondja, ami benne van, vagy amire sokan évek óta kíváncsiak.



Mikor lépett be az életedbe a tánc, a versenytánc?

Elég hiperaktív kislány voltam. A nagymamám sokat vigyázott rám, úgy próbált lekötni, hogy feltett az asztalra táncolni. Imádtam, onnantól mindig mindenhol „lötyögtem”. Anyukám ezért döntött úgy, hogy beírat a helyi tánciskolába, Makón. Ekkor 4,5 éves voltam. Az első tánctanárnőm, Klára néni szerint kimagasló memóriával rendelkeztem, bármit mutatott lemásoltam. 2,5 évvel később, mikor a családunk Szentesre költözött új tánciskolát kellett keressünk. Így kerültem a Szilver TSE-be, Szatmári-Nagy Szilviához hétéves koromban. Innestől végérvényesen csak a tánc létezett.

Mit is jelentett neked a tánc kislányként, majd tiniként?

Én már akkor is egy picit másként tekintettem a táncra, mint a többiek. Sok társam a közösség, a barátságok miatt járt be táncolni, vagy mert a szülei rákényszerítették. Én magamtól mentem, és ki akartam belőle hozni a legtöbbet. Én nyerni akartam! Ám gyerek kategóriában „csak” ezüstig jutottam. Nem voltam vele elégedett, ahhoz túl maximalista voltam. Sokak szerint nem voltam kimagasló tehetség, de kiemelkedően szorgalmas voltam. Akkor még nem voltak olyan lehetőségek, mint ma. Heti három alkalommal volt két óra edzés, illetve magánórára. Nem volt több alkalommal terem. Nem éreztem elégnek, így otthon a szobámban, a folyosón és a konyhában is gyakoroltam. Iskolába sokszor helyi járatos busszal jártam, egy játszótéren kellett átmennem a megállóig. Ez a kicsi útszakasz is pont ideális volt legalább száz forgásra, a rumba sétám is sokat javult. Meglett az eredménye. Egy csomószor lekéstem a buszt. (nevet). A tánc nem szerzett nekem sok barátot, nem azért jártam oda. Engem küzdésre, szorgalomra, kitartásra, áldozatra nevelt.

Pályafutásod legnagyobb sikerei, csalódásai…….?

Junior I-ben mindkét magyar bajnokságot megnyertük Bálint Tamással, aki hét éven keresztül volt a táncpartnerem. Junior korosztályban négy éven keresztül voltam bajnok, hol az egyik, hol a másik táncnemben. Táncpartner csere után Budai Attilával vezettem a ranglistát, és képviselhettem az országot többször a világbajnokságokon. Kijutottam a világ legnagyobb versenyeire, de ott voltam a German Openen is, ami 15 éve nagy szó volt.


Bálint Tamás - Barát Enikő Junior Standard Magyar Bajnokság 1. hely (2000)


Természetesen nekem is voltak kudarcaim. A legnagyobb csapás kétségkívül akkor ért, amikor Budai Attilával táncoltam, ranglista vezetők voltunk, bajnokok, majd a világbajnokságról hazatérve egyik napról a másikra lecserélt, és László Csaba húgával kezdett táncolni. Arra fogták, hogy nehéz természet vagyok. Mindenki tudta, hogy valóban nehéz dió voltam, így erre nagyon könnyen rá lehetett húzni mindent, de azért gyerekként sem teljesen buta az ember. Természetesen hallottam erről összeesküvés-elméleteket akkoriban, és nem kell a szomszédba menni azért, hogy ezt összetegye az ember, de nem gyanúsítgatok. Bármi is legyen az igazság, a lényegen úgysem változtatott. Én pár nélkül maradtam. Ott álltam egyedül, kislányként, kimondhatatlanul nagyot csalódva a legnagyobb példaképemben, Csabában, és az edzőmben Szilviben, akit a második anyukámnak tekintettem. Akkor nagyon haragudtam a világra, de utólag úgy gondolom, ennek meg kellett történni ahhoz, hogy később Törökgyörgy Melindától tanulhassak, ami viszont egy életre szóló élményt adott. Ettől függetlenül a karrierem nem állt többé helyre. Hiába voltak új, világklasszis edzőim, hiába fejlődtem és lettek jobbnál jobb partnereim, valami eltört bennem. Tudod, ott legbelül.

