Ágnes a tornaedző édesannyával 12 évesen költözött ki Izlandra, később ott lett válogatott, ma a finn férjével tervezi a jövőt.

Mikor kislányként megtudtad, hogy kiköltöztök Izlandra, akkor mi futott át rajtad, az öröm, a kaland…..vagy inkább sírásból volt több, elhagyod a város, a barátnőket……?

Mikor anya említette, hogy állásajánlatot kapott Izlandon, el sem tudtam képzelni milyen lehet ott. Internet hozzáférésünk nem volt úgy, mint ma, így nem tudtam rákeresni, de minden esetre izgatottan vártam az utat. 12 évesen nem volt olyan szoros baráti kapcsolatom, hogy bárkit is megsirassak, de azt tudtam, hogy apukám hiányozni fog.


Ági az édesapjával


14 éve élsz Izlandon, mikor kiutaztatok, akkor is így terveztétek, vagy csak ezt az élet hozta?

Kiutazáskor talán még nem volt egyértelmű, de egy pár hónap után már bizonyossá vált, hogy Izlandon van nekem a jövő. Idősebb testvéreim még visszamentek pár évre Pestre, hogy bátyám leérettségizzen, valamint nővérem a nagy szerelme közelében maradjon, de mikor meglett az érettségi és elmúlt a szerelem, ők is visszajöttek Izlandra.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz megszokni az ottani légkört, mint kislányként, mint diákként, mint sportolóként?

Az időjáráson kívül nekem minden nagyon tetszett és kalandnak éltem át minden újdonságot, például az iskolarendszer lazaságát, szombatonként féláron kapható édességet, a tengerpartra vezető utcákat. Az edzéseken is inkább az volt a lényeg, hogy élvezzük a tornát, az eredmény csak bónusz volt, ezért gyerekként, a szigor és szegénység után, egyáltalán nem volt kihívás megszokni az Izlandi rendszert.



Amúgy egyértelmű volt, hogy kint folytatod a tornát? Milyen eredmények vannak mögötted akár utánpótlásban, akár a felnőttben? Mire vagy a legbüszkébb? Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Otthon pont a kiköltözés előtt hagytam abba a tornát, viszont Izlandon újra megjött a kedvem, mert itt jóval barátságosabb körülmények között folytak az edzések. Kiskoromban nekem egyáltalán nem volt célom a válogatottság, és az edzőim hiába próbáltak nekem nehezebb elemeket tanítani, nem voltam annyira elszánt, hogy fejlődjek. Persze mindig megcsináltam, amit kértek tőlem, de akkoriban úgy éreztem, hogy az edzőnek dolgozom és nem magamnak.

Mikor 17 évesen megjött végre az eszem, nagyon nagy szerencsém volt, hogy jó alapokat kaptam kiskoromban, és hirtelen elkezdtem fejlődni. Kitűztem magamnak célokat, amiért keményen elkezdtem dolgozni, és jöttek az eredmények. Sok edző vallja, hogy ha kimarad a munka és a fejlődés egy bizonyos korban, akkor lehetetlen szintet lépni később. Nekem viszont pont ez segített a legtöbbet. Mikor növekedésben voltam, a testem nem lett terhelve, mint általában a magasabb szintű tornászoknál ez elvárt, mivel sok edző megpróbálja kihozni a tornászokból a legtöbbet, mielőtt a tanítvány elkezd nőiesebb alkattá válni.



Az Izlandi válogatottnak 2011 óta vagyok a tagja, akkor kaptam meg az állampolgárságot. 8 év alatt kijutottam 4 Európa-bajnokságra és 4 világbajnokságra, mialatt a magyar válogatott közelébe sem voltam. Legjobb eredményemet a 2016-ban Bernben rendezett Eb-n értem el az izlandi csapattal, a 14. helyen végeztünk. Ebben az évben Skandináv bajnokságot is nyertük, valamint egyéniben a dobogóra is felállhattam, bronzérmes lettem.

Amíg Magyarországon éltem, nem voltak nagyobb eredményeim a szertornában, egy diákolimpiai aranyérem a Somogyi Béla ált. Iskolával, viszont sportakrobatikában - amit a tornával párhuzamban csináltam pár évig - sok sikerélményem volt.



A legbüszkébb arra vagyok, hogy 2009-töl a Békéscsaba csapatában szerepelhettem a magyar csapatbajnokságokon. Mikor kicsi voltam, a békéscsabai tornászokat mindig irigyeltem, hogy milyen eredményesen és szépen versenyeznek, valamint anyukám, Újszigeti Katalin is Békéscsabán nőtt fel és Ö is a Békéscsaba színeiben érte el a kimagasló eredményeit. Legnagyobb sikernek viszont talán azt tartom, hogy 20 éves pályafutásomat, nagyobb sérülés és műtét nélkül fejezhettem be. Heti 12 óra edzéssel már évek óta csak szinten tartom a gyakorlataimat, mert az izlandi válogatottságra ez bőven elég volt, viszont idén a minszki Európa Játékok után úgy döntöttem, hogy visszavonulok, hiszen az én képességeimmel már az is kész csoda, hogy ilyen dús karrierem volt



Izlandon mennyi más egy tornász élete, mint mondjuk itthon?

Izlandon egy pár sportolón kívül senki sem él meg csak abból, hogy élsportol. A legtöbb a gimnázium után vagy egyetemre megy, vagy talál magának munkát. A sport drága móka, főleg mikor haza jön a számla. Persze támogatást kapunk, de közel nem annyit, hogy a válogatott utakat fedezze. Bele sem merek gondolni, hogy mennyit fizettem már ki azért, hogy azon a 4 vb-n és Eb-n szerepelhessek, de ez teszi lehetővé, hogy senki sem fenyeget, hogy elveszi a fizetésem, ha nem hozok egy bizonyos eredményt. Ha rosszul teljesítünk, írnak egy cikket, hogy nem volt valami jó napunk, de legalább ezzel is tapasztalatot nyertünk.

Ez sok magyarnak lehet nem tetszik, de Izlandon az a lényeg, hogy mindenki békében és boldogan éljen, és ez a sportra is igaz. Nem hozzuk az érmeket, de örülünk, hogy része lehettünk a versenynek. Ez így visszaolvasva még nekem is úgy hangzik, hogy lusta egy ország vagyunk, de mi egyszerűen nem csak egy aranyérmet tartunk ‘eredménynek’. Persze vannak emberek, akik próbálnak változtatni a dolgokon, hogy szintet lépjen az izlandi torna, de amíg az egész ország nem változtat a laza kultúráján, addig az élsporthoz fontos fegyelem hiányozni fog.


Férjével


Férjed finn tornász volt, mikor és hogy ismerkedtettek meg? Távolság nem volt akadály?

Férjemmel a 2011-ben rendezett világbajnokságon Tokióban ismerkedtem meg és azóta is vagyunk együtt. Eleinte szokatlan volt a távolság, de a mai technikának köszönhetően könnyen tartottuk a kapcsolatot minden nap. Amíg mindketten tornáztunk sokat láttuk egymást a nemzetközi versenyeken, valamint akkoriban a munkám is könnyen engedte, hogy Finnországba utazzak időközönként. Az elmúlt 2 év volt viszont a legnehezebb, mikor férjem, elkezdte az iskolát Poriban (250 km Helsinkitől) és a rendszer nem engedte, hogy utazgasson bármikor. Szerencsére már csak egy pár hónap van a tanulmányaiból.



Hogyan tovább közeli/távoli céljaid, mint nő, mint sportember?

A közeljövőben tervezek újra kiköltözni Finnországba, hogy ott aztán folytassam az edzői és fotográfusi munkámat, valamint végre családot alapíthassunk a férjemmel. 2014-2016-ig már laktam Helsinkibe, de sajnos egy súlyos betegség miatt visszaköltöztem Reykjavíkba. Azóta várom az alkalmat, hogy újra visszamehessek Finnországba, mert nem valami bulis a távkapcsolat. Férjem, Tomi, 2017 végén vonult vissza, mint finn válogatott, mert végre felvették a pilótaképző iskolába, ami már régóta célja volt. Az egyik távoli célom, hogy művészi egyetemet végezzek, mint grafikus tervező, hogy a tornaedzőség mellett, változatosabb dolgokat is csinálhassak. Nagyon szeretek edzősködni, a fiatalabb tornászokkal jobban megy a munka, mint a tinédzserekkel, de ezt gondolom mindenki megérti.


Édesannyával, Újszigeti Katalinnal és a nevelőapjával.