A 19 éves éves Tóth Boglárka Szombathely egyik tehetséges tornásza volt, de egy sérülés közbe szólt. Vele folytattunk egy nagyon pozitív hangvételű beszélgetést a múltról, jelenről, jövőről.



Hogy is kezdődött?

Már gyerekként is örökmozgó voltam és ehhez egy vékony alkat társult. Szerettem mozogni, futkározni, kint játszani. Ovisként szinte minden sportra beiratkoztam, de sehol sem maradtam fél évnél tovább. Kipróbáltam többek között a társastáncot, a görkorcsolyát, a pompon táncot, vagy például az asztaliteniszt, de eljártam úgynevezett sissone tornára is. Ott már tetszett ez a sport, de inkább a játék részét helyezték előtérbe. Nálunk a családban a röplabda van többségben, mivel anyukám röplabdázott. 2 húgom van, egyikük járt tornára is, de végül a röpi mellett döntött, a másik húgom szintén röplabdázik. Apukám focizott, nagypapám kézilabdázott, de a torna nem volt ismert a családban. A szüleim sosem erőltették rám a sportot, én döntöttem végül a torna mellett, de ennek is megvolt a különleges története...

A tornában a kiválasztás az élsporthoz oviban történik. Így történt, hogy a későbbi edzőim, Vizer Erzsébet és Rácz Gábor ellátogattak az Aréna úti óvodába is. Kiválasztottak, hogy járjak egy évet hozzájuk ovis tornára, ami az élsport előkészítője. Anya nem vitt el az edzésre, kicsit tartott ettől a sporttól. Benne a tornáról az a kép alakult ki, mint pl. a román tornászoknál lévő rendszer (bentlakásos iskola, edzés edzés hátán és kemény edzők). Itt annyiban maradt a dolog... Egy évvel később bekerültem a szombathelyi Zrínyi Ilona általános Iskola sport tagozatára, ahová az élsportot űző tornászok is jártak. Itt még egy kísérletet tettek az edzők: eljöttek hozzánk egyik este, hogy személyesen beszéljenek a szüleimmel. Ők attól is tartottak, hogy túl magas lennék ehhez a sporthoz, de az edzőim kifejtették, hogy manapság a kecses torna a mutatósabb. Meggyőzték őket. Szerencsére! Másnap már délután ott voltam edzésen. Őszintén szólva játéknak fogtam fel, de már az első edzésen beleszerettem ebbe a gyönyörű sportba.

Már az elején is az ügyesebb, tehetségesebb lányok közé tartoztál?

Kislányként, kis tornászként is tehetségesnek tartottak. A több mint 1 év lemaradást, amit az ovis torna hiánya miatt szereztem, néhány hónap alatt teljesen behoztam. Emlékszem, mikor az edzőm mondta ezt az első évzáró felmérés értékelésén, és azt is, hogy korláton a korosztályom legjobbja lettem. Ez tehetség nélkül nem sikerült volna az biztos, de a tehetség sosem elég! Az eredményeim eléréséhez nagyban a szorgalmam és a kitartásom járult hozzá.



Annak idején mennyire volt könnyű vagy nehéz megbarátkozni a különböző szerekkel? Félelmek voltak benned? A nagy esések, sérülések eddig mennyire találtak meg, vagy éppen kerültek el?

A felemás korlát volt eleinte a kedvencem, élveztem, ahogy a gravitációval játszom és olyan dolgokat tanulhatok, amiket csak nagyon kevesen. Az elején nem voltak félelmek, hajtott a kíváncsiság és az edzőim olyan feltételeket teremtettek már az elejétől fogva, ami a biztonságomat és a biztonságérzetemet sem veszélyeztette. Igaz, az első 2-3 évben még egy kisebb teremben edzettünk (azóta két költözésen van túl a szakosztály, és manapság az ország, sőt Európa egyik legjobban felszerelt termében készülnek a lányok), de a szerek biztosítása, puha szőnyegek, szivacsok használata kifogástalan volt mindig is. A félelmek inkább később jönnek elő, amikor már realizálod, hogy mit is csinálsz valójában és ez nem veszélytelen. A sérüléseket, eséseket szinte lehetetlen elkerülni ilyen hosszú idő alatt, de ezt tudtam az elején is, hogy mit vállalok, milyen kockázatokat. Én sem kerültem el ezeket, de szerencsére a leghosszabb kihagyásom 3-4 hónap volt egy sarokcsonttörés miatt. Az esések pedig inkább új elemek tanulásánál fordulnak elő, de ezekből fakadóan nagy sérülésem nem lett. Ezt főleg az előbb említett jó felszereltség tette lehetővé.

Mennyire volt nehéz/könnyű összehangolni a sportot és a tanulást?

Szerencsésnek érzem magam, mivel az edzőim számára mindig fontos volt, hogy az iskolában ugyanúgy a maximumot nyújtsunk, mint az edzőteremben. Általános iskolában havonta ellenőrizték a jegyeinket, valamint a félévi és évvégi bizonyítványt is meg kellett nekik mutatni. A másik nagy segítség (előbb a Zrínyi, majd a Nagy Lajos gimnázium) sportosztályának lehetősége volt. A sportolói életmódhoz alkalmazkodva a reggeli edzések bele voltak építve az órarendbe, tolerálták a hiányzásokat az edzőtáborok, a versenyek miatt, valamint a tanárok felzárkóztató órákat is tartottak. Mindig jó tanuló voltam, szinte mindig kitűnő és könnyen tanultam. Sosem kellett a szüleimnek noszogatniuk.

Sosem volt benne olyan gondolat (iskola, sérülés…), hogy abbahagyod, és éled a korodnak megfelelő életet?

Tanulás miatt soha, szerettem tanulni, én ott "pihentem". A nagy edzésszámok mellett jó volt a nap végén csak az agyat dolgoztatni. Így volt meg az egyensúly. Egy-egy sérüléssorozat után mindig elgondolkodtam, hogy megéri-e, de ezek legtöbbször gondolatok maradtak, mert egyszerű a választás: vagy a fájdalom, a verejték, az akadályok és az álmod, vagy kényelem az álmod nélkül. Én mindig az előbbit fogom választani.

Három dolog amit a torna adott neked?

Rengeteg ilyen dolog van, de ha 3-at ki kellene emelnem, akkor az első az alázatosság lenne. A torna ezt megköveteli, hiszen az edzői utasítást követni kell, csak úgy, mint a sport kemény, szigorú szabályait. A második a magabiztosság. Egy tornász nem léphet úgy a szerekhez, hogy bizonytalan magában. A harmadik pedig a kudarc és a siker feldolgozása. Ha elrontottad a gyakorlatodat, nem másra mutogatsz, te vagy a felelős mindenért. Edzésen gyakran hallottam az edzőimtől, hogy "rossz szer nincs, csak rossz tornász, tiszteld a szereket". A sport az életre nevel!



Legnagyobb sikereid?

A 2012-es brüsszeli Eb-n a junior csapattal elért 10. hely, rá 2 évre pedig a felnőtt csapattal Szófiában 13. helyet értük el. Emellett a számos országos bajnoki és dobogós helyezéseket értünk el.

Emlékszel rá mikor először állhattál fel a dobogóra?

Igen emlékszem, éppen az első versenyemen történt 2006-ban. Diákolimpián a csapatunk elhozta az aranyat. Nagyon fel voltam dobva, ez is adta a fő motivációt, hogy még átélhessem, milyen érzés is ez.

Legemlékezetesebb versenyed?

Talán a 2009-es Alpok Adria Kupa. Nem voltam jól., 39°C-os lázam volt, de végigcsináltam, meg is nyertem. Elmondhatatlan érzés volt, a mai napig bennem van.

Ma már nem tornászol. Visszatekintesz a pályafutásodra, akkor elégedett vagy, vagy van benned hiányérzet?

2 éve kialakult a derekamban egy porckorongsérv. Orvosi vélemény alapján csak a saját felelősségre folytathattam volna az élsportot. Úgy érzem, ha ez a sérülés nem jön közbe, még rengeteg lehetőség lett volna számomra, leginkább talán gerendán. De elfogadtam, hogy minden okkal történik. Életem legnehezebb és leggyönyörűbb időszaka volt. Örülök, hogy az eddig leélt 20 (nyáron töltöm be) évemből 10-et a tornára fordítottam. Nem bántam meg semmit! Teljes mértékben elégedett vagyok. A torna és a legtöbb sport is olyan, hogy függő leszel. Teljesen nem tudod otthagyni. Én is visszajárok a terembe edzeni, jó ott lenni a megszokott környezetemben, ahol felnőttem, az egykori csapattársaimmal, akikkel az időm nagy részét töltöttem, az edzőimmel, akik a második szüleim voltak és persze a mozgásforma miatt, amiben önmagam lehetek és kibontakozhatok.



A jövőt tekintve mindenképp szeretnék a sport és a torna közelében maradni. Jelenleg sport-és gyógymasszőrnek tanulok, szeptembertől pedig terveim szerint a Testnevelési Egyetem női torna edző hallgatójaként folytatom a tanulmányaimat. Tervem, hogy egy napon új tehetségeket nevelhessek ki és hogy átadhassam és hasznosíthassam mind azt a szakmai és pedagógiai tudást, amit én is kaptam.

 

Címlapkép: Jene Sándor