Ha nincs ez a törés, akkor a tánccal később felnőttként mit érhettél volna el?

A szüleim mindig azt mondják, hogy a „ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelmük, így talán ezért is lehet, hogy ezen valójában sosem gondolkodtam el.

Azóta sokat változott a táncvilága?

Megtanultam, hogyha valamiért küzdők, ha teszek érte, előbb-utóbb elérhetővé válik. Ez pedig csodálatos érzés volt. Ma már azt hiszem, ez nem teljesen így van. Sokan megköveznek majd ezért a mondatomért: ma már lehetsz te toronymagasan is a mezőny legjobbja, akkor sem biztos, hogy valaha felállhatsz a dobogóra. A magyarázat pedig mindig az lesz, hogy „Ez egy szubjektív sportág!”, mert ezt a mondatot sokan lelkiismeret furdalás nélkül használják. Persze, ha az ember gyomra sok mindent bevesz, akkor mindenből fel lehet állni, de haladni előre akkor sem biztos, hogy lehet már. Erre bizonyíték az is, ha megnézünk egy nevezési listát most, és megnézünk egyet az én időmből. Mi Tomival, 56 párból lettünk junior latin magyar bajnokok 2000-ben, de láttam, amint Széles Andris Dáné Szandival 101 párból nyeri meg Zánkát -éjszaka fél 1-kor- ugyanebben a korosztályban két-három évvel később. 2018-ban 10 pár indult a magyar bajnokságon… Ehhez pedig nem is kell több kommentet fűzni, szerintem.

De a párosok létszámának csökkenésének lehet az az oka is, hogy a tánc piszok sok pénzbe kerül, és egyre kevesebben engedhetik meg maguknak.

Én ezt jóval összetettebb dolognak látom. A korrupció, a pedagógus-gyerek viszony teljes átalakulása, a tisztelet, kitartás és alázat hiánya mind közrejátszanak ebben, ahogy a magyar táncsport nem megfelelő fejlődése is. Viszont azt elismerem, hogy a pénz nagy úr. Mondjuk úgy, hogy átvitt értelemben, de nagyon sok „X” eladó a mai világban.


Budai Attila - Barát Enikő Junior II. Standard Ranglista 1. hely (2003)


Tánc után edző lettél, egy tudatos döntés volt, készültél rá előre? Az edzőségedről ezt tudjuk, ezt mondták: „Évekig edzőként nevelt olyan utánpótlást, hogy elképzelhetetlen. A kollégái az "orosz terrorista" és "Sztálin" becenéven emlegették, mert hírhedt volt nevelési és edzői stílusáról. Úgy tudott tanítani és kinevelni gyerekeket, ahogy senki.” Mit szólsz hozzá, mit tudhatunk az edzői munkásságodról?

Bárki is nyilatkozta ezt, mindenképpen elismerésnek tekintem. Tudtam, hogy ez a becenevem, nyílt titok volt. Sosem volt kérdés, hogy tánctanár leszek, így mondhatom, hogy tudatos volt. A Magyar Táncművészeti Főiskolára jártam, első éves voltam, amikor tanítani kezdtem, majd megalapítottam a saját egyesületemet (Wings TSE). Tulajdonképpen gyerekfejjel. A nulláról indultam, kezdő, táncolni vágyó gyerekekkel. Én csak és kizárólag utánpótlást neveltem. Volt egy saját elképzelésem arról, hogyan lehet egy gyerekből bajnokot faragni, függetlenül a tehetségének mértékétől. Elég türelmetlen típus vagyok, így mindig gyorsan akartam eredményt. A táncot teljes mértékben sportként fogtam fel. Heti három, nagyon ritkán négy edzésnél nem volt lehetőségem többet tartanom teremproblémák miatt, így nagyon figyelnem kellett az edzések minőségére. Volt, hogy a gyerekek lábán hetekig tánccipő sem volt, mert nagy többségben erőléti edzéseik voltak. Az én tanítványaim nem voltak a legjobbak technikailag, de magasan verték az ellenfeleket erőlétben. Mikor a döntőben táncoló hat párból öt kifulladt a bécsi keringő közepén, a wingsesek vígan mosolyogva zsebelték be az egyeseket. Nem feltétlenül azért, mert a legjobbak voltak, hanem mert értékelhetőek maradtak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem voltak ügyes, technikás, alapokban képzettek a tanítványaim. Azok voltak, de a nyeréshez több kell. Így a kellő tudást megpakoltam állóképességgel, kirívó előadásmóddal, és figyeltem a feltűnő megjelenésre. Azt fontos tudni, hogy nem voltak olyan tanítványaim, ahol a szülők milliomosok lettek volna. A semmiből kellett várat építeni. Ez volt a receptem. Végül minden versenykönyves tanítványom országos bajnok lett. Kivétel nélkül. Semmi nem tudott jobban felháborítani, mint amikor a második tánc végén állt egy verseny, mert egy lánynak begörcsölt a nyaka, vagy mert szomjas volt és meg kellett várnunk, amíg iszik. Vicceltek ugye?! Többet kell edzeni, vagy ha valakinek nem megfelelő az állóképessége az maradjon otthon és eddzen még egy kicsit. Gondolom ezért a megállapításomért is vagy tíz anyuka ugrana a nyakamnak, de ne szépítsük! Ez az igazság. Az egyik oka ez volt, amiért ezt a becenevet kaptam. A kivételes, egyedi ám eredményt hozó tanítási képességeim miatt.


Fotó: Tarjányi Xénia


Miért is lett vége, miért fejezted be?

Pont az miatt a tíz anyuka miatt. (nevet) Természetesen azért ez jóval összetettebb volt. Nagyon fiatal voltam és nagyon sok hibát vétettem. Elfelejtettem, hogy hiába nevelek egy gyerekből bajnokot, a lelki világával is törődni kell. Ezen kívül pedig el kellett volna fogadnom, hogy nem mindenki akar bajnok lenni. Képtelen voltam tudomásul venni, ha valaki csak úgy szimplán szeretett táncolni, és azt is, ha valakinek elég volt a 3. hely is. Mert nekem nem volt elég. Azt is be kell vallani, hogy a Sztálin nevet sem csak a kivételes tanítási képességeim miatt kaptam, hanem mert valóban „terrorista” stílusban neveltem a tanítványaimat. Kitoltam a határaikat, ha visszagondolok hihetetlen mit ki nem lehetett hozni belőlük. Ez valahol szenzációs volt, valahol pedig nagy hiba. Lassabban is célt értünk volna, bár azt vallom, hogy simogatással nem lehet valódi bajnokot nevelni. Viszont sok gondom volt a szülőkkel a stílusom és a tanítási módszereim miatt. Amikor a medence szélén a vízilabda edző káromkodik, az teljesen elfogadott. Amikor Shane Tusup üvöltözik a medence szélén az is rendben van. A focista nyelvezetről pedig ne is beszéljünk. Az oroszoknál elfogadott, ha egy sportolót ütnek-vernek. Nálunk nem, és megelőzöm a kérdést, soha nem vertem gyereket! Összességében elfáradtam a szülőkkel lévő harcban. 21 éves koromban több mint 200 saját tanítványom volt, plusz a művészeti iskolás gyerekek és a szalagavatók. Egyedül voltam rájuk. Ez így ment évekig, míg végül ki nem égtem. Ha bárki belegondolt volna a helyzetembe, talán elnézőbbek lettek volna. A végén már azt éreztem, hogy nem szeretek tanítani sem. Táncolni viszont továbbra is nagyon. Nem akartam megfelelni másoknak, mert az eredmények engem igazoltak. Ma már nagyon másként bánnék az akkor nálam táncoló gyerekekkel, bár vallom, hogy nagyon sok jó pillanatunk volt együtt. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, ők is, a szüleik is és én is, be kell vallanunk, hogy sokat köszönhetünk egymásnak.

Ezek mellett az is közrejátszott a döntésemben, hogy a versenyzés is kezdett elfajulni. Pontozóbíró is voltam ugyanebben az időben. (Az MTASZ legfiatalabb pontozóbírója.) Nem vagyok az a fajta ember, akinek rajtszámmal ellátott cetlit lehet dugni a zsebébe a pontozóbírói öltözőben. (Ezért a mondatért is biztos kapok majd hideget-meleget.) Testileg is, de leginkább lelkileg törtem meg ebben az időszakban. Amúgy is igaz rám a művészlélek kifejezés. Nagyon hullámzó típus vagyok, csak a nagyon fent és a nagyon lent létezik. Össze kellett szedni magam, időre volt szükségem. Végül úgy döntöttem kiszállok. Ennek már négy éve. Így visszatekintve és látva a mai versenytánc hova jutott, jó döntést hoztam. Túl nagy az igazságérzetem, nem tudnék azonosulni már ezzel. Sűrűn megkérdezik tőlem, miért nem járok már versenyekre, akár nézőként? A válaszom mindig az, hogy minek, úgyis tudom az eredményt előre. Az elmúlt négy évben rengeteg időt fordítottam arra, hogy változzak, higgadjak, megfontoltabb legyek. Próbálok tanulni a hibáimból, de jó sok volt belőlük, úgyhogy hosszú még az út, de igyekszem. Most is kimondom, amit gondolok, őszinte vagyok, mint ez az interjúmból is kiderül, még ha ez sok mindenkinek nem is tetszik, de már igyekszem sokkal finomabban tálalni, mint régen. Sőt, képzeld, már olyan is előfordul, hogy magamban tartom a véleményem. (mosolyog)


Szabó Máté - Barát Enikő Cervinus Teátrum. Fotó: Kárpáti Zsuzsanna


A magánéletben másmilyen vagy?

Nem sokan ismernek engem valójában. Látnak egy Enikőt vagy, ahogy hívtak Sztálint, de a zárt ajtók mögé, az otthonunkba csak keveseknek van bejárása. Én teljesen különválasztom a magánéletemet és a munkámat. A többség valójában el sem tudja képzelni mennyire más vagyok, miután hazaérek, leveszem a cipőm és felakasztom a kabátom. Az élet minden területén határozott vagyok ugyan, de alapvetően egy mosolygós, pörgős és csicsergős. Igyekszem pozitívan élni az életet, de ezt tanulnom kellett. Mindenhova úgy érkezek, mint egy hurrikán. Észrevesznek, ez biztos. (nevet) Még mindig nem vagyok egyszerű eset, de mint mondtam is az elmúlt években rengeteget változtam, de ez maraton, nem rövidtávú sprintfutás. Most jól vagyok, úgy gondolom, jó úton haladok, látom merre tartok és kezdek békében lenni magammal.

Manapság hol táncolsz?

Jelenleg a szarvasi Cervinus Teátrumban táncolok, illetve több magánprojektben is részt veszek. A legtöbb esetben Szabó Máté egykori tanítványom a táncpartnerem. Vele már több, mint tíz éves a munkakapcsolatunk.

Hogy látod, egyszer még visszatérsz a versenytánc világába…?

Isten mentsen meg attól mindenkit! (nevet)

Címlapfotó: Tarjányi Xénia