Interjú a 21 éves Raub Nórával, a volt válogatott ritmikus gimnasztikázóval, aki ma az MTK utánpótlás edzője.

Mikor és hogy találkoztál az rg-vel?

A ritmikus gimnasztikával egészen kicsiként találkoztam, de nem ezzel kezdtem. Bátyám és nővérem a KSI szertornászainak sorait erősítették és mit csinál a legkisebb testvér ilyen helyzetben? Utánozza a nagyobbakat. Apukámék elvittek engem is egy edzésre, azonnal megragadott belülről is, azonban a későbbiekben mikor a korláton át kellett fordulni, akkor kikaptam oldalra (Azaz odakaptam az edző kezéhez. Mint amikor megcsúszik az ember és belekapaszkodik az első dologba, amit elér). Szerencsére akkor edzőm – Kati néni – ott volt és nem történt nagyobb baj egy kisebb ijedtségen kívül, de megkereste apukámékat, hogy nem biztos benne, hogy a szertorna lesz az én sportágam. Ötletként felvetette, hogy valami olyan sportágat keressünk, amiben kamatoztathatom a tudásomat. Nem telt el két hét és anyukám kiszúrta az akkor még Csata DSE-ként működő ritmikus gimnasztika szakosztály plakátját a Csata utcában. Azonnal fel is hívták a szakosztályt, hogy vagyok én, és mi lenne ha? A mai napig mosolyogva hallgatom a történet azon pontját, mikor oda jutunk el, hogy mi győzte meg apukámat. A telefon másik oldalán egy igazi sportemberrel sikerült beszélnie, aki szeretettel várt a szőnyeg szélén másnap. Ma, 16 évvel később már edzőként hívhatom fel ugyan azt a számot, és dolgozhatok együtt azokkal az emberekkel, akik miatt én azt mondhatom, hogy ritmikus gimnasztikáztam!



Pályafutásod legfontosabb történései, pillanatai, versenyei…….?

Nagyon nehéz kiemelni dolgokat, amik úgy tényleg és igazából meghatározták a karrieremet. Az egyik mindenképpen az, hogy elkezdtem ezt a sportágat űzni. Ugyan ilyen fontos pillanatként tekintek vissza a 2010-es junior válogatott válogató edzésére, mert bár nem sikerült bejutnom, edzőim nem adták fel velem a közös munkát, meneteltünk tovább a saját tempónkban, szépen csendben a hazai egyéni versenyeken. 2013-ban a kijevi világbajnokságon lehetőséget kaphattam a felnőtt kéziszer válogatottal szőnyegre állni. Hihetetlen élmény volt, a mai napig emlegetjük, hogy mit és hogyan éltünk meg, mind hátul a melegítésnél, mind pedig a szőnyegre lépéskor. Ezután következett egy húzósabb időszak, de köszönettel tartozom mindenkinek, aki akkor mellettem volt és segített, mert nem sétálhatnék be ma úgy a tornaterembe, hogy ne mosolyogva gondoljak vissza a válogatottságom éveire.

Mit tartasz a legnagyobb sikerednek? Kudarcok, csalódások mennyire kerültek el, vagy épp találtak meg? Pályafutásodból kihoztad az, ami benned volt, vagy maradt benned hiányérzet?

Abszolút sikernek tekintem, hogy rengeteg országba sikerült ezzel a sportban eljutnom és számos világversenyen sikerült részt vennem. Kudarcnak talán azt mondanám, mikor a lábtörésem következtében nem tudtam részt venni az azerbajdzsáni Európa-bajnokságon, de ha őszinte szeretnék lenni, nagyon sokat kell ezen a kérdésen gondolkoznom mert alapvetően csak pozitív gondolataim vannak a pályafutásomat illetően. Én úgy gondolom, hogy igen, kihoztam magamból, amit lehetett. Talán a befejezést követő pár hónapban gondolkoztam el rajta néha, hogy jól döntöttem-e, de közel 3 év távlatában, és az ezekben az években szerzett élményeim, tapasztalataim és érzéseim mind-mind azt erősítették bennem, hogy ott a helyem, ahol most vagyok. Nem maradt bennem hiányérzet.



Három éve -nagyon fiatalon, 18 évesen – hagytad abba a versenyszerű sportot. Miért?

2016 tavaszán éppen edzőtáboroztunk, Pesaroba készültünk versenyezni, az volt az első versenye az újonnan felállt felnőtt csapatnak. Sajnos kétszer is sikerült magam alá fordítanom a bokámat egy edzés alatt, ami nem volt egy szerencsés fordulat. Július végén, augusztus elején érkezett az üzenet: kezdődnek az edzések, és a következő ciklusra való felkészülés, mindenképp jelezzen vissza mindenki arról, hogy vállalja-e. Még aznap elindultam egy barátnőmmel találkozni, azonban késésben voltam és futnom kellett a busz után. Mondanom sem kell, nem bírtam ráállni utána a lábamra. Elgondolkodtam, hogy fogom-e bírni a munkát, fogom-e tudni érdemben segíteni a csapat munkáját? Ekkor végeztem a gimnáziumban is és beadtam az egyetemi felvételit. Nem szerepelt a terveim között az abbahagyás, azonban ezen a napon körvonalazódni látszott a fejemben egy gondolat. Másnap, harmadnap sem múlt az érzés, így felhívtam nevelőedzőmet, aki azonnal felajánlotta, hogy szeretettel várnak vissza az egyesülethez és dolgozzunk együtt – mint edző az edzővel. Szeretem ezt a sportot. Nagyon. Kaptam egy lehetőséget, amivel sikerült benne maradnom a körforgásban egy másik oldalon. Megpróbáltam élni vele és közben rájöttem, ez az, amivel foglalkozni szeretnék!

Milyen edzőnek lenni? Edzőként mit szeretnél a lányoknak a saját pályafutásdból merítkezve átadni, megtanítani, felhívni a figyelmet….?

Edzőnek lenni nehéz. Nem csak arról szól a dolog, hogy bemegyek a terembe, edzést tartok majd pedig 3 órával később kijövök és megyek tovább, mintha mi sem történt volna. Kisgyermekekkel foglalkozunk, a mindennapjaik részévé vált, hogy találkoznak velünk. Tanítunk és nevelünk a sport keretein belül.

Szeretnék nekik megtanítani mindent abban a korban, amikor az adott dolog a legfontosabb, hiszen nekem voltak olyan dolgok, amiket később kellett elsajátítanom és nehezebben is sikerült ennek következtében. Szoktam is nekik mondani, hogy ne várjátok meg amíg nagyok lesztek mert akkor sokkal nehezebb, higgyétek el, tapasztalatból mondom. Néha leülünk és kérdezgetnek, ilyenkor megpróbálok mindenre válaszolni. Mutatok nekik dolgokat, amik például a saját gyakorlataimban voltak és ezeken keresztül (is) próbálom megtanítani őket olyan dolgokra, amik utána lehetővé teszik számukra, hogy elérhessék az álmaikat.



Civilben mivel foglalkozol?

Jelenleg az Eszterházy Károly Egyetemen tanulok, most készülök diplomázni, így leginkább ezzel foglalkozom szabadidőmben